Vidám napot / megállt az idő...,

Egyszer személyesen átéltem ezt a fölöttébb ritka érzést.

A téli túra magas hóban bukdácsolva vezetett végig az Alföld keleti részén. Kissé átfagyva érkeztünk meg a vasútállomásra. Meglepő volt a számunkra, hogy a peronon nem tartózkodott egy lélek sem, de az állomásépület árkádja alatt vagy kétszázan zsúfolódtunk össze — pár órával előbb egy utast elgázolt a vonat. Hosszú idő eltelte után a hangosbemondóból érkezett a közérdekű információ: a valahányadik vágányon egy Inter City halad át.

Régóta felkeltette bennem a kíváncsiságot a következő talány: Vajon milyen érzés lehet testközelből megtapasztalni egy elrobogó vonatot? Egyik túratársamat gyorsan rábeszéltem, álljunk oda a sín mellé: kisebb noszogatás után beleegyezett.

Kimentünk a néptelen peronra, és úgy cövekeltünk le rajta a sín felöli szélénél, hogy a kezemben lévő százharmincöt centi hosszúságú fehér bot gomb végével elérjem a felénk közelebb eső sínszál tetejét. Úgy helyezkedtünk el, hogy szembe álltunk a sínnel, és tőlem jobbról érkezett a vonat. Hamarosan meghallottam az egyre erősödő morajlással érkező szerelvényt: társam ekkor a lelécelésre voksolt — igyekezete hiába valónak bizonyult. Ahogy egyre közeledett a vonat felénk, egy kis félsz költözött belém is, de továbbra sem tágítottam a sziklaszilárd elhatározástól. Már csak pár tíz méterre volt tőlünk a mozdony, amikor arra gondoltam, nehogy kürtöljön a masiniszta, mert vele rám hozza a frászt — szerencsére, nem tette meg.

Mint egy szélvészként dübörgő megzabolázhatatlan veszedelem úgy hatott rám a mellém megérkező mozdony. A bődületes zaj mindent, de mindent megszüntetett rajta kívül: megállt az idő, testem is elillanhatott valahová. Csak a robajló hang, a robajló hang, a mindent betöltő bömbölő hangorkán volt tetten érhető mindösszesen — a végtelenül tiszta tudatomon kívül. Tartott ez az érzés mindaddig, amíg a hosszú szerelvény utolsó vagonja is elhaladt tőlem bal irányba: fantasztikus érzés volt, óriási élményt jelentett a számomra, de köszönöm szépen, ez az egy alkalom bőven elég volt belőle!

A vonat tőlem egy méter távolságban haladhatott el, mintegy száz kilométeres sebességgel: a szerelvény által keltett léghuzat rendkívül erősnek bizonyult, a talpamat nagyon határozottan kellett az aszfaltba gyökereztetni. Miután a tudatomban újra el kezdtek peregni a másodpercek, őrjöngve érkezett meg hozzánk az állomásfőnök — ekkor még mit sem tudtunk a közelmúlt halálesetéről — és visszakiabált minket az állomásépület oltalma alá.