39. MEGKÉRTÉK A KEZEMET – mélyen megérintett (2001)

Nagy lelkesedéssel folyt az első kötethez a riportalanyok gyűjtése. A Vakok Állami Intézetében lakó látássérültek között az ilyen élethelyzetben lévő sorstársakat kerestem. Fontos megemlíteni, a vakvezetővel jártunk oda.

Lányos szobába léptünk be. A két nyilatkozó fekvőhelye a szoba két ellentétes oldalán átlósan helyezkedett el, középen asztal székekkel lehetett. A kutyát szabadon engedtem. Véget ért az első beszélgetés, átmentem a másik hölgyhöz. Helyet változtatott a német juhász is, a közelemben telepedett le. Ekkor derült ki, hogy a nyilatkozó páni félelmet érez a kutyákkal szemben. Lábait gyorsan felkapta az ágyra, behúzódott a sarokba. Remegett a hangja, elkezdett izzadni. Tenni kellett ellene. Társai és én is hetet-havat összehordtunk a félelem oldására, hiába. Nem maradt hátra más, bekapcsoltam a magnót. A lány megnyílt és bár remegő hangon, de érezhetően lelkesen mesélt szomorkás életéről. Története, mint talán mindegyik nyilatkozóé, megérintett. A végén megköszöntem a rám fordított időt. A szobatársakhoz csatlakozva a lány lelkére beszélve próbáltuk Kicsihez édesgetni. Annyit sikerült elérni, hogy némi erőszak árán ugyan, de felálljon az ágyról. Kisebb vonszolás árán a szuka mellé tereltük. A nem lankadó rábeszélésünk révén ujjának végével végül mégiscsak megsimította a négylábút, aki látva fantasztikus bátorságát, nem falta fel.

Hónapokkal később, ugyanide, baráti látogatásra érkeztünk Kicsivel. Leültem oda, ahova leültem, a vakvezető szabad ura volt cselekedetének. Folyt a beszélgetés, amikor kiderült, a kutyáktól egykor páni félelmet érző lány simogatja a német juhászt. Mindannyian megcsóválhattuk a fejünket. Jól éreztem magam, mert igazi, nyílt beszélgetés részesévé válhattam, melyre napjainkban egyre kevésbé adódik alkalom. Váratlanul megszólalt a lány:

– Szívesen hozzád mennék feleségül!

Az ilyen helyzetre szokták mondani: nem bírtam se köpni, se nyelni. A szobatársak felcsattanó nevetéssel reagáltak a kendőzetlen színvallásra. Kényszeredettségében a férjkérő is velük nevetett. Mélyen megérintett a lány önmagát felülmúló bátor cselekedete. Egyáltalán nem tartottam nevetségesnek az előállt helyzetet. Egyszeriben felnéztem rá, mert megfogalmazódott benne egy természetes női vágy, és azt kertelés nélkül ki merte mondani. Enyhén középfokú értelmi fogyatékossága miatt inkább elszenvedője volt az életnek, mintsem élvezője. Sorstársai között meg volt a maga helye, hozzájuk tartozott. Sok babér aligha termett számára. Vajon ki volt rá kíváncsi? Kivel oszthatta meg őszintén a problémáit? Vajon kiben reménykedhetett a benne ki tudja hány embernyomorító félelem bármelyikének feloldásában? Az ajánlkozásra adandó válasz előtt ezek a gondolatok futottak át a fejemben. Szükség volt az időnyerésre, mert a válasznak nem a tudatos énemben, hanem a tudattalanomban kellett megfogalmazódnia.

– A kérésed kissé meglepett – vallottam be őszintén –, erre most hirtelenjében konkrétan nem tudok mit felelni. Egy hónap haladékot kérek tőled, és amennyiben igent mondanék rá, jelentkezem.