39. MEGKÉRTÉK A KEZEMET — mélyen megérintett (2001.)
Nagy lelkesedéssel
folyt az első kötethez a riportalanyok gyűjtése. A Vakok Állami Intézetében
lakó látássérültek között az ilyen élethelyzetben lévő sorstársakat kerestem.
Fontos megemlíteni, a vakvezetővel jártunk oda.
Lányos szobába
léptünk be. A két nyilatkozó fekvőhelye a szoba két ellentétes oldalán átlósan
helyezkedett el, középen asztal székekkel lehetett. A
kutyát szabadon engedtem. Véget ért az első beszélgetés, átmentem a másik
hölgyhöz. Helyet változtatott a német juhász is, a közelemben telepedett le.
Ekkor derült ki, hogy a nyilatkozó páni félelmet érez a kutyákkal szemben.
Lábait gyorsan felkapta az ágyra, behúzódott a sarokba. Remegett a hangja,
elkezdett izzadni. Tenni kellett ellene. Társai és én is hetet-havat
összehordtunk a félelem oldására, hiába. Nem maradt hátra más, bekapcsoltam a
magnót. A lány megnyílt és bár remegő hangon, de érezhetően lelkesen mesélt
szomorkás életéről. Története, mint talán mindegyik nyilatkozóé, megérintett. A
végén megköszöntem a rám fordított időt. . A szobatársakhoz csatlakozva a lány
lelkére beszélve próbáltuk Kicsihez édesgetni. Annyit sikerült elérni, hogy
némi erőszak árán ugyan, de felálljon az ágyról. Kisebb vonszolás árán a szuka
mellé tereltük. A nem lankadó rábeszélésünk révén ujjának végével végül
mégiscsak megsimította a négylábút, aki látva fantasztikus bátorságát, nem
falta fel.
Hónapokkal később, ugyanide
baráti látogatásra érkeztünk, Kicsivel. Leültem oda, ahova leültem, a vakvezető
szabad ura volt cselekedetének. Folyt a beszélgetés, mikor kiderült, a
kutyáktól egykor páni félelmet érző lány simogatja a német juhászt. Mindannyian
megcsóválhattuk a fejünket. Jól éreztem magam, mert igazi, nyílt beszélgetés
részesévé válhattam, melyre napjainkban egyre kevésbé adódik alkalom.
Váratlanul megszólalt a lány:
—
Szívesen
hozzád mennék feleségül!
az ilyen helyzetre szokták mondani: nem bírtam,
se köpni, se nyelni. A szobatársak felcsattanó nevetéssel reagálták le a
kendőzetlen színvallást. Kényszeredettségében vagy nem, de a férjkérő is velük
nevetett. Mélyen megérintett a lány önmagát felülmúló bátor cselekedete. Egyáltalán
nem tartottam nevetségesnek az előállt helyzetet. Egyszeriben felnéztem rá,
mert megfogalmazódott benne egy természetes női vágy, és azt kertelés nélkül ki
merte mondani. Enyhén középfokú értelmi fogyatékossága miatt inkább
elszenvedője volt az életnek, mintsem élvezője. Sorstársaik között meg volt a
maga helye, hozzájuk tartozott. Sok babér aligha termett a számára.
Vajon ki volt kíváncsi
rá? Kivel oszthatta meg őszintén a problémáit?Vajon
kiben reménykedhetett a benne ki tudja hány embernyomorító félelem
bármelyikének feloldásában? Az ajánlkozásra adandó válasz előtt ezek a
gondolatok futottak át a fejemben. Szükség volt az időnyerésre, mert a
válasznak nem a tudatos énemben, hanem a tudattalanomban kellett
megfogalmazódnia.
—
A
kérésed kissé meglepett — vallottam be őszintén — erre most hirtelenjében
konkrétan nem tudok mit felelni. Egy hónap haladékot kérek tőled és amennyiben
igent mondanék rá, jelentkezem.