Meccslabda

— Gyere, meghozták az ebédet, Mátyás.

— Mi a kaja?

— Krumplifőzelék.

— Erről az ételről nem hallottam még.

— Ne marháskodj, velem.

— Inkább te gyere ide.

— Miért?

— Mutatok valamit.

— Hadd lássam.

— Ez meg micsoda?

— A sevillai katedrálisban a sírod.

— Te tényleg meghülyültél — mondta, Kristóf.

Ezek után odament az étkezőasztalhoz és rájött, hogy a krumplifőzeléket nem ismeri, ő sem.

Volt egy álmom, döntőben szerepelni — nem sikerült. Jó magasra feldobtak és megütöttek. Szárnyalt a testem, szárnyalt a lelkem. Igaz, csak lakótelepi házak szélében lévő sportpályán brillírozhattam. A baj akkor állt elő, amikor önhibámon kívül a magas kerítésen túlra repülve, egy bokor tövében fogtam talajt. Elcsesződött az életem. Az éjszaka hűvöse ott talált rám, nem a szertár polcán, a többiek között. Egymagamban unatkoztam — még a didergéstől is elment a kedvem. Másnap rám talált valaki. Zsebre vágott, és hazavitt. Bárcsak ne tette volna.

— Mit keresel, János?

— A fejemet.

— Elvesztetted?

— Ellopták.

— Honnan?

— A temetőben lévő síromból. A koporsóból. A nyakamról.

— Nem tiltakoztál ellene?

— Észre sem vettem.

— Mi van a nyakadon?

— Amíg nem találom meg az eredetit, egyet kölcsönkaptam.

— Ha találnál egy koronát, gondolj rám — mondta, Mátyás.

Csak akkor éreztem rá sorsom visszafordíthatatlan romlására, amikor nagy boldogan rám talált az a szőrös dög. Eleinte magához képest még kulturáltan viseltetett irántam. Hason feküdt, felpattant, szájába kapott finoman, futni kezdett velem, majd fejét hátracsapva felrepített a magasba és amikor visszaestem a földre, mellső mancsával belém passzolt — mintha egy rongylabda lennék. Nehéz volt elviselni, mert amikor a pofájába vett, jól megnyámnyogott — majdnem belefulladtam a nyálába — de ez a szebbik időszakunk része volt. Hagyján lett volna az is, amikor egyik társam bevonásával kísérleti nyúlként gondoltak rám. A szőnyegen hasalt az undok dög, és markából eléje pottyantott a kísérletet végző személy. Felpattant a szörnyeteg, utánam eredt és alaposan megrágta a derekamat — csak úgy horpadt. Belesajgott testem, lelkem. A fifika a következő labdaejtésben rejlett. Az okító szemléletű személy a társammal együtt vett kézbe úgy, hogy a négylábú förmedvény ne vegye észre a csalafintaságot. Amikor földre pottyantunk, egymásnak koccantunk, és ellentétes irányba szétgurultunk. Persze, a magát nagyokosnak gondoló szörnyeteg bamba pofával nézett, hol a társam után, hol énutánam. Az volt a szerencsém, hogy a végén a barátomat kapta, a szájába.

— Mit búslakodsz, Kristóf?

— Állítólag meghaltam.

— Mi a bajod vele?

— Az, hogy élek.

— Mi ebben a kivetnivaló?

— Nem érzed a helyzet abszurditását?

— Nem.

— Akkor te is hülye vagy — mondta, Jánosnak.

A végromlás elkerülhetetlenné vált. A réten játéknak engem dobáltak a négylábú szörnyetegnek. Boldogan inalt utánam, elégedetten harapott rám. Még mórikázott is a kontómra: elvárta volna, hogy előbb kergesse meg az engem elhajító személy, úgy szerezzen vissza magának. Addigra már-már az idegösszeomlás határára kerültem. A következő dobást követően végelkeseredésemben a teniszpályán kiismert technikát követtem. Megidéztem a teret lezáró ruganyos térerő visszarepítő hatását. Általa a levegőben gellert kapva másik repülési síkra váltva, egy sűrű bokor mélyében landoltam. Fellélegeztem. Itt biztosan nem talál rám — bizakodtam. Jó volt, nagyon jó volt a rontásomra törő négylábú förmedvényt magamtól távol tudni. Kezdtem megbarátkozni az új létformával. Hamar rá kellett ébrednem, hogy nem is olyan együgyű, mint amilyennek gondoltam. Irányszavakkal a bokorhoz navigálta a kísérletező kedvű figura, majd vele szembe helyzetbe állította. Hallottam a lihegését — szinte eszemet vesztettem tőle.

– Előre! — hangzott a távolból.

Kétharmad részig eltűnt a bokorban,amikor is egy hatalmasra tátott száj jelent meg előttem és az éles fogak összezáródtak — menten elájultam.

— Találtam egy fejedre illő koronát, Mátyás — lepte meg, János.

— A keresgélés közben kitaláltam a reinkarnációt, Kristóf — lepte meg őt is, János.

— Hát te meg kicsoda vagy? — kérdezte a sarokban kucorgó új arctól, János.

— Én a wimbledoni meccslabda vagyok — amitől eszét vesztette, János.