Majdnem elkeltem — turi királynő

Fiatal felnőttkorom óta megkülönböztetett figyelemmel fordultam a politikai és gazdasági értelembe véve is zárvány Albánia felé. Röviden a közelmúlt embertelen, de tanulságos évtizedeiről: Enver Hoxha 1908-ban a dél-albániai Gjiro-kastrában látta meg a napvilágot. Nagybátyja nevelte fel, aki harcias politikai nézeteiről volt ismert. Első munkahelyén főnökének elvárása ellenére nem lépett be a fasiszta pártba, emiatt elbocsájtották. A fővárosban dohányboltot nyitott, ami gyűjtőhelye lett a kommunista eszméket valló embereknek. 1941-ben megalakult az Albán Kommunista Párt. Hamarosan ő lett a főtitkára. Hoxha a szocialista érában a szocializmust építő baráti országoktól is távol tartotta államát és szeretet népét. Ateista ország lévén a templomok kapuira lakat került. A szomszédos országokkal vasúton csak teherforgalmat bonyolított le. A nép fiai nem utazhattak külföldre. Ehelyett hétszázezer egy vagy többszemélyes betonbunkert építhetett magának a pór albán. Az elitnek földalatti luxuslabirintus járt — amerikai megszállástól rettegett a Sztálint imádó pártfőtitkár. Közben a vidéket ellátták villannyal. Felszámolták az analfabetizmust. Úgy ahogy működtek az egészségügyi intézmények is. Magánszemély tulajdonában nem lehetett személygépkocsi, televízió. Az ország lakossága nem értesülhetett a külföldi eseményekről. A munka- és az átnevelőtáborokban hivatalosan ötezer albán hagyta ott a fogát. Az 1990-es kelet-európai politikai változások fenekestől felforgatták a gettószámba menő, mélyszegénységben vegetáló Albániát is. Ezt szívesen megnéztem volna akkoriban, de a látásvesztés miatt nem kerülhetett sor rá. Negyedévszázados késéssel landolt a fapados.

A szállásadóval előre egyeztetett koreográfiából nem valósult meg semmi sem: a megbeszélt helyen és időben nem várt ránk. Kérdezősködve találtunk rá az utcaszámozás nélküli házra. A lakáskulcsot nem tőle kaptuk meg, és egész idő alatt nem találkoztunk vele — ennyi lazaság még belefér a részünkről. A konyhában nem volt főzési lehetőség. Azóta a szállások bemutatkozó fotóit alaposabban szemügyre veszi Kati. Az ablakot, és hogy hova nyílik (zárt belső tér), ezeket kell keresni. Ezt a kis malőrt jóvátették a közelben kosarazó srácok. A játéktér szélében várakozó kölykök szemük sarkából rásandítottak a hangfelvevőre. Néhányukra rátettem a fülest, mosolyogva köszönték. Lépjünk ki a mellékutcából. A hatszázezres főváros zöldell a parkoktól. A kifogástalan minőségű belvárosi főútvonalak lombkoronás fasorok között vezetnek. A vegyes életkorú járművek orrfacsaró bűze kellemetlen. Nem vitás, autóimádók az albánok. A Bentleytől a nyugdíjas kort bőven meghaladó Mercin át a limuzinig, mindenféle márkával találkozni. A belvárosban békésen megfér egymás mellett az üvegpalota, és tövében az összedőlés határán billegő kulipintyó. Extra városkép. Jelentős mértéket öltenek az újonnan felhúzott lakóházak. Gyakori az egy típusú ház több színből álló változata. A régi építésű többemeletes lakóházak téglafalai vakolatlanok. Az egykori hiánygazdálkodással, a kevésbé hideg telekkel, és az általános szegénységgel magyarázható. A magas házak árnyékában garázsból varázsolt hárombejáratú szükséglakás. A másik viskó tetején, a tetőként funkcionáló bádoglemezt az erős szél ellen nagydarab kövekkel stabilizálták. A következő lakóház tetején fenyőkert. De legyen bármilyen szegényes is egy zug, mindenhol törekednek a parkosításra. Tenyérnyi fűoázis közepén is facsemete tör a nap felé.

Közel egy hét alatt két hajléktalannak gondolt emberrel találkoztunk. Egyikőjük, a nyugdíj korhatárán lévő szegényesen öltözött nő, a főtér közelében a járdán hanyatt feküdt. Egy szedett-vedett belvárosi viskó udvaráról a drótkerítésbe kapaszkodva néhány mosdatlan purdé bámészkodott az utcára. A városi börtön előtt hosszan kígyózott a tömött szatyrokkal várakozó látogatók sora. Pár napi tiranai barangolás után arra a következtetésre jutottam, hogy az utcazenészek csak szabályozott körülmények között válhatnak közszereplővé. A Szkander bég téren a szóba jöhető két helyen egyazon időben mindig ugyanazokkal a figurákkal találkoztunk. Szabad volt kalapozniuk. Máshol eggyel sem. Kedvesek és segítőkészek a helyiek. Számosan beszélik az angolt, az olasszal sem állhatnak hadilábon. Néhány meglepetés is szembejött velünk. A városi buszokon kalauz teljesít szolgálatot. Nincs hiány ellenőrből sem. A járatokat nem számozzák, vagy csak elvétve. Ha a megállóban egyáltalán van megállást jelző oszlop, korántsem biztos előre, hogy ahhoz képest vajon hol fog lefékezni a beérkező járat. Menetrendről tájékoztató tábla errefelé csak a népmesékben létezik, vagy még ott sem.

A rendszerváltás után feloldották a magánszemélyek tulajdonában nem lehet személygépkocsi szigort. Az autómentes időszak végéig a jelentősnek mondható belföldi vasúti személyszállítás odáig amortizálódott, hogy bő húsz év elteltével, már csak négy viszonylat forgalmaz járatokat. Egy útvonalon naponta oda-vissza egy szerelvény közlekedik. Az Albán Vasutak nem képesek olyan személykocsit forgalomba kiállítani, amelynek ne lenne törött ablaküvege. Az államvasút több száz adminisztratív munkatársat foglalkoztat. Jelentős részük naplopó. A közutak mentén közlekedési rendőr nyúl síp után, ha megköveteli a kaotikussá váló forgalmi helyzet. A parkokban és a csendesebb mellékutcákban sokan társasoztak. Kivétel nélkül korosabb férfiak. Sakkozók is akadtak közöttük. Meglepő volt számomra, hogy hangfelvételt szerettem volna készíteni a kockázókról, de rajtuk kívül még vagy tucatnyian mordultak rám egyszerre. Arra gyanakszom, muszlimok lehettek, ezért reagáltak elutasítóan. Velük kapcsolatban jutott eszembe, hogy fiatalon megélhették a népnyomorító kommunizmus minden rémségét, idősebb korukat pedig áthatja a szabadság fuvallata. Kevés beöltözött muszlimmal találkoztunk. Összeakadtunk ultra konzervatívan öltözött nővel, és merész öltözetűvel is — a ruhán mélyebb nyakkivágás, de az is takarva. A fiatalabb hívő lábán rózsaszín sportcipő, fején ugyanolyan színű kendő. Muszlim öltözet kapható az utcai turkálóban is. Idekapcsolódik, hogy a tiranai turikirálynő kiszemelt magának. Véleményét nőhöz méltó módon hozta feleségem tudomására. Nem kaptak hajba értem, mosolyogva váltak el. A közeli dzsámiban szét szerettem volna nézni. A nők a külön imaszobában fohászkodtak, a férfiak a szentélyben. Az ötlet nem nyerte el Kati tetszését. Terveztem a müezzin imára hívó énekét rögzíteni. Előzetesen annyi információt sikerült összegyűjteni róla, hogy napjában ötször hangzik fel. A fővárosban 12 óra 35 perckor és 18 órakor, míg az előtelepülésen, Kasharban 5 óra 50 perckor sikerült lefülelni. Ez utóbbi azért válhatott maradandóbbá, mert az úttest túloldalától jóval távolabb lévő tornyok szétszórtan helyezkedtek el, és időeltolódással szólaltak meg. Aki ilyesmire adja fejét, érdemes tudnia, a müezzin imára hívó éneke a napfelkeltéhez és a naplementéhez van kötve, tehát mindig más és más időpontokban hangzik fel.