Vidám napot / meglesett éjszaka...,

Mégpedig kétszer, és egy életre szólóan!

A falusi parasztház tisztaszobájának ablaka egy hatalmas rétre nézett. Nappal tavasztól őszig a falu háromszáz estére duzzadt tőgyű tehene élvezettel legelészett rajta. Mellettük akadtak ott, lábasjószágok és magamfajta focizó kölykök is. De mit láthattam meg egyszer — az éjszakai álmomból való felébredés után — az ablak mögül szájtátva kibámulva?

A kerekre hízott sajtképű teli Hold varázslatosan megvilágította a szunnyadó tájat. Résnyire megnyitottam az ablakot. Hűs levegő áramlott az arcomba. A ház előtt lévő kiskertben illatozva szenderegtek az est hidege miatt a kelyhüket összecsukott virágszálak. A sötét, kátyús országút, mint egy laposra kivasalt óriás kígyó sziluettje. Attól innen a nyár hevétől mostanra csont szárazzá kiszikkadt vizes árok sekélysége. Kissé balra a kerekes kút láncon lógó vödrének rezzenéstelensége, mellette őrnek a dús lombkoronájú délceg nyárfa. Távolabbra tekintettem.

A kátyúktól hemzsegő műút túloldalán kezdődött a valóban hatalmas rét. A nappali zöld tenger naplementekor szürke színű pizsamát öltött magára, és a csend jótékony harangként borult a tájra. Az ablakkal szemben vagy tíz kőhajításnyira a dögkút vetett egy nyúlugrásnyi árnyékot, attól jóval távolabb pedig ott állt felkiáltójelként a csordakút egy mennykő által megalkotott ágasa. Milyen messze van, és én hányszor jártam ott! Az országhatár tőszomszédságában eredő  patak magas gátja egy kilométerre lehetett tőlem: egy jóllakott boára emlékeztetett. Fejemet kissé jobb felé elfordítva is szétnéztem: a közeli útelágazásnál a kétféleképpen is útba igazító kőkereszt időtlensége, arrébb a falu nagykapus focipályájának néptelensége, azon túl pedig a fővárosig futó villamosított vasútvonal időszakos kihasználatlansága. Mese szép volt, lélek lebilincselő varázslat egy pesti kiskamasz számára.

Húsz évvel később ismét alkalmam nyílt az éjszaka áttekintésére. Ekkor egy nemzetközi vonat ablaka mögött ültem, és odakint ragyogott a teli Hold. A sebesen haladó szerelvény hosszasan tekergőzött a havas tájon: fűrész telep gúlába rakott hasábokkal, egymásután következő dombok szertelen összhangja, kacskaringózva vezető ásítozó földút, sötét ablakszem fölött vastagon füstölgő kémény, néha-néha megláthattam a szerelvényt háta mögött tudható mozdony körvonalát is,  és mindezek percről percre más irányból megvilágítva. Felnőttként is csak meseszép jelzővel illethetem az emléket.