Vidám napot / majomszeretet...,

Amikor a bodzapuska viszi a mezei nyulat.

A történet gyermekkoromtól datálódik, mert a főhős kisfiú mindössze két évvel lehetett fiatalabb nálam. Egy lépcsőházban laktunk. Már a személyes megismerkedésünk elején a napnál világosabbá válhatott, sok közös pillanat nem lesz az életünkben.

Lánytestvére cirka tíz évvel lehetett idősebb nála. A jelentős korkülönbség a kettejük esetében is, őt most mellékessé teszi. Első áttételes emlékem a kisfiúról, hogy évente egyszer-egyszer a szülői lak ablakába annyi csomagot púpozott fel a mértéket tévesztő télapó, hogy minden arra járó megmosolyogta érte. Igazolásul legyen elegendő hozzá annyi, hogy még farsang idején is vastagon piroslott az ablak-köze. A családban mindenki megkülönböztetett szeretettel — vagy inkább rajongással? — lehetett a legfiatalabb csemete iránt. Közöttük kellő ismeret hiányában hiteles sorrendet nem tudok felállítani. Mivel a kisfiú anyukája egy egész életen át otthon végezhette kenyérkereső munkáját, ezért az őt vele összekötő köldökzsinór jelképesen sohasem szakadhatott el. Lakótelep szerte elhíresült lett szemétkedéseiről a fiú. Legyen itt egy példa rá. A lépcsőházból hárman játszottunk lent az utcán. A kisfiú időnként be-beszólt nekünk. Megbeszéltük a másik sráccal, hogy elkapjuk az öcsköst, és nyári szünet ide vagy oda, alaposan megleckéztetjük. A lakásuk ablakától távolabbra elcsaltuk őt, majd feltűnően magára hagytuk, és rohamléptekkel megkerültük az iskolát, hogy a szemétkedő gyerek ne tudjon az ablak elé futni anyjáért kiáltani. Tervünket nem kísérte szerencse, mert szemfülessége révén idejekorán rájött átgondolt tervünkre, és inalt a számára mentsvárat jelentő ablakhoz, odaérve pedig már kiáltott is az ő istenéért: közben nyájas vigyorral nézett ránk. — Mi a baj kisfiam? — szólt ki az anyukája. A magát már teljes biztonságban érző csemete pedig: — Áááh, semmi! — felelte vigyorogva. Mi pedig felháborodottan: — Tessék rászólni, mert folyamatosan szemétkedik velünk! Mire: — Játszatok szépen egymással, gyerekek!

Nagykamasz lehetett a fiú: ekkor már nem jártam le a játszótérre. Valakit nagyon megbánthatott, mert őt úgy tökön rúgta, hogy hatalmasra megduzzadt a heréje: sokáig kétséges volt, lehet-e gyereke majd. Az idő múlása pedig egyre csak fokozta a benne amúgy is erősen meglévő anyakomplexumot. Családapaként is szüleinél lakott, ahonnét hamarosan kereket oldott közös gyermekükkel a feleség. A következő asszony már kitartott mellette mind a mai napig, de az anya-fiú kapcsolat szorossága őt a partvonal szélénél beljebb egy jottányival sem engedte. Az immár felnőtt ember rövid ideig úszómesterként növelte a hazai GDP-t, utána seftelésbe kezdett. Szorgalmasan tette. Az összegyűjtött pénzt nem szórta el, lakást vett belőle a feleségével közösen, egy lépcsőházzal arrébb. A jó idő beálltával nap mint nap,  naphosszat strázsált anyja ablaka alatt: addigra ketten maradtak életben a családból. A fiatalember mindenkivel szóba elegyedett: központi figurának érezhette magát. Anyja iránt érzett felhőtlen elragadtatása egyszer csak megbillentette őt. Magában gajdolva becsöngetett az egyik emeleti lakásba, invitálás nélkül bement és nemes egyszerűséggel felült a konyhaasztalra, ahol tovább énekelgetett magában. Az elkerekedett képű háziasszony sebtében felkereste a fiú mamáját, aki megszégyenülten hazavitte keblén dédelgetett fiacskáját: egy időre zárt osztályra került. A srác feje a normálisnál jelentősebb méretűre növekedett, már-már súrolta az abnormálisság határát. Később vérző arccal jelent meg a szülői-mentsvár ablak előtt: házfalakra kitűzött nemzeti színű lobogók után ugrándozott az utcán — emiatt vagy másvalami miatt — afférba keveredhetett valakivel, aki egyet bepancsolhatott neki. Ekkor már az utcán is dúdolgatott olykor. Kedvenc időtöltése maradt a mindenkivel szószátyárkodás, és a kavarás.

Édesanyja egyre inkább leesett a lábáról, vizionálhatóvá vált a közel jövő. Feleségével kettesben maradtak, aki a folyamatos mellőztetések és megaláztatások sora ellenére is megingathatatlanul kitartott mellette. Lakásuk ablaka ugyanarra felé nézett, mint az egykori szülői laké. Ez annyira nyomhatta őt, hogy a teljesen felújított lakást előbb egy a másik oldalra néző lakásra elcserélték, de mivel a környék őt állandóan emlékeztette édesanyjára, végérvényesen elköltöztek arra a környékre, ahol egykor átmeneti tanácsi bérlakásban elkezdték reménybeli közös életüket.