Meccslabda

– Gyere, meghozták az ebédet, Mátyás.

– Mi a kaja?

– Krumplifőzelék.

– Erről az ételről nem hallottam még.

– Ne marháskodj velem.

– Inkább te gyere ide.

– Miért?

– Mutatok valamit.

– Hadd lássam.

– Ez meg micsoda?

– A sevillai katedrálisban a sírod.

– Te tényleg meghülyültél – mondta Kristóf.

Ezek után odament az étkezőasztalhoz és rájött, hogy ő sem ismeri a krumplifőzeléket.

Volt egy álmom, döntőben szerepelni. Jó magasra feldobtak és megütöttek. Szárnyalt a testem, szárnyalt a lelkem. Igaz, csak lakótelepi házak szélében lévő sportpályán brillírozhattam. A baj akkor állt elő, amikor önhibámon kívül a magas kerítésen túlra repülve, egy bokor tövében fogtam talajt. Elcsesződött az életem. Az éjszaka hűvöse ott talált rám, nem a szertár polcán, a többiek között. Egymagamban unatkoztam – még a didergéstől is elment a kedvem. Másnap rám talált valaki. Zsebre vágott, és hazavitt. Bárcsak ne tette volna.

– Mit keresel, János?

– A fejemet.

– Elvesztetted?

– Ellopták.

– Honnan?

– A temetőben lévő síromból. A koporsóból. A nyakamról.

– Nem tiltakoztál ellene?

– Észre sem vettem.

– Mi van a nyakadon?

– Amíg nem találom meg az eredetit, egyet kölcsönkaptam.

– Ha találnál egy koronát, gondolj rám – mondta Mátyás.

Csak akkor éreztem rá sorsom visszafordíthatatlan romlására, amikor nagy boldogan rám talált az a szőrös dög. Eleinte magához képest még kulturáltan viseltetett irántam. Hason feküdt, felpattant, szájába kapott finoman, futni kezdett velem, majd fejét hátracsapva felrepített a magasba, és amikor visszaestem a földre, mellső mancsával belém passzolt – mintha egy rongylabda lennék. Nehéz volt elviselni, mert amikor a pofájába vett, jól megnyámnyogott – majdnem belefulladtam a nyálába –, de ez a szebbik időszakunk része volt. Hagyján lett volna az is, amikor egyik társam bevonásával kísérleti nyúlként gondoltak rám. A szőnyegen hasalt az undok dög, és markából eléje pottyantott a kísérletet végző személy. Felpattant a szörnyeteg, utánam eredt, és alaposan megrágta a derekamat – csak úgy horpadt. Belesajgott testem, lelkem.

A fifika a következő labdaejtésben rejlett. Az okító szemléletű személy a társammal együtt vett kézbe úgy, hogy a négylábú förmedvény ne vegye észre a csalafintaságot. Amikor földre pottyantunk, egymásnak koccantunk, és ellentétes irányba szétgurultunk. Persze, a magát nagyokosnak gondoló szörnyeteg bamba pofával nézett, hol a társam után, hol énutánam. Az volt a szerencsém, hogy a végén a barátomat kapta a szájába.

— Mit búslakodsz, Kristóf?

– Állítólag meghaltam.

– Mi a bajod vele?

– Az, hogy élek.

— Mi ebben a kivetnivaló?

– Nem érzed a helyzet abszurditását?

– Nem.

– Akkor te is hülye vagy – mondta Jánosnak.

A végromlás elkerülhetetlenné vált. A réten játéknak engem dobáltak a négylábú szörnyetegnek. Boldogan inalt utánam, elégedetten harapott rám. Még mórikázott is a káromra: elvárta volna, hogy előbb kergesse meg az engem elhajító személy, úgy szerezzen vissza magának. Addigra már-már az idegösszeomlás határára kerültem. A következő dobást követően végelkeseredésemben a teniszpályán kiismert technikát követtem. Megidéztem a teret lezáró ruganyos térerő visszarepítő hatását. Általa a levegőben gellert kapva, másik repülési síkra váltva egy sűrű bokor mélyében landoltam. Fellélegeztem. „Itt biztosan nem talál rám” – bizakodtam. Jó volt, nagyon jó volt a rontásomra törő négylábú förmedvényt magamtól távol tudni. Kezdtem megbarátkozni az új létformával. Hamar rá kellett ébrednem, hogy nem is olyan együgyű, mint amilyennek gondoltam. Irányszavakkal a bokorhoz navigálta a kísérletező kedvű figura, majd vele szembe helyezte. Hallottam a lihegését – szinte eszemet vesztettem tőle. – Előre! – hangzott a távolból. Kétharmad részig eltűnt a bokorban, amikor is egy hatalmasra tátott száj jelent meg előttem, és az éles fogak összezáródtak – menten elájultam.

– Találtam egy fejedre illő koronát, Mátyás – lepte meg János.

— A keresgélés közben kitaláltam a reinkarnációt, Kristóf – lepte meg őt is János.

– Hát te meg kicsoda vagy? – kérdezte a sarokban kucorgó új arctól János.

– Én a wimbledoni meccslabda vagyok – mondta, amitől eszét vesztette János.