Második utunk szarvashibával — Kicsivel könnyebb...

Korán ébredő és kelő típus vagyok. Na meg tettre kész. Irány a Lehel piac, mégpedig gyalog! Még öt óra sem volt, amikor kiléptünk a csendes utcára. Az aluljáróba vezető lépcsőt könnyen megtaláltuk: nem volt nagy kunszt áthaladni a föld alatti folyosón sem. A túloldali lépcső után bal felé kellett kanyarodni, és nemsokára, egy íven, jobb felé. Mentünk, mentünk balra, és éreztem, hogy valami nem stimmel. Elhaladt néhány autó a hátam mögött. Megálltunk. Személygépkocsi fékezett a hátam mögött. Hová-hová? — érdeklődött békésen a kiszálló sofőr. Arcom égett a szégyentől, amíg visszavezetett minket a járdára.

Kicsi: Ekkor rám rivallt Laci: miért nem figyelsz jobban, miért nem álltál meg a járda végén? Jópofa vagy, fiacskám — gondoltam. A járda magassága alig öt centi. Ez neked vehetetlen akadály?

Rájöttem: minden működő érzékszervemmel figyelnem kell, és kontrollálnom kell a kutyát. A következő mellékutca után az volt a gond, hogy Kicsi a “Hétház” kapuihoz levezető lépcső elé állt be, holott nekünk az attól balra lévő, de a házzal párhuzamos járdára volt szükségünk. Megoldottuk a problémát. Baj nélkül elértük a Dózsa György úti metróaluljárót. Lépcsőhöz! — mondtam Kicsinek, aki viszont sehol sem láthatott lépcsőt, a rámpa ugyanis nem lépcső az ő tudatában. Kisebb kavarás után mégiscsak lejutottunk a mélybe, ott egyenesen tovább, és már újra a Váci úton voltunk. Vígan és tempósan haladtunk az ébredező városban. Átjutottunk a Gogol utcán is, és újra a rámpa okozott kisebb fejtörést. Az aluljáróban eldöntöttem, hogy visszafelé metróval utazunk a Forgách utcáig. Azért addig, hogy át kelljen kelnünk a kétszer háromsávos főútvonalon. Csak azért mertem vállalkozni erre, mert a reggeli forgalom viszonylag még gyér volt. Maga a metró, a be- és kiszállás szóra sem érdemes.

Kicsi: Nana! Hát azt azért mégiscsak tudnom kellett valahonnan, hogy mi az az ajtó. Ezt nekem megtanították. Már felszerszámozva álltam az iskola épületében, amikor oktatóm azt mondta: előre, ajtóhoz! Elindultam a szabad tér felé, bár láttam, hogy elreteszelték előlem. Orromat az akadályhoz dugtam. Ekkor a tanítóm a jutalomfalatot tartó kezével kissé megütögette azt a “micsodát” (a kilincs feletti részen), és mondta: hopp, ajtó! Én persze felugrottam a kajáért arra az “ajtónak” nevezett vicik-vacakra! Később már nem kellett a két mellső lábammal nekitámaszkodnom az ajtónak, csak fel kellett ismernem: bárhol! Nomármost. Azt még a leragasztott szemű vak is láthatja, hogy a metrókocsi ajtaja teljesen másképp néz ki, mint a hagyományosan értendő ajtó. És én mégsem jöttem zavarba a metró peronján.

További izgalmat már csak a Váci úton való átkelés jelentett, de nem sokat. Most a házsor elején haladtunk, a “kék” ház felől. Könnyebb dolgom volt, mint előző este, mert közvetlenül a kirakatok mellett haladhattam, és a “piros” ház jócskán belógott elém, balra. Ezt nem észrevenni lehetetlen. A kiszögellés utáni első kapualjba kellett betérnünk — meg is tettük.

Kicsi: Csupa ismeretlen helyen jártunk ez ideig. Előző gazdámnál kilenc hónapig voltam, ott már a mancsomban voltak az útirányok.

Kis pihenő, majd rövid szomszédolás után újra menetkészen álltunk az ajtó előtt. Úgy határoztam, hogy elmegyünk a Szövetségbe, mégpedig villamossal. Az aluljáróban nem volt nehéz rátalálni a villamosmegállóhoz vezető lépcsőre. Megsaccoltam, hogy körülbelül hol áll majd meg a jármű eleje: az első kocsi valamelyik ajtaját próbáltam meg “belőni”. Az érkező villamos zaját idejében meg lehet hallani, ha a motorizált forgalom nem túl hangos. Ajtóhoz! — mondtam Kicsinek, amikor hallottam, hogy az utasok leszállnak. Négylábú segítőm kiválasztotta a neki legszimpatikusabb felszállóhelyet, és megállt előtte. Ekkor elengedtem a hámfogót — csak a pórázt fogtam —, és szóltam: mehetsz!

Kicsi: Ugrottam én boldogan, hogyne ugrottam volna! A póráz irányvonala segítette Lacit, na meg azt se feledjük, hogy másik kezében ott volt a fehér bot. Nem mentünk be az ülőhelyek felé, hanem a feljárattal szemközti ajtónál maradtunk. Ilyen zörgő masinán nem utaztam még, úgyhogy mélyen beleszippantottam a jármű utasterébe — jó poros, semmi más —, majd lefeküdtem gazdám lába mellé. Néhányszor csattogó “könyökhajlítást” végzett a villamos ajtaja, majd leszálltunk. Hogyan? Épp ellenkezőleg, mint ahogy felfelé tettük. Mindaddig fent kellett maradnom az utastérben, amíg Laci le nem szállt. Amikor lent volt, akkor szólt: gyere, Kicsi! Ha én szálltam volna le elsőnek, akkor magam után rántottam volna gazdámat, mert a póráz rövid. Ma már egyszerre szállunk le az autóbuszról, a troliról és a villamosról is, de a vonatról és a HÉV-ről nem!

Mielőtt átkeltünk volna a forgalmas Hungária körúton, még elporolt előttünk a villamos. A közlekedési lámpa fénye egyikünknek sem segített, de az nem olyan nagy baj. Miért? A forgalom lüktet, több irányból jön a zaj, és az átkelő gyalogosok mozgása is hasznos információ, bár egyik sem tuti jel. Előfordulhat, hogy az autók már állnak, de akad egy “vadállat”, aki a lámpa pirosa ellenére is áthajt a zebrán. Még gyakoribb, hogy a gyalogos rohan át a zebrán a tilos jelzés ellenére! A legbiztosabb, ha a fülünkre támaszkodunk, esetleg megkérdezzük, hogy zöld-e a lámpa. A mellékutca végén jobbra kanyarodtunk. Gond nélkül megtaláltuk a keresett épületet. Felmentünk a néptelen portáig, és elidőztünk ott egy egész percet. Utána: irány haza!

Még nem telt el huszonnégy óra azóta, hogy Kicsit magamhoz költöztettem. Ezalatt háromszor mentem el vele minden rutin nélkül, emlékképeim alapján irányítva. A közös munka alapján “jó” minősítést adtam magunknak, és csak azért nem kitűnőt, mert kora reggel az úttesten kötöttünk ki, ami igazi szarvashiba volt!

Kicsi: Én is jobban örültem volna, ha a szarvashiba helyett ebédnél szarvashússal tömhettem volna meg a gyomromat. De azért nem volt ellenemre a rántott csirke ropogtatni való szárnya sem…