Másnap

Honfalva lakóinak mindennapjai, a se széle se hossza puszta közepén teltek, míg Csendeslaka népének az attól sétatávolságban lévő dombocskán. A síkon az idők távolában, a vályogból életre vetett településről, évente néhányan egy szál úti ruhában átköltöztek a másik helyre. Nem csak hajlott korúak, hanem fiatalok és gyerekek is. Megbonthatatlan családi és rokoni szálak fűzték egymáshoz, a két közösség tagjait. Ennek ellenére, Csendeslakát többnyire Honfalva mangalicái keresték fel, kiváltképp makkhullás idején. A nadrágszíj parcellákon ropogtató jószágok nem zavartak senkit sem. Még a figyelmes varjak sem károgták meg, a tilosban járókat.

Csendeslaka népe egyre nőtt. Annyian népesítették be már, hogy közülük a legeszesebb sem lett volna képes sorba venni őket. Erre nem is volt szükség. Létszámuktól függetlenül kényelmesen elfértek egymás mellett. Többnyire népes családok alkottak lakóközösséget, de a pár fős kolóniák is oszthatatlan részei voltak az egésznek. Röghöz kötött egyszerű lelkek lakták be a dombocskát. Legerősebb támaszuk a kollektív emlékezet össze gereblyézésében rejlett. Ez a felbecsülhetetlen érték viszont nem kerülhetett napvilágra. A mélybe temetkezve rejtőzött.

Csendeslaka történetében jeles napként vonult be az a dátum, amikor Honfalvából megérkezett a legújabb megtérő. Vele meglett a legrégebb óta gyökeret eresztett családban, a sorban tizedik szépszüle pár. Eddig ilyen nem fordult elő még. Megilletődve vették tudomásul, a tényt. Hallgattak róla, mint a sír. Éppen emiatt, váratlanul érte a lelkeket, a tizedik szépszülék megszólalása: látogassuk meg közösen Honfalva lakóit.

Az időtlen nyugalom mind a négy sarkából kifordult. Nem mintha kapával és kaszával egymásnak estek volna a békés lelkek, de a megszokás nagy úr.

Többféle vélemény kapott szárnyra. Kivetkőzne magából az ősrend és odalenne az emberek hitehagyott bizonyossága is — érveltek ellene. Mások pedig ekként vélekedtek: aki őseinek tiszteletét nem őrzi szívében, az nem való közénk. Mindkét gondolatmenetben meglapult némi igazságmorzsa. De egyről kettőre jutni sehol nem egyszerű feladat. Végül is abban maradtak egymással, hogy mindannyian elfogadják a legújabb megtérő javaslatát. Ő pedig egy esztendőnyi haladékot kért tőlük, hogy azalatt megismerhesse Honfalva egykori lakóit és rajtuk keresztül, a település igaz történetét.

Mivel legenda- és Meseszerető volt a kiválasztott, az elbeszéléseket úgy nyelte magába, mint kacsa a nokedlit. A tatároktól kezdve a törökökön át egészen a Habsburgokig terjedő időszakról számtalan érdekességről kapott hírt. Mégis más ragadt meg benne: a mesék igazságos királya, Mátyás, a valóságban népnyúzó zsarnok uralkodó volt. Eleinte kézzel-lábbal tiltakozott ellene — hivatkozva a mesekönyvekre — de a kort saját bőrükön megtapasztalt eleinek mégis csak hitelt kellett adnia. A kért idő elegendőnek bizonyult döntésének meghozatalára: támogatom a tizedik szépszülék javaslatát. — mire mindenki egyként rábólintott.

A látogatás megszervezésével is megbízták. Egy héttel a tervezett indulás napja előtt, az éjszaka leple alatt hóna alá kapott egy betűkkel telerótt fatáblát és azt egy karóra erősítve, Honfalva főterének kellős közepébe leszúrta.

Kukorékolás jelezte a pirkadat közeledtét. Honfalva tiszteletben álló lelkésze magát kipihenve, kikelt az ágyából. Ilyenkor titkon testedzést végzett: ne csak a lelket eddzük, hanem a fizikumot is. Mire végzett a kar- és derékhajlításokkal, no meg a guggolás penzumával, az ablakon bekukucskált az első napsugár. Magára öltötte a rend ruháját és az ajtón kilépve, tüdejét teleszívta friss levegővel. Mindennapos falu körüli sétájára indult. Meglepve állt meg a főtéren, a tábla előtt. Olvasni kezdte a sorokat:

„Szeretett honfalvai testvéreink! Egy hét múlva, egy napra tiszteletünket tesszük nálatok. Csupán egyvalamit kérünk tőletek, tiszta szívvel várjatok. Csendeslaka lelkei.”

Ha Csendeslakán fenekestől felfordult a közélet, akkor Honfalván a félelem és a kétségbeesés lett úrrá. Kételyével mindenki az egyházfit ostromolta. Az előállt helyzetnek nem volt ura ő sem, de azt nem vállalhatta fel nyíltan: Jézus is feltámadt, majd visszatért a Földre övéit meglátogatni és hitükben megerősíteni. Akkor mitől tartotok, ti? — és ebben maradtak. Ettől függetlenül mindenkiben folyamatosan ott ármánykodott, a kisördög — akit ezernyi imával sem bírtak kikergetni magukból.

A kitüntetett nap hajnalán, Csendeslaka lelkei visszatértek elhagyott testeikbe, majd magukra öltötték úti ruháikat, hogy visszafelé is megtegyék az utat. Honfalva népe egész éjszakán át rettegve virrasztott napkeltéig.

Gondterhelten ébredt, az egyházfi. Megfeledkezve a reggeli gimnasztikáról, kérdő tekintettel nézte a falon függő feszületet.

Csendeslaka népe rokonság szerint sorakozott fel — ez aligha történhetett hibátlanul. A menet élén az alapötlettel előálló tizedik szépszüle pár állt, őket a javaslatot jóváhagyó meséket és legendákat kedvelő középkorú férfi követte, majd mintegy kétezren. A csapat élén haladó pár tagjai hatvan év körüliek lehettek — ez az életkor a tatárjárást megelőző időkben matuzsálem korúnak számított. Csoszogó lépteiknek mindenki megörült, mert az őket követő emberek szíve majdnem kiugrott a helyéről, izgatottságukban. Többen is a tölgyfák törzse mögé guggoltak, mások verejtékező homlokukat törölgették, kézfejükkel.

Amióta világ a világ, azóta a domb kocsányos tölgyfástól együtt, mindig a mostani helyén állt és nagyjából ugyanúgy nézett ki. Ám a falu látképe, a túlnyomó többség számára, az újdonság erejével hatott. Ez alól a templom jelenthetett volna kivételt. De akadt közöttük nem is egy, aki még istenházára sem ismert rá, mert az ő idejében egy annál kisebb plébánia állt a helyén. A nagy tömeget észlelve a közelben szolgálatot teljesítő terelőkutya ott hagyta a nyájat és beállt hajtónak, a kétezres tömeg hátába.

A dombról méltósággal alácsorgó végtelen embertömeg láttán aléltság környékezte, Honfalva lakóit: rogyadoztak a lábak, remegtek a kezek, kiszáradtak a torkok. Még a vasmarkú kovács is belecsimpaszkodott a mellette sipítozó csontsovány vászoncselédbe. Egyedül a szertelen gyerekek lába nem remegett meg. Közülük az elszántabbak az érkezők elébe szaladtak és hívták őket szép szóval. Ennek hatására a látogatóba tartók között is oldódni kezdődött a feszültség. Soraikból kiváltak a gyerekek és már régi jó pajtásként tekintettek egymásra. Ezt érzékelve, a falubeliek gondterhelt arca is kezdett kisimulni.

Látván a hatalmas áradatot, a fogadófalu részéről kapcsolatfelvétellel megbízott lelkész elindult a patak felett átívelő hidacska felé, gondolván, nem fogja elbírni a terhelést. Csendeslaka népe is megérkezett a vízfolyáshoz. Miközben a pallón egymaga átkelt az egyházfi, azalatt a szépszüle-pár elé lépett, a döntéshozó férfi.

— Tiszta szívvel vár benneteket, Honfalva népe! — szólt a fogadtatás.

— Én pedig bemutatnám neked Csendeslakán a sorban tizedik szépszüle párt, akik nélkül ez a nap nem jöhetett volna létre így.

Miután barátilag keblükre ölelték egymást, javaslattal állt elő, a lelkész:

— Ez az évszázadok múlására emlékeztető hidacska hadd maradhasson meg a mai nap emlékére, egyben kifejezve a mi eggyé tartozásunkat. Ezért, mivel mi mindannyian a természet népe vagyunk isten áldásával, bátran gázoljatok át a mindnyájunknak oly kedves patakon és ki-ki kedve szerint gombolyítsa fel a családi szálakat.

Mivel a gyorsan egymásra találó gyerekek már vegyes csapatokat alkotva vívták egymással a vízi csatát, a felnőttek dolgát ezzel jelentősen megkönnyítették. Összesodródtak a családok. Évszázadok emlékei váltak közös tudássá. A rokoni kapcsolat híján magukra maradt látogatók többsége, a templom előtt megnyugvással szemlélődő lelkész köré csoportosult: felbecsülhetetlen értékű helytörténeti- és némi történelmi adalékokkal gazdagodhatott, valamint hitében megerősödhetett.

Véget ért a vízi csata. Kisebb-nagyobb rajokba csoportosultak a lurkók és beindult a fejtágítás:

— Mikor rugád a port, Jóska?

— Huh, ríg vót az mán. A kutyafejű tatárnípsíg akkorra mán beforgatá maga alá a kerek hont.

— Mit kapisgálsz rúla?

— Dídapó kanyarintá beszídet nekije. Amint mondá, nyakincán markolászá egy pöcepofázmányú kutyafejűt és nyakáról fejít kaszával lecsippenti. Mivel bílkordulásuk miatt a tatár nípsíg az összes bundást befalá, egy nem maradt belűle. Pótlandó az üressíg,dídapa a tatárember magányos fejit beteszé a kutyavacakba, vályogvigyázónak.

Volt, aki nevetett az egészen, mások komoly arccal hallgatták.

— Te viccölsz, velünk?

— Nem á, ez bíz úgy igazszó, mint ahogy te el nem tudd gondolni.

— Hááát az meg micsudi? — kérdezte egy látogatóban lévő ifjú.

— Nyöles pofatükröző. Ha elé álldigálsz és igenyesen belekukkolsz, mögismerheted tenmagad fizimiskádat.

Amit hallott, tette is.

— Ez istenileg tínyleg ín lenník? — majd grimaszokat vágott és szemének gödröcskéje csordultig telt a vidámság könnyeivel.

A továbbiakban megidézték az ősidők játékait és mondókáit, majd bemutatták a jelen másait. A múlt és a jelen elemeit összegereblyézték.

Kitágították a teret. Emlékért bejárták nem csak a falut, hanem a tágas határt is.

— Hun lennö a nyáladzó tocska?

— Ihol ni, de csak keskenyke vízfolyás sodródik — szólt a helyreigazítás.

— Akkor szemezőnk egy kiszikkadt tekenyőfílít az ugaron.

— Ahun van egy olyasmi — és a mutatott irányba meglódult, a gyereksereglet.

Már majdnem odaértek, amikor a tó viszontlátásában reménykedő legény valamiben felbucskázott és hason fekve találta magát:

— Hogy a minykű hasíjjon belíje, a botlasztóba! — harsogta.

Egyikőjük észrevette a földből kikandikáló fémtárgy végét — kisebb marokásás után kezében egy rozsdás szuronyt tartott.

— Nízd csak, ebbe köllene a mínykűnek böleforogni.

A pórul járt fiú megbabonázva nézte a fegyvert. Csak hosszú idő után nyílt szóra, a szája:

— Nízd csak meg a nyelínek a vígít, van-e a legvígíben karistolás?

— Erre gondolád, itt ni? — és a kérdező kezébe nyomta az ereklyét.

— Ezt a kaszabot ín rejtím az anyaföldecske szoknyácskája alá. A török vísz idejín törtínt. Jó apuska evvel igencsak hasba lökí az egyik nagykípű janicsárit, aki anyacska felí tekerődzött vóna. A lílektelen embör nyomát a tóba loccsantottuk, a gyilokot pedig beásám az anyácska földbe. Tehát valahol itt vala a kípmutató tó is.

Ez volt ám az igazi játék. Váltak belőlük tatárnyúzó- és török szeletelő vitézek. Csontos mellük csak úgy dagadt a büszkeségtől. Szempillantás alatt váltak vértestvérekké. Örök, megbonthatatlan barátság körvonalazódott közöttük. De a nap szép lassan megindult a róna síkja felé. Visszavonhatatlanul megnyúltak az árnyak. Vészjelnek megkondult a templom harangja — ez figyelmeztető jel volt a csendeslakaiak számára. Még egy fertályórányi idő és nincs mese, indulás.

— Mi lönne, ha nem mönnétek vissza? — dobta be az ötletet a köztudatba, az egyik honfalvai lány.

Nagy csend kerekedett mögéje.

— Hááát az nem lehetsíges — így az egyik.

— Hát mán miírt ne lönne? — szólalt meg, a testvére.

Nehezen ment a búcsúzás, a felnőttek között: mindenki a könnybe lábadt szemét törölgette. Életük legszebb, legboldogabb napját élhette át közösen, a falu teljes népe. A távozók lépten-nyomon hátrafordultak és visszaintegettek a honfalvaiaknak. Leszállt az éjszaka, síri csend ülte meg a tájat.

Nem jött álom a lelkész szemére. Hangokat vélt hallani a magasból. Ágyán ülve fülelt: mintha angyalok csengő hangocskáját hallaná. Felállt,imát mondott magában, majd reszketeg lábakkal elindult a templomtorony felé. A feljáró ajtaja, annak rendje és módja szerint, gatyamadzaggal masnira zárva. Macskaléptekkel osont fel a garádicson. Fülét az ajtóra tapasztotta és hallá:

— Íjfíl utánira gördüle az idő abroncsa vala. Bekallantyúzott a deszkaajtók sora. Barátim, mi mán örökvala itt ragadánk. Vígkíp feltámaszódánk,lívín másnap.