Medvetalp — madzag

A település Usguli felé eső szélében üzemel a Zuruldi-sílift, amellyel átszállást követően, 2348 méter magasba lehet eljutni. Odafent télen négy lesiklópálya várja a sízőket. Tavaly tiszta időben jártunk fenn, ezúttal a hegycsúcsok többségét szürke fellegek takarták. Tavalytól eltérően, idén nem kaptunk ingyenjegyet (17 euró). A sífelvonó alsó végállomásának közeléből, az országúttól jobbra, egy meredek turistaút vezet fel (6,1 km, 850 m szint). Csak óvatosan a jelzett csapásokkal. Az ösvény kezdeténél semmi nem jelezte, hogy a sífelvonó átszállási pontja előtt, körülbelül az út felénél, a turistautat lezárták. Ugyanez az eset fordult elő a sífelvonó felső végállomásánál is, ahol a Tsvirmin át Usguliba tartó jelzett ösvényt fakerítéssel eltorlaszolták. Két hátizsákos is megkerülte, hogy órák múlva visszakullogjanak. Félútig beülős a sílift, utána kabinos. Parádés a felvonó alatt a látóhatárig elnyúló zöld lombóceán. Ezúttal egyre tömörebb felhőtakaró nyomult a hegyek fölé, majd egyre lejjebb ereszkedett. Tavaly szikrázó napsütés, idén felhőparádé: új arcát ismerhettük meg a Kaukázusnak. Aztán tessék, kiadósan megnyíltak az égi csapok. A többiekkel együtt mi is bemenekültünk a kávézóba. Órák múltán kidugtuk a kezünket. Innen turistaúton terveztünk visszatérni, de az áztató eső miatt nem mertük bevállalni.

Szerencsére másnapra megváltozott az időjárás kedve. A sílift alsó végállomása mellett kezdve belesétáltunk a tájba. Az utunkba kerülő néhány faházból álló üdülőtelep némileg elbizonytalanított minket. Szerencsére fiatal pár érkezett utánunk. Négyesben folytattuk tovább. Kilométer hosszú csapást követően szilárd burkolatú útra váltottunk. De mielőtt elindulnánk rajta, essen szó a kaukázusi medvetalpról, amelynek kisebb telepe mellett az imént szó nélkül elsétáltunk:

„2-5 méterre nő meg a kaukázusi medvetalp. A szár átmérője 3-10 centiméter. Késő tavasztól nyár végéig egyszer virágzik. A magvak ősszel érnek meg. Egy növény több százezer termést hozhat. Erősen invazív faj. Az összes többi növényt kiszorítja az adott területről. A zellerfélékre jellemzően furokumarinokat tartalmaz, de a többi növényhez képest sokkal nagyobb mennyiségben. Ez az anyag azon felül, hogy rákkeltő, a bőrt erősen fényérzékennyé teszi. Ehhez a növény puszta megérintése is elegendő, a finom szőröknek köszönhetően. Ha az érintett bőrfelületet UV-sugárzás éri, a bőr kipirosodik, viszketni kezd és 16-48 órán belül égési sérülésekre emlékeztető hólyagok jelennek meg rajta. Ezek helyén feketés, lilás bőrelszíneződések, hegek maradnak vissza. Az így kialakult bőrbetegség hosszú évekre védtelenné teszi a bőrt a napsugarakkal szemben. Ha a növény a bőrünkhöz ér, szappanos vízzel alaposan mossuk le az érintett területet, és forduljunk orvoshoz. Szembe kerülve átmeneti vagy akár végleges vakságot okoz.

A növény igazi túlélőművész: ha kivágják, azonnal újrahajt, és négy–hat hét alatt gyakorlatilag teljesen regenerálódik. Ezt mélyre hatoló karógyökerei teszik lehetővé. A gyökerek kiásásán kívül hatásos, a bennük tárolt tápanyagkészlet rendszeres vágással történő kimerítése. Ha nehéz kőlapot helyezünk a gyökér fölé, az két éven belül elpusztul. A magvak hét-tizenöt évig csíraképesek maradnak.”

Visszatérve a kétsávos országúthoz. Kétoldalt végig fenyőerdő követi az egyre feljebb törő nyomvonalat. Eleinte,jobbra lent a mélyben, a fák takarásában, Mestia. Az országút jobb szélében vastag sodronykötélpár vigyáz a közlekedők biztonságára. A fejünk fölött a beülős sílift drótkötélpályája keresztezi az aszfaltot. Jobbra lefelé és balra felfelé is, egy-egy jelzetlen csapás hívogat. Lefelé menet favágók felhagyott munkakörnyezetében és sárga kalapú, valamint rókaszínű gombák között bámészkodhattunk. Onnan tovább, csak visszafelé. A másik ösvény hegynek felfelé tart. Nem is ösvény az, inkább teherautó által kijárt erdei földút. Magánterületre érkeztünk. Egy viharvert faszállító Kamaz típusú teherautó, valamint egy modern terepjáró parkolt a dús fenyőerdőben. Közelükben középkorú férfi fát hasogatott. Nem jártunk sikerrel ezúttal sem. A sífelvonó átszállóhelyének közelében kulturált, de guggolós illemhely. A két felvonó között elhagyatott szálloda, de a rét túlsó végében már épült a következő.

Itt érzett rá igazán a Kaukázusra a feleségem. Csak állt megbűvölten, és nézett körbe-körbe. Láthatta a Mestiából a Kuruldi-tavakhoz induló piros jelzésű turistaút meredekségét, és távolra kiválóan látó szemével, a rajta felkapaszkodó bakancsosokat. Magába ihatta a korlát nélküli kilátóig, és a mellette magasodó keresztig tartó égnek rugaszkodó erdő fantasztikumát, amely körülbelül velünk egy magasságban érhetett véget. A kereszt közelében lévő egyszerű, de tiszta kávézó is adta magát. Nem beszélve a Kuruldi-tavakhoz a nyílt hegyoldalban poroló terepjárókról, amelyek ablakain meg-megcsillant a napsugár. Egyre csak hitetlenkedett, hogy azon az útvonalon képesek voltunk végigmenni, és visszafelé a hosszabb úton, a terepjárók nyomvonalán aláereszkedni (25 km, 1200 m szint). Nekem már csak az emléke is bőven elegendő volt. Megfordult a fejünkben, hogy innen azon a turistaúton felmenjünk a sífelvonó végállomásáig, amelyet előző nap az eső miatt lefelé nem mertünk bevállalni, de könnyen letettünk róla az élményturizmus jegyében.