26. MAJOMSZERETET —
fényes aranykor után (1966.)
Én már az alsó
tagozat felé kacsintgattam, ő még a pelenkából kifelé. . Egy lépcsőházban
laktunk a szőke hajú kisfiúval. Megismerkedésünk kezdetekor megsejtettem: sok
közös pillanat nem lesz az életünkben.
Első erős emlékem
vele kapcsolatban, hogy a félemeleti házfelügyelői lakás ablakába éveken át,
raktárba való mennyiségű piros zsákocskát púpozott fel a mértéket tévesztő
télapó. Az ablakok köze még farsang idején is piroslott. A családban mindenki
megkülönböztetett rajongással fordult feléje. Volt egy tíz évvel idősebb
nővére, de mellette csak mellékszereplő lehetett. A házfelügyelő édesanya a
lépcsőházból alig tette ki a lábát, ezért a fiával őt összekötő jelképes
köldökzsinór nem szakadhatott el.
Lakótelep szerte
elhíresültté vált szemétkedéseiről az iskolás korúvá
vált fiú. A lépcsőházból hárman játszottunk az utcán. Időnként be-beszólt
nekünk. Megbeszéltük a korombeli fiúval, hogy elkapjuk, és nyári szünet ide
vagy oda, alaposan megleckéztetjük. A lakásuk ablakától távolabbra elcsaltuk a
szőke kisfiút, majd véletlenszerűnek tűnően magára hagytuk. A hatalmas
kiterjedésű iskolát fürgén körbeszaladtuk, hogy a szemétkedő fiú az ablakuk elé
ne tudjon visszafutni, anyjáért kiáltani. Tervünket nem kísérte szerencse, mert
szemfülessége által idejekorán rájött a tervre és mezei nyúlként inalt a
számára mentsvárat jelentő ablakhoz. Közelébe érve lassított, majd szívhez
szólóan kiáltott az ő anyaistenének:
— Anyaaa! — eközben,
arcán szélesen szétterülő nyájas vigyorral ránk nézett kárörvendve.
— Mi a baj, kisfiam?
A magát már teljes
biztonságban érző csemete pedig:
— Áááh, semmi! — diadalittasan.
Mi pedig
méltatlankodva:
— Tessék rászólni, mert folyamatosan szemétkedik!
— Játszatok szépen egymással, gyerekek!
Ebből a korszakból
való a következő történet is. Nálunk vendégeskedett az aranyifjú és a szomszéd
gyerek is. Kedvünkért palacsintát sütött anyukám. Asztalra került a gyerekek
egyik nagy kedvence, mire a történet főszereplője kezébe vette a tányéron lévő
utolsó csemegét és megkérdezte a másik fiútól:
— Kell? — Ő pedig
igennel felelt.
Több sem kellett a
kérdezőnek, arcán öntelt vigyorral válaszolta:
— Kell? Lene! – és a
sikeres színészkedéstől fényes arccal befalta.
A szülők között nem
lehetett teljes az összhang. Az édesapa a külföldön élő szüleihez utazott a
fiával, akit megpróbált kint maradásra bírni. Terve nem járt sikerrel. Könnyen
elképzelhető, hogy hazatérve mekkora balhé lett belőle. Az addig békésnek
mutatkozó anyából egyszeriben anyatigris vált. Mind a tíz körmével a fia
mellett állt.
Nagykamasszá vált a
fiú — ekkor már nem jártam le a játszótérre. Valakinek keményen beszólhatott,
mert a sérelmet elszenvedő őt úgy tökön rúgta, hogy heréje hatalmasra duzzadt.
Sokáig kétséges volt, lehet-e gyereke. Az idő múlása egyre jobban fokozta, a
benne amúgy is erősen meglévő anyakomplexust. Családapaként a feleségével
együtt továbbra is a szüleinél lakott, ahonnét közös gyermekükkel hamarosan
kereket oldott az asszony. A második házastárs mind a mai napig kitart
mellette, de az anya-fiú kapcsolat szorossága őt a partvonal szélénél beljebb
soha nem engedte. Az immár felnőtt férfi rövid ideig úszómesterként dolgozott,
utána seftelésbe kezdett. Szorgalmasan és ügyesen tette — ilyen időszaka az én
életemnek is volt. Az összegyűjtött pénzt nem szórta el, feleségével közös
ingatlant vásároltak. Szülei házfelügyelői lakása és az övék szinte egymás
fölött voltak. A meleg idő beálltával, nap mint nap,
naphosszat strázsált anyja ablaka előtt. A hideg idő beálltával szószátyárkodásának
műveleti területét áthelyezte a lépcsőházba. Teltek az évek. A hatékony seftelés
következtében egyre több smukk virított le róla. Arcán fényes ragyogás.
Teljesen fullon volt a fiú. Élettere továbbra is az utca maradt, ahol másfél
műszakot is lehúzott naponta. Mindenkivel szóba elegyedett, központi figurának
gondolhatta magát. Anyja iránt érzett felhőtlen elragadtatása és úri
élethelyzete következtében, egyszer csak megbillent agyilag. Magában gajdolva
becsöngetett szüleim szomszédjába, hívás nélkül bement a lakásba, és felült a
konyhaasztal tetejébe. Békésen, félhangosan dudorászott magában. A meglepődött
háziasszony a fiú mamájához sietett, aki hazavitte szeme fényét. Pár hónapra
zárt osztályra került. Feje láthatóan megnagyobbodott, már-már súrolta az
abnormális méret határát. Később többször is lehetett látni vérző arccal.
Házfalakra kitűzött nemzeti színű lobogók után kapkodva ugrándozott az utcán,
máskor pedig az autóparkolóban többen kőkeményen nekiestek. Ez végleg betett
neki.
Édesapja távozott el
előbb. Édesanyja, idősödő életkora miatt, egyre jobban leesett a lábáról. Évek
múltán vizionálhatóvá vált a szomorú közeli jövő. Feleségével kettesben
maradtak. Lakásuk ablaka és az egykori szülői lakás ablaka nyugat felé tájolva.
Ez annyira nyomaszthatta őt, hogy a teljesen felújított lakást előbb egy a
másik oldalra néző ingatlanra cserélték, de mivel a környék állandóan
emlékeztette édesanyjára, végérvényesen elköltöztek . Néhányszor
találkoztam vele, velük. Bár érződött a fiún a nem teljes százas elmeállapot,
de amúgy rendben volt. Felemlegette a régi szép időket, nosztalgiázott volna,
de nem vettem a lapot. Máskor a szülői lakás környékén eladó ingatlan felöl
érdeklődött. Beszédje erőtlen, nehezen forgott a nyelve.