194. Marion —
elvesztés és megnyerés (1979.)
Az ifjúsági
szálláson roppant kellemes látvány fogadott: a házat fiatal német lányok
népesítették be. Mi őket néztük, ők meg minket — így van ez rendjén.
Rákészültem az esti bulira: némi pancsolás a tus alatt, egy kis arcszesz a
simára húzott ábrázatra, majd beleugrottam a farosba. Kellő hőfokon égve
indultam a táncterembe. Azt a néhány, az ismerkedéshez nélkülözhetetlen német
mondatot, amit a nem éppen lexikonnyi szókincsemből össze tudtam rakni, jó
előre megfogalmaztam magamban.
Még csak néhányan
lézengtek a tágas teremben. Nem véletlenül érkeztem ilyen korán: bal szemem
éleslátása a hangulatfényben már nem tette volna lehetővé a kellően figyelmes
fellépést: a terembe érkező lányokat meleg tekintettel kell fogadni, és a
jobban tetszőket a továbbiakban is szemmel kell tartani. A terv roppant ésszerű
volt, ám a kivitelezés egyáltalán nem bizonyult könnyűnek, mert bizonyos
távolságon túl még jó megvilágításban sem láttam elég élesen az arcokat. Az
égők fénye túlságosan haloványnak bizonyult: több fontosnak számító momentum a
homályban maradt. Nem feltűnően, de igyekeztem alaposan megnézni az érkező
csajokat.
Lassanként megtelt a
terem. Egyik lány sem keltette fel az érdeklődésemet, ezért a közelebb ülőket
kezdtem stírölni. Annyira elmerültem a választék
elemzésében, hogy mire felocsúdtam a bambulásból, a társaság túlnyomó része már
vígan ropta a táncot. Fő bánatomra a helyükön ülő lányok egyáltalán nem voltak
kedvemre valók. Legyintettem egyet, feltápászkodtam, és felkértem a legközelebb
ülő, magányosan árválkodó leányzót. Örömmel jött: kinek van kedve a vigasságban
ibolyát árulni! Lötyögés közben próbáltam vele szóba elegyedni, nem sok
sikerrel. A sűrű tömegben jobbra-balra tekintgettem és nagy meglepetésemre azt
láttam, hogy több lány is egymással táncolt. Távolba bámészkodtam,
tekintetemmel csak lassan közelítettem magunkhoz. Közvetlen közelünkben két
német lány táncolt: mindkettőt alaposan végigmustráltam. Olyan keserű fájdalom
hasított a szívembe, hogy majdnem belepusztultam.
Kiguvadt szemekkel
lestem a terembe lépő nőket: miért nem vettem észre akkor ezt a tüneményt?
Gyönyörű volt az arca, vonzó a teste. Nem túl hosszan, de mélyen az álom
szemébe néztem, aközben szívhez szólóan rám mosolygott. Lehangoltan fordultam
vissza táncpartneremhez — nem akartam vele illetlenül viselkedni. Nem tehettem
róla, de a másik lány továbbra is mágnesként vonzotta a tekintetemet. Már én is
rámosolyogtam, ő meg vissza. Elcsendesedett a zene. Újra megpróbáltam
beszélgetésbe bonyolódni a partneremmel, de ő — legnagyobb megdöbbenésemre — a
nekem oly gyönyörűnek tetsző lánnyal kezdett hosszas, baráti csevejbe.
Felháborított a mellőzés: ilyen modortalanságra végképp nem számítottam. Egyre
haragosabban néztem a két szószátyárt — ők meg továbbra is elmélyülten
társalogtak, tudomást sem véve rólam. Még lötyögök egyet az ibolyaárussal,
aztán faképnél hagyom — háborogtam bosszús magányomban, amikor meghallottam,
hogy engem szólítanak.
Meghökkenve láttam,
hogy mindkét lány mosolyogva néz rám, és heves kézmozdulatokkal akarnak valamit
a tudomásomra hozni. Hirtelen megértettem: a csinos lány azt kérte
barátnőjétől, hogy engedjen át neki, mert úgy érzi, hogy nekem ő tetszik. Igaz,
hosszantartó alku eredményeként, de szívem választottja nagy szerencsémre
megkaparintott magának. Örömmel egyeztem bele. Ismét feldübörgött a ritmus és
én továbbra sem bírtam betelni a velem táncoló csodával. Legmerészebb
vágyálmomban sem mertem volna ilyen gyönyörű lányról fantáziálni! Arca mint egy tündéré: egyfolytában mosolygott, ámulatba
ejtően szép volt. Ha tekintetem valahogy el tudott szabadulni bájos pofijától,
akkor bombázó alakja fűzte azt újra rabláncra. Rajta kívül mindenki és minden
megszűnt létezni számomra. Egyik ámulatból a másikba estem: én voltam a világ
legboldogabb férfije. Milyen remek ötlet volt tőle, hogy egyszerűen elhappolt
magának. Néztünk egymás szemébe, mosolyogtunk, nevettünk, mint ahogy a
szerelmesek szokták. Egy szempillantás alatt belezúgtam, és az ő érzelmei felől
sem volt sok kételyem. Elhalkult a zene, elcsitult a lábak dobogása,
bemutatkoztam.
A válaszhoz kapott
forró puszi minden szónál többet mondott. Mire letelepedtünk egy félreeső
asztalhoz, már sok mindent tudtunk egymásról. Továbbra is mosolygott, nevetett,
és úgy tűnt, a nem remélt idill a világ legtermészetesebb állapota. Így valóban
öröm élni, ha van kit szeretni, és van, aki viszontszeret. Arcunk kipirult az
érzelemtől. Bódultan hajoltam hozzá: te nagyon szép lány
vagy! — mondtam németül. Szájon csókolt, és doromboló macskaként bújt hozzám,
Marion.