Marziász

Szűk volt szívednek szirtes Lidia,

Új fényre vágytál, friss babért epedt

A szíved Marziász, mezők fia!

Hát kellett ez, mondd: kellett ez neked?

Babérra vágytál, ámde mindhiába.

Itt kész Apolló minden vad kanász;

Eredj hát vissza szépen Lidiába,

Menj vissza Lidiába, Marziász!

E népet itt te még nem ismered,

Itt méla dalra minden fül süket.

Ne fújd te sípod, édes hangszered

Nem tölti bé gyönyörrel lelküket.

Kacajt fakaszt dalod csupán, te kába,

Vad gúnykacajt, melytől hideg kiráz;

Eredj hát vissza szépen Lidiába,

Menj vissza Lidiába, Marziász!

Daloljon az, ki tetszik itt, te ne!

Recsegjen csak rikoltó trombita.

Maradj te meg Tmólosznak istene,

Hol istenségeden nincs rút vita.

Ne versenyezz, ne szállj te itt vitába,

A lid liget babérral koronáz;

Eredj hát vissza szépen Lidiába,

Menj vissza Lidiába, Marziász!

Elédbe ottan rózsát hintenek;

Itt dudva nő, csalán, tövis, szemét.

Itt jók a talmi fényű istenek,

Nem ér az élet itten fittyfenét!

Tiéd amott a rét ezer virága,

Ott dicsre váll legott, emitt mi gyász;

Eredj hát vissza szépen Lidiába,

Menj vissza Lidiába, Marziász!

Vagy mégse! Bárha nyúzzanak meg itt,

maradj poéta, sorsod míg betel!

Szenvedje szíved kínok kínjait

Dalolj, zenéd hisz nem enyészhet el.

Közöny fagyasszon, gúny döfjön halálra,

hevítsen holtig hőn a régi láz,

dalolj, ha nyúznak, zengj halálra válva,

zengj új harmóniákat - Marziász!

- Miskolc, 1923-1928.