Reményik László

 

Magyar Don Quijote –

Azaz az első Kazinczy-díjas költő: Kozma Béla

 

 

 

Közel hatvan éven át alkalomszerűen üdvözölhettük egymást Pál Vilmosné Kozma Ottiliával (1938), mégis a covid-járványnak köszönhetjük a közeli barátságot. Talán nem véletlenül alakult így.

Hamarosan megtudhattam tőle, hogy édesapja Kozma Béla, aki író, költő és lapszerkesztő is volt, 1929-ben az addigi irodalmi munkásságáért – a készülőfélben lévő Afrodité c. verses regényére utalással – Kazinczy díjat kapott. Ezt az elismerést előtte csak tudósoknak ítélték oda.

Erről a jeles eseményről az akkori lapok beszámoltak ugyan, de 1945 után már nem tartották számon, ezért ez egy méltánytalanul elfeledett szelete a magyar irodalomtörténetnek.

Kozma Ottiliával mi pedig úgy gondoltuk – kiegészülve Kozma Ilonával – hogy tisztelgő emléket állítunk Kozma Béla számára.

Nem csak korának és irodalmi munkásságának bemutatásával rajzoljuk meg őt, hanem közeli és távolabbi őseinek megidézésével is, hiszen egy ember önarcképe a múlt, a jelen és a közeli tervezhető jövő kivetülése.

 

 

 

1. fejezet

 

ÉGŐ GYERTYAVÉGEK

 

 

 

Kozma Ottília levele - a költészet Napja alkalmából - 2021. április 11-én:

 

 

Mi sem lehetne megindítóbb számomra e jeles nap ünneplése közben, mint megemlékezni drága édesapámról, Kozma Béla hírlapíróról, költőről - aki 122 éve született és immár 40 éve nincs köztünk.

Küzdelmes élete során MTA Kazinczy díjat kapott, sok újság szerkesztője volt, Babits, Kosztolányi, József Attila, Juhász Gyula, Faludy György közeli barátja, végül kisiklott élete miatt perifériára került, pedig, ismert lehetett volna...

A család szívében él örökké.

Betegágya mellett írta szinte búcsúként unokája, Kozma Ilona az alábbi verset:

 

 

 

Nagyapó álma

 

 

Álmában dombokon szökell,

Gyöngyvirágot szorít a kezében.

 Vékony remegő csuklóján

 Gyenge pulzusát alig érzem.

 

Miskolc utcáin elbolyong,

Budáról Pestre lihegve szalad.

 Száraz szája nehezen nyeli

 A sűrű levegő-falatokat.

 

Lope de Vega int felé,

Neki játszik ma Corall-színpada.

 Lepedőfehér mellén

 Gyűrött kigombolódott pizsama.

 

Maga köré gyűjti, akiket szeret,

Egy mosolyról dal jut az eszébe.

 Fáradt szeme mondja-e még

 némán: "jó, hogy te jöttél be”.

 

Ki vagyok én

 

 

Ki vagyok én, megmondom néked;

Legyen tőlem egy vers-emléked.

 

Vagyok a hit és vagyok a kétely,

vagyok szent mámor és vagyok a métely.

 

Vagyok a vágy: a gyönge óhaj,

vagyok hiába küldött sóhaj.

 

Vagyok, ki szívét balgán kitárta,

vagyok, ki hívét hiába várta.

 

Vagyok ködös ősz, borús november,

húnyt tüzü vulkán, befagyott tenger.

 

Vagyok, ki egyre a fényt epedte,

vagyok, kit árván talált az este.

 

Vagyok szomorú fekete felleg,

vagyok, ki senkinek 'se kellek.

 

Vagyok sebes szív, barázdás homlok,

vagyok kőszikla, mely porba omlott.

 

Vagyok, kit csalnak, vagyok, kit űznek,

vagyok a hamva egy régi tűznek.

 

Vagyok, kinek szomjas a lelke,

vagyok, ki sorsát megérdemelte.

 

Vagyok egy néma barna árnyék,

vagyok, ki valamire vár még.

 

Vagyok, ki indult messzi útra,

vagyok, ki el nem ért a csúcsra.

 

Vagyok, ki megállt a félúton;

vagyok...

 Ki vagyok?...

 Nem tudom.

 

Kozma Béla önmagának önmagáról a fentiekben feltett kérdésére – Ki vagyok én - Az én Atlantiszom című lebilincselő életrajzi művében leírtakon túl is keressük a választ. (Az Atlantiszon 1979 augusztusáig dolgozott, először egy, majd 1980-ban egy második novellával egészítette ki a művet.) A személye utáni kutakodás során fellelt életmű-töredékek hozzáfűzésével próbáljuk minél teljesebbé tenni a róla kialakítható képet. A választ vele közösen adjuk meg. Ez a megtisztelő munka több mint négy évtized múltán minket talált meg:

„ ...Most, amikor a kínzó betegség szobafogságra kárhoztat, kényszerű magányomban fölrajzanak bennem ezek az emlékek. Nem azért jegyzem le őket, mintha nagyfontosságú tudomásokat publikálhatnék bennük, de jelentéktelenségükben is érdekes kortörténeti adalékokkal szolgálhatnak a múlt idők apró jellegzetességeire is figyelő kutatók számára...”

 

Ebben az évszázadokat átfogó „életrajzi képkeretben” számomra nem véletlenül lett a „magyar Don Quijote” az író, költő és újságíró Kozma Béla. Élete végéig amolyan „szélmalom-harcot” vívó ember maradt, s nem csak két felesége és öt gyermeke számára teremtett hiányérzetet, hanem saját maga számára is.

Kézdiszentléleki és papi Kozma Béla 1899. április 4-én született a felvidéki Ruttkán (Turóc megye). Már ifjú emberként is egy szárnypróbálgató polihisztorként gondolhatunk rá, aki már húszéves kora előtt jelen volt a magyar irodalom zsongva bolyduló mezején. A jó kiállású fiatalember erejét nem csak a tollforgatás vette igénybe, hanem a körülötte libbenő rózsaszálak sem hagyták nyugodni.

 

De ő eleinte szerencsésebb volt, mint a spanyol honban lépten-nyomon csetlő-botló Don Quijote, akinek életre keltője tengernyi betűjével is csak tintapacányi megelégedettségre okot adó jelet rajzolt fel a hőstelen hős csontos homlokára és keserpiros szívére. A mi „életkalandorunk” körül ekkoriban égig csapó lobbal égett a szellemet és testet egyaránt megigéző s edző láng. Az életkorból adódó „ide nekem az oroszlánt is” hevület pedig alaposan igénybe vette a miskolci pennalovagot. Legalábbis, számomra erről vall számtalan korai verse és életrajzi adaléka:

 

 

Alszik a kaszárnya

 

 

Ismét itt az este, kilenc már az óra.

Lelibbent a földre az éjszaka árnya.

Trombitál a kürtös épp takarodóra...

Elcsöndesül minden, alszik a kaszárnya.

 

Nyugovóra tért a sok fáradt katona;

Lepihenek én is, azaz csak pihennék,

De az én lelkemnek nincs nyugalma soha;

Gyötri, marcangolja a sok fájó emlék!

 

Minden, ami kedves volt szívemnek, messze

Tőlem, túl a távol kéklő hegyeken...

Szívem remeg: vajjon viszontlátás lesz-e?

Vagy e kárhozat talán a végzetem?

 

Durva zsákba zsúfolt priccs-szalma az ágyam,

Fejem alá teszem párnaként kezem...

Az éjji sötétben újra kél a vágyam,

Ha a tűnt időkre ráemlékezem.

 

Lassan, észrevétlen könny szökik szemembe,

Tovaröppent órák ezer szép emléke!

Ó, mily boldog voltam… ötlik most eszembe,

Milyen kár, hogy ennek mindörökre vége!

 

Éjfél van..., Az idő mily gyorsan eltellett!

Szemem elsiklik a sok alvó vitézen

S villamos zseblámpám halvány fénye mellett

A Maga kis képét hosszan el-elnézem...

 

...Lombos Avas alján, fehér lányszobában,

Puha párnák ölén álmodik Maga,

És ezalatt távol, zord hegyek honában

Magáról álmodik ott egy... közbaka...

 

 

 Elveszett, katonaverseim egyetlen meglévő darabja

Trencsén, 1918. július

 

 

 

Muskátli az ablakokba

 

 

Milyen szép is volt az élet

A mi csöndes kis falunkban;

Tüzesszirmú mályvavirág

Mosolygott az ablakunkban.

Tüzesszemű barna kislány

Éldegélt a pap lakában -

és egy este a muskátlink

ott virult az ablakában,

ablakában...

És azontúl minden este

arra jártam andalogva,

már piroslott messziről a

muskátli az ablakokba’,

ablakokba’...

 

Egy borongós őszi estén

együtt ültünk a szobában,

piros mályva volt a keblén,

piros szalag a hajában...

Rám mosolygott szép szemével,

számra tapadt piros szája -

és a mellén lehullatta

szirmait a piros mályva,

piros mályva...

Másnap reggel, hogy kinéztem,

a lelkem felsírt zokogva:

nem integet nékem ott már

muskátli az ablakokba’,

ablakokba’...

 

Régen volt ez és azóta

elrepültek már az évek,

elszakadtam a falumtól,

messze tőle, Pesten élek.

Ámde hogyha néhanapján

a falumból Pestre téved

egy-egy régi ismerősöm,

fáradt lelkem újra éled,

újra éled...

Elbeszélgetünk a múltról

s könnyes szemmel szívdobogva

megkérdezem: Nyílik-e még

muskátli az ablakokba',

ablakokba'...

 

-         Miskolc, 1920.

 

Aki letép majd...

 

 

Aki letép majd, bimbónyi rózsa,

Legyen a talpán derék legény.

Aki letép majd, nem én leszek, - hajh,-

 Nem én, nem én.

 

Én úgy szerettem nyíló virágot,

Ha hinti lágyan illatát.

Letört virág, halódik, hervad,

Gyönyört nem ád.

 

Mi szép, mi pompás tövén a rózsa,

De meghal, hogyha letöröm.

Halott virág: az én szívemnek

Ez nem öröm.

 

Ám lelje benne, ha úgy akarja,

Kedvét egy más, mohóbb legény:

Aki letép majd, nem én leszek – hajh, -

Nem én, nem én.

 

-1919.

 

 

Hivatásának gyakorlásáról és irodalmi sikeréről számol be néhány dokumentum, korabeli újságcikk:

A huszadik század első két évtizedében Miskolcon megjelent kulturális lapok sorsa rávilágít eme időszak képlékenységére, és egyben korrajzként is szolgál.

...1901-1916 között nyolc színházi lapkezdeményezésre találtunk példát. Többségük egy-két évet, vagy egy-két színházi idényt élt meg. Kivételt képez a Színházi Lapok, amely a Földes testvérek szerkesztésében, negyed százados történetével kiemelkedik a többi lap közül. Új színházi lap jóval a háború után indul útjára Miskolcon, s 1926-1939 között összesen hét kezdeményezésre van példa.

Mint sajtótermék - nemcsak mert a maga nemében páratlan volt - különlegessége miatt is említést és dokumentálást érdemel „A mozi" című hetilap. Néhány szám után alcímében azt tüntették fel, hogy filmművészeti és irodalmi hetilap. 1916-1918 között Kozma Béla szerkesztésében rendszeresen megjelent, 1919-ben szünetelt, majd 1920-ban újraindult, de az év közepére véglegesen megszűnt. A város egyetlen mozi újságja volt, amely az Apolló mozgószínház kiadásában jelent meg. Az irodalom felé tekintgetésben része volt Kozma Bélának és Soltész Imrének...

 

Kozma Béla irodalmi pályájának első jelentős állomása az „Arcok és harcok” című verseskötet megjelenése, melyről igényes tudósítás jelent meg a miskolci Reggeli Hírlapban (1923. augusztus):

 

 

Arcok és harcok

 

„Mai költő Könyve a mába szorult költő - lélektükre. Bármennyire igyekszik is elvonatkoztatni mondanivalóját a kortól, minden során a kor bélyege van. Sorsa: a lelkiség mai sorsa. Küzdelem a viszonyok ellen, melyek minden spirituális értéket az anyagiság béklyójába kényszerítenek. Ezt Kozma palástolja s ebben idealistább mesterénél, Adynál, aki nem irtózott azoktól a reális vallomásoktól, melyekben az anyagi javaknak életére kényszerűen ható szerepét tárta fel. Egyébként Kozma nem tagadja meg a mestert. Nem dobja félre álszeméremből a hangot s a formát, melyet tőle tanult. Ez csak ott válik hátrányára, ahol nem csak a hangot, de egy-egy lélekvonást is szívesen vallana magáénak mestere kincseiből. Hányavetettség, kínküszködések, elhibázott házasság, nagy és kis csalódások komor színeiből adódik a versek vigasztalan háttere. Vigasztalást csak az a belátás mutat az olvasónak, hogy mindaz nem azért van, mert a sors ezt a költőt választotta ki minden csapása szenvedőjének, hanem mert a hányavetettség, a csalódások, az a lelki szükséglet Kozma Bélának, amely nélkül kiszáradna, megbénulna, elnémulna egész valója. Csak a mély hangú húrokon játszik s azokból csalja ki minden dalát. Nem szabad pihennie, mert a nyugalom elerőtlenít. Csalódnia kell, mert csak a csalódásban tudja megtalálni igazi önmagát.

Arcok és harcok: írta bőszen címlapjára. Arcait akarja bemutatni, de csak egy arca van. Igazi legalábbis csak egy: bánatszomjas, csak fájdalomban derülni tudó arc. Ott, ahol elhagyja a bánat, nem önmagát dalolja, felismertük, az álarc. A legnagyobb gyötrődésekben születnek legértékesebb verssorai. Széppé, jóvá és nemessé edződik a lelke s ilyenkor örök értékek ömlenek a papirosra.

Egyik legértékesebb verse a kötetnek: A próbáltatások napjaiban. Olvasva ezt, lehetetlen meg nem állnunk egy percre meghatottan, letéve kritikánk rideg fényű szemüvegét, hogy vele emelkedjék a létünk a tiszta, fennkölt fohásszal:

 

 

Miért sújtod az ő kicsiny szívét,

Ha én vétettem szent parancsod ellen?

Bűnhődjem én

Lakoljon az, ki vét,

 

De az ártatlan is vezekeljen?

ó, tedd meg azt, mit szívem úgy kíván :

Haragvásod mérgét iránta szüntesd;

Hallgasd meg Isten sóhajomat s imám

 

És engem verj, ha versz,

de őt ne büntesd!

 

 

Ugyanezt az egyszerűségében tökéletes, finom lélek arcát mutatja a Kiáltó szó a pusztából című verse, melyben Istenhez fordul:

 

 

Hol a kezed?

Sötét van, nem találom,

Hiába nyúl ki reszkető kezem,

Bágyadt szemem erőtlenül lezárom;

Itt pusztulok!

Segíts hát, Istenem,

Vezess, vezess, különben elbukom!

 

 

A gyötrődő nagy, jó gyermek Istenhez menekvése ez. Nem Ady pogány hitének álpátosza, de nem is Szép Ernő gőgicsélése. Őszinte megnyugvás a végső menedékben: a tiszta, póz nélkül való gyermeki hitben az Atya iránt. Ezt a legszebb valóját Kozma fejtegeti szívesebben, ő adja lelkét annak a fájdalomnak, melyet nagy csalódása okozott. A Magunk szomorú csalása, és az Elébelejtünk a halálnak című verseiben adja jól hangolt magyarázatát ennek a csalódásnak.

 

 

Csalunk, s hogy ez zokon ne essék,

Azt mondjuk rá, hogy kötelesség.

Jól tudjuk azt, hogy semmi más,

Csak gyávaság e csúf csalás.

 

 

Így vall az egyikben, míg a másikban megokolja:

 

 

Mi elrosszalkodjuk magunkat.

Számunkra nincs már új öröm, szent serlegünket eltöröm…

 

 

Egész sorozata a keserű szemrehányásoknak, panaszoknak. Néhány következő verse, melyekben itt-ott a legmerészebb vallomásokkal igyekszik igazolni önmagát: a jogosan csalódottak.

Ezekben fogsz hinni: itt megkapó férfizokogást hallat, ott szertelen művészgőggel bekiabál, majd a szándékosan jámbor, dilettáns költő gyermekmódjára panaszkodik. A nyers megnyilatkozások, melyektől az olvasó minden pillanatban tarthatna, elmaradnak. Finom érzékkel ismeri fel a határt, ameddig elmehet anélkül, hogy hangja bántóvá ne legyen. Csalódásából gyógyultan, újra éledő vágyai vidámabb hangokat csalnak ki ajkáról, de kedvre éledő dalai mögött is mindenütt ott settenkedik csalódásának és hányatott, nehéz múltú életének árnya.

 

 

Ez a vágyam,

De jó volna,

új mámorok kiváltása.

 

 

Általában olvasva a kötetet, lépésről lépésre szeretjük meg őt, amint egyre jobban kiviláglik őszinte bánatai Oldása s az, hogy költő a lelke, mindig szebbet, jobbat kereső. Ott, ahol levet minden külső behatást s az igazi Kozma Béla lép elénk, egyik legtöbbet ígérő alakját látjuk meg az új generációnak. Talán fukarkodunk a dicsérő szóban. Szándékosan lett így. Dicsérje őt a közönség elismerése.

A csinos kis kötetet Meilinger Dezső illusztrációi díszítik. Különösen jelentős kifejező erő nyilvánul meg az Örök küzdelem, Rossz hajóval tengeren és Az Ikároszok sorsa című versek illusztrációjában. Az ízléses címlap Brius Bölön munkája, míg a szerző arcképét Nyitray Dániel rajzolta.”

 

 

Ízelítőül néhány vers az „Arcok és harcok” című kötetből, illetve a költőnek ebből a korszakából:

 

 

A próbáltatások napjaiban

 

 

Isten, Te csalhatatlan bölcs Bíránk,

Miért e sok kín, tenger gyötrelem?

E sok csapást miért mérted miránk?

Elfordultál? Nem vagy többé velem?

 

Legyen! Suhogjon sújtó ostorod

Sújtson le rám száz megpróbáltatás,

De őt ne bántsd! Miért őt bántod?

Ha én vétkeztem, miért bűnhődne más?

 

Miért sújtod az ő kicsiny szívét,

Ha én vétettem szent parancsod ellen?

Bűnhődjem én! Lakoljon az, ki vét,

De ő, az ártatlan is vezekeljen?

 

Tedd, ó azt, mit szívem úgy kíván:

Haragvásod mérgét iránta szüntesd;

Hallgasd meg Isten sóhajos imám

És engem verj, ha versz, de őt ne büntesd!

 

 

 

De jó volna

 

 

De jó volna úgy, mint régen,

Egy fehér kis házikóban

Éldegélni csöndben, szépen.

 

De jó volna csókot adni

És vidáman, dallos kedvvel,

Önfeledten felkacagni.

 

De jó volna hőn ölelni

És acélos fürge daccal,

Szélvésszel birokra kelni.

 

De jó volna kardot fenni,

S harc után egy lány ölében

Bágyadt testtel megpihenni.

 

De jó volna rózsát szedni

S izzó-ágyú éjszakákon

Valakiért elepedni.

 

De jó volna úgy, mint régen,

Sírdogálva eltűnődni

Sok kicsiny kis semmiségen...

Nékem játék kell

 

Nékem játék kell, izgalom: élet,

Nyugtot csak így lel a nyugtalan lélek.

Csókolj, vagy korbácsolj, ölelj, vagy űzz el,

De ha nincs szíved, úgy ne játssz a tűzzel.

 

- 1921.

 

 

Kiáltó szó a pusztából

 

 

Ki átvezetted Izraelnek népét

A megpróbáltatások tengerén,

Szentséges trónusodnak bársonyszékét

Csókolva kérlek: Nyújtsd kezed felém!

 

Vezess tovább az útján életemnek,

Ércpajzsom, dárdám újra légy nekem;

Űzd el homályát szolga-félelemnek

És vond kezedbe remegő kezem.

 

Önts bátorságot csüggedő szívembe,

Acélossá tedd ernyedt izmomat,

Vezess, vezess: új, szent, nagy győzelemre!

Segíts tovább! Nagy Isten, merre vagy?

 

Hol a kezed? Sötét van, nem találom,

Hiába nyúl ki reszkető kezem.

Bágyadt szemem erőtlenül lezárom;

Itt pusztulok! Segíts hát, Istenem!...

 

Sötét az éj ... Nincs válasz jajjszavamra.

Itt hagysz pusztulni el a félúton?

Isten, segíts! .. Miért hagytál magamra?

Vezess, vezess, különben elbukom!

 

 

 

Könny és kacaj

 

 

Könny és kacaj, két édes semmi;

Elszáll az egyik, lehull a másik.

Szívünk, ha könnyezünk, kacagni

S ha kacagunk, könnyezni vágyik.

 

Van úgy is néha, hogy kacajunk

Trillái sós könnyekbe fúlnak

S esik úgy-is, hogy kacagnunk kell,

Bár pillánkon még könnyek úsznak.

 

Könny és kacaj, két édes semmi;

Elszáll az egyik,- ó, be könnyen,-

S lehull a másik. Jó pihenni,

Ha nincs kacaj s nem hull a könnyem.

 

- 1922.

 

 

Állva Előtted térden

 

 

Vágyam beteljesítője,

Engedd: habkezedre hulljon

Boldogságom könnyesője.

 

Engedd bús fejem temetnem

A te áldott hűs öledbe

S néked háladalt rebegnem.

 

Engedd: a szám, - szívem sebe -

Szent homlokod és ajkaid

Csók záporával hintsem be.

 

Engedd, mit sorsom tartogat

Számomra még: eléd tegyem;

Csókot, imákat, álmokat.

Szeress örökre!- - - - - - -

- - - - - - - - - - - - Úgy legyen!

 

 

 

Élet, bal paripa

 

 

Élet, bal paripa:

Rosszul nyergeltelek!

Cudar, pogány szelek,

 Jégviharok útján.

Számoltál velem

Száz véres éjjelen:

Élet, bal paripa!

 

Élet, bal paripa:

De gyorsan repültünk!

Vidáman fütyültünk,

Vészben és viharban.

Meg sem botoltunk, hajrá, lovagoltunk:

Élet, bal paripa!

 

Élet, bal paripa:

Hová e bősz futam?

Hol ér véget utam

Pogány rohanása?

Nem bírom már, látom:

Gyeplőd elbocsátom:

Élet, bal paripa!

 

 

 

Vágyak csöndes temetése

 

 

Kint napsugár dalol az új tavaszról,

De bús szívembe fény be nem hatol.

Szemeim, e kerek kis ablakok

Befüggönyözve: könnyektől vakok,

S a messzi múlt gyászindulót dalol.

 

A mennyek boldog mámorára vágytam,

S mi jött helyette: a perzselő pokol.

A sok remény virága hova lett?

Kezembe füstölgő kis cigarett,

S szívemben száz tört álom haldokol.

 

Az álmok szállnak, mint az éveim;

A sok virágos vágy a füstbe tűn.

S tavasztalan tavaszi délután

Elsírdogálok csöndesen, bután,

Sok régi tintás, megfakult betűn.

 

 

 

Az ősz rettegése

 

 

Milyen szép is a nyár

S már itt az ősz körültem.

Lopva már jő az alkony.

Az árnyak egyre nőnek;

A szívem, jaj, be fél.

Már hull a sok levél

Aranyló szemfödőnek

És még nem is örültem.

Hisz még nem is örültem

Virágnak, csóknak, dalnak.

Már ím esteledik

S a gyönge fények lassan

Köröskörül kihalnak.

 

Már hull a sok levél,

A szívem, jaj, be fél:

Ezért, ezért hevültem?

Ezért vágytam, hevültem?

Most itt maradtam árván,

Nyaratlan, bús szívemmel

És telve félelemmel.

Jaj, senki nincs, ki vár rám,

Ezért, ezért hevültem?

Hisz még nem is örültem!

Lassan tél lesz körültem.

A nyár előlem elfutott,

Utána futni nem tudok

S csak állok megkövülten.

 

- Miskolc, 1923. augusztus 17.

 

 

A tavalyi hó

 

 

 

Hová lett a régi, nagy tüzem?

Mire csak nagyon messziről üzen,

Bágyadtan integetve

S már csak nagyon néha.

 

Hová lettek a vidám dalok?

Önfeledett mámor kacajok;

Szívem virágos kedve,

Pajzán, derűs, léha.

 

Hová lett a tarka, bók virág?

Virágtalan az egész világ

S az ősz derével lepve

A sok szép bokréta.

 

Hová lett a drága ifjúság,

Ablak alá állok ott májusig

S aki örül néki, a bohó?

Hová lett a szép tavalyi hó?

 

 

„

Elébelejtünk a Halálnak

 

 

Szép Asszonyom a mámor untat

Mi elrosszalkodtuk magunkat.

 

Miért hevülök? Miért bomlok?

Gonddal barázdált ez a homlok.

 

A mézet már mi elkóstoltuk,

Csókjainkat elcsókoltuk.

 

Számunkra nincs már új öröm,

Szent serlegünket eltöröm.

 

S míg szíveink bús daccal állnak,

Elébelejtünk a Halálnak.

 

- 1920.

 

Ez a vágyam

 

 

De jó lenne sírva, vágyva,

Imádattal betemetnem

Arcomat egy asszonyágyba.

 

De jó lenne mosolyogva,

Édes boldog szenvedéssel

Újra lenni asszony foglya.

 

De jó lenne bízó hittel

Visszavárni azt az asszonyt,

Kit a sors szívemről vitt el.

 

De jó lenne még remélni

S attól, hogy eljő majd egyszer

Az este is, soh'se félni .

 

De jó lenne most szeretni,

Emésztő nagy szenvedéllyel

Csókkal verni és veretni.

 

De jó lenne leborulva

Egy édes asszony lábához,

Epedni, vágyni, lihegni újra...

 

 

 

 Új mámorok kívánása

 

 

Magános vándora a létnek,

Hát már nem látom sohasem

Cudar, bús életem

Rózsafeslőnek, álomszépnek?

 

Hajló kedvvel vidor vitorlát

Feszíteni: Isten, Csak egyszer!

Csak egyszer hulljon

Még bús bilincs és gyatra korlát.

 

Csak egyszer sikoljak mit se bánva

Visongó kedvvel, tengertükrön

S csolnakomat égverő kacagással

Beléfordíthatnám az óceánba!

 

 

 

 Az Ikároszok sorsa

 

 

Tüzes szárnyat adott a Végzet,

Hogy szálljak föl, a fellegekbe

És pörkölődött Ikároszként

Beléhullottam az öledbe.

 

Ha olykor fölcsattant a szárnyam,

Lehúzott újra kígyótested

És napsugár-szép tollaimat

Tövéből sorba, mind lenyested.

 

Most, hogy kifosztva minden ékem

És kiölelve az erőm,

Kacagva eldobtál magadtól,

Gyilkosom, méregkeverőm!

 

Koppadt testem sebek borítják

És a lelkemnek csonk a szárnya;

Ikárosz óceánba fulladt,

Én beléfulladok a sárba....

 

 

Kordokumentumnak pedig álljon itt két olyan költeménye, melyekben a nagy háború következményeként száz sebből vérző hazája iránt érzett fájdalmát írja le.

 

 

Volt egyszer egy ország...

 

 

Volt egyszer egy ország, az volt ám az ország!

Aranyos napfényben fürödtek az orcák.

Aranyos napfényben ragyogott az élet.

Boldog volt a vándor, aki odatévedt:

Szíve, lelke éledt!

Boldogan mosolygott a kék ég le rája.

Aranykalászt érlelt tünde rónatája.

Boldogságot adtak a hegyek, a völgyek.

Lombbal koszorúzták évszázados tölgyek:

Büszke, sudár tölgyek!'

Méhében érc, só, szén, minden kincs megtermett.

Boldog volt a felnőtt, boldog volt a gyermek.

Aranyos napfényben fürödtek az orcák.

Volt egyszer, egy ország, volt egyszer egy ország

 

Volt egyszer egy ország, az volt ám az ország!

Aki ott született, áldotta a sorsát.

Csörgő patak mellett bogárhátú házak.

Öröm vetett ottan boldogságnak ágyat

S ringatta a vágyat...

Istenfélő, dolgos nép volt a lakója,

Háztetején vígan kelepelt a gólya.

Kéményen át a füst ég felé gomolygott.

Apró ablakokban muskátli mosolygott.

Pirosan mosolygott...

Eresz alá fecske vígan rakta fészkét,

Pacsirtadal hintett boldogságot, békét.

Aki ott született, áldotta a sorsát:

Volt egyszer egy ország, volt egyszer egy ország,

 

Volt egyszer egy ország, az volt ám az ország!

Igazi Kánaán, földi, szép Mennyország,

Egy dicső nép élt itt büszke ezer évet.

Vésszel és viharral bátran szembenézett,

Harcolt és ekézett! /boldogsága ára.

Vér, könny és verejték

Ámde állt szilárdan ősi, szent határa!

Vér, könny és verejték omlott a rögére,

Televénnyé tette omló piros vére:

Ez volt kincse vére.

S adott a föld dúsan: kenyeret, kalácsot

És adta Petőfit, Kossuthot, Madáchot!

Nevök hallatára kigyúlnak az orcák;

... Volt egyszer egy ország: szép Nagy-Magyarország.

 

Volt egyszer egy ország, az volt ám az ország!

Hogy mi lett belőle: halljátok a sorsát.

Tomboló, vad orkán száguldott keresztül

Szent bércén s tölgyeit kitépte tövestül;

Fakadó rügyestül!

Hegyeinek kincse rablóknak harácsa,

Martalóchadé lett kincse és kalácsa;

Elriadt a fecske, ...elriadt a gólya.

Bogárhátú háznak rab most a lakója

S könny csupán a sója!

Mondjam még tovább is?... Jött egy kor, mely beteg

És amit megkímélt a zúgó fergeteg.

Hagyta elrabolni a gyáva botorság;

Ó nincs többé, jaj, nincs szép Nagy-Magyarország!

 

Nem csüggedünk!... Várunk!... Lesz még nagy az ország

S lakolni fognak még, akik bitorolták!

Amely nép Rákóczit szült és volt Kossuthja,

Annak csillagokhoz vezet csak az útja:

Kálváriás útja!

Föl a fejjel, bátran! Él szívünkbe hű hit:

Támad új Kossuth és várunk új Petőfit!

Nem maradhat e nép sötétségben, árván,

Győzelmet nem ülhet igazságon ármány:

Kél már szép szivárvány...

Aki hisz és remél, győzni csakis az bír;

Oltalmunk az Isten, harsonánk Lord Radzmir!

Várjatok! Lesznek még pirosak az orcák:

Lesz még újra boldog szép Nagy-Magyarország!

 

 

 

Kassa, Pozsony, Rimaszombat, Komárom

 

I.

 

Kassa, Pozsony, Rimaszombat, Komárom!

Az én rózsám túl lakik a trianoni határon.

Ott lakik a szőke Duna túloldali partján,

Minden este hívogató nóta kél az ajkán:

 Refrén: Gyere már, gyere már, gyere már!

 Mikor jössz? Szívem oly epedve vár.

 Gyere már, gyere már, gyere már,

 Lesz még tavasz, lesz még nyár!

 

II.

 

Kassa, Pozsony, Rimaszombat, Komárom,

Hívogató nótaszóval hiába hív a párom.

Széles a víz, gyors a sodra, nincs hátára sajkám,

Itt rekedek a szőke Duna innen eső partján.

 Refrén:

 

III.

 

Kassa, Pozsony, Rimaszombat, Komárom,

Tiltsátok meg a virágnak, ne virítson a nyáron.

A Dunának: ne előre folyjék, hanem hátra,

S a ködön át hívogatón ne intsen a Tátra.

 Refrén:

 

IV.

 

Kassa. Pozsony, Rimaszombat, Komárom,

Tiltsátok meg: ne röpüljön át madár a határon.

Tiltsátok meg, hogy a felhő ne itt ontson könnyet,

Ne súgja a szellő, hogy ott várják: mikor jönnek?

 Refrén:

 

V.

 

Kassa, Pozsony, Rimaszombat, Komárom,

Nem örök a tél, a tavaszt ha késik is, kivárom!

Új ladikot ácsolok én, készül már a csolnak,

Várj csak rózsám, bízz és remélj: felvirrad a holnap!

 Refrén:

 

 

 

 

Termékeny irodalmi munkásságát a következő művek fémjelzik ekkoriban:

Első színházi tárgyú regénye „Álom címmel 1917-ben jelent meg Miskolcon. Dátumot nem találtunk a Blaha Lujza második házasságáról írt regényéről, mely „Szépasszony kocsisa címmel jelent meg. E két műve sajnos aligha lelhető fel.

Viszont az 1923-ban Miskolcon kiadott „Arcok és harcok” című verseskötete, mely két kiadást élt meg, ritkaságként még manapság is felbukkanhat könyvaukciókon, e-könyv kereskedések oldalain.

 

A fiatal Kozma Béla szíve továbbra is magas hőfokon lángol:

 

 

Dáridós, vidám rekviemet

 

 

Az én napom már a zenitre hágott;

Sugártalan nap: a fénye engem

Sose látott.

 

És nemsokára el kell messze mennem,

Pedig még sok-sok apró dalcsolnak

Itt rekedt bennem.

 

Halálkarok magukhoz elkarolnak

S alig bocsátott csónakjaim szépen

Visszafarolnak.

 

Az életem tar rétjét egyre lépem

E két rossz lábbal. Lépett grániton

S mocsár vizében.

 

Mi lesz, mi lesz, ha majd egy szép napon

Halálos ajtaját szívemre

Unottan, csöndben rányitom ?

 

A Nagy sötét világosul szememre

És görbe ajkam végre felnevet:

Be szép, be jó lesz, Istenemre!

 

Temessetek kacagva engemet

Ha eljön drága mátkám, a Halál

S tartsatok dáridós, vidám rekviemet.

 

...Jaj, mi lesz, ha eljön, s engem nem talál?...

 

 

 

Trubadúr

 

 

Egy cifra tornyú vén királyi várban

élt hajdanán egy fegyverhordozó.

Első volt ő az apródok sorában

és ajkán dallá olvadott a szó.

Bomlott utána sok szép fehérnép

és minden dala tüzes csókba fúlt.

Meg sose várta, hogy dallásra kérjék,

vígság között ezernyi napja múlt.

Dalolt, dalolt az ifjú trubadúr.

 Szeretni szép, szeretni jó

 míg zöld a föld és kék az ég,

 Szeretni jó, szeretni szép,

 csókolj, dalolj, nevess.

A vár úrnője szép királykisasszony,

a legszebb volt a sok szép hölgy között.

S dalával, hogy ajkán mosolyt fakasszon

a trubadúr hiún erőlködött.

Beléöntötte hő szívét dalába,

ha titkon látta ünnepnapja volt.

Csillagfényes nyári éjszakákon

felhők közül ha kibújt a Hold

szerelmes szívvel csak dalolt, dalolt:

 Szeretni szép, szeretni jó,

 ne űzz el, meg ne vess,

 szeretni jó, szeretni szép

 így élni érdemes.

 

A szép királylány nem hajlott a szóra.

Lantzenére szíve nem vidult.

A trubadúr mit várt, nem jött az óra

s ki se sejté lelkében mi dúlt.

Egy régi kőpad volt a rózsakertben,

itt ült szerelme minden délután.

S ő minden éjjel várta bús keservben,

hogy csodát fog tenni Ámor majd talán,

s dalát a padnak zokogta sután:

 Szeretni rossz, szeretni fáj,

 ha nincs többé remény.

 Mit ér a szende női báj,

 ha szíve zord , kemény.

 

Búját borba fojtá száz tivornyán.

Ivott, dalolt s egy részeg reggelen

piros zászlót látott a vár tornyán,

s a várfokon egy herold megjelent.

A néppel dob szaván tudatta,

hogy a királylány menyegzőt ülend,

a trubadúr egyet jajdult miatta,

utána csend lett, hosszú néma csend,

csak a szíve zokogott odabent:

 Szeretni baj, szeretni gond

 aki szeret az mind bolond.

 Ha szíved társtalan bolyong

 égőbb mint száz pokol.

 

Elmúlt a nyár. Ősz jött nyomába

majd szép fehéren lehullott a hó.

A trubadúr szőrkámzsát vett nyakába

és szerzetes lett, bús tollforgató.

A krónikákat rótta sorra, rendben

Írt, egyre írt fáradhatatlanul.

Két könnycsepp hullt a sárga pergamentre

ha kint az éjben felzendült a húr

és így dalolt egy ifjú trubadúr:

 Szeretni jó, szeretni szép,

 ez legszebb kincsetek,

 szeretni szép, szeretni jó,

 késő ha már lehullt a hó,

 míg ifjú vagy szeress.

 

Egy téli éjben űzte ki a lelke

a kertbe, hol megfagyott.

S hogy rátaláltak, dermedt karja

görcsösen ölelte át a hideg kőpadot.

Titkos mosoly vigyázta néma ajkát,

a mennybe lelke már utat talált.

Hogy betűzgetni kezdték krónikáját

a fóliánsból egy dal muzsikált,

egy dal, mely legyőzte a halált:

Szeretni jó, szeretni szép,

fogjátok meg egymás kezét,

percet se késsetek.

 Szeretni szép, szeretni jó,

 az ifjú szív, ha lángoló,

 forrón szeressetek!

 

 

2. Fejezet

 

KIHUNYÓ LÁNGOK

 

 

 

„Nem születtem ugyan Szekszárdon, de ténybeli okaim vannak rá, hogy ide merjem írni címül a babitsi alliteráció második sorát, mert én is színésznőt szerettem, mégpedig Egerben, ötéves koromban:

...Vékony női hang jelentkezett, megismertem: ez Gizi, a barátom hangja. Gizi, teljes nevén Fekete Gizella, ott lakott albérlőként a mamájával a mi udvari szobánkban. A mama a társulat anyaszínésznője volt. (Akkoriban azt hittem azért hívják anyaszínésznőnek, merthogy színésznő a lánya.) Mert Gizi is az volt, még pedig nem olyan akármilyen, aki csak beszél, beszél. Ő énekes volt, még hozzá kardalos, ami bizonyosan annál is többet, előkelőbbet jelent. Úgy is mondták: ’kórista’.

Gizit nagyon szerettem, mert nagyon szép volt és nagyon szépen énekelt. Amikor a ’Cornevillei harangok’-ban felsorakozott a tarka ruhákba öltözött társnőivel és a karmester intésére rákezdték, hogy 'Kinek jó szolgáló kéne, akad köztük mindenféle' - én csak a Gizi hangját hallottam. Kicsendült az úgy a kórusból, ahogy a pacsirta dala a tücsökciripelésből.

De nemcsak énekelni tudott gyönyörűen, hanem sok mást is. Például át tudott változni fiúvá. Láttam suszterinasnak maszatos ábrázattal, kuktának nagy fehér bóbitával és péklegénynek, aki rúdra aggatva vitte vállán a pereceket. Jaj de aranyos volt! Sokat tapsoltam neki, de a többi gyerek is.

Ám nemcsak a színpadról hatott ilyen bájosnak, de az életben is maga volt a megtestesült kedvesség. Gyakran beszöktem hozzájuk, ha otthon volt, és akkor, se vége, se hossza, nem volt a színházasdinak! Énekelt nekem, balettezett, még spárgázni is tudott és betanított engem énekes párjelenetekre.

Az egyik ilyen párjelenet közben tört ki köztünk a barátság is. Azt hiszem, az „Obsitos”-ból mókáztunk egy részletet. Nekem azt kellett énekelnem, hogy 'Hej babám én elmegyek!' - mire ő: 'Fáj a szívem, megreped...' Erre énnekem kellett volna megint énekben szólalnom, de ahogy ránéztem a Gizi szomorú arcára és láttam, hogy fájdalma kifejezéséül még kezét is szívére szorítja, képtelen voltam egy szót is kinyögni. Pedig Gizi súgva ismételgette: 'Az asszonyszív hadd repedjen... - néma maradtam.

- No, mondd! Énekeld: 'Az asszonyszív...'

- Nem, ezt nem mondom! - törtem ki hevesen.

- Miért? - kérdezte Gizi csodálkozva.

- Én nem akarom, hogy a szíved megrepedjen! - kiáltottam és máris eltört a mécses. Hozzáfutottam és az ölébe fúrtam a fejem.

- Én nem akarok neked fájdalmat okozni - zokogtam és átkulcsoltam a térdét.

Gizit bizonyára meghatotta a váratlan jelenet, mert nem szólt, csak egyre simogatott. De én sírtam tovább.

- Ne sírj - vígasztalt. - Micsoda dolog az: sírni, hiszen te férfi vagy!

- Az ám, férfi! - eszméltem rá és elszégyelltem magamat. Nos, jó, akkor hát férfihez illően fogok viselkedni!... Gyorsan letöröltem a könnymaszatot a képemről és számat odanyomtam az ő arcára.

- Szeretlek - vallottam. Gizi magához ölelt.

- Én is téged - mondta és összecsókolt.

A színi jelenet persze abbamaradt. Helyette azt iparkodott megértetni velem, hogy amit a színpadon tesznek, csinálnak és mondanak, az mind csak játék, nem igaziból van. Az a színészet, hogy az embernek úgy kell tennie, mintha valóban azt érezné, amit mond...

...Ettől a pillanattól kezdve nagyon meleg barátság állt fönn közöttünk, sőt 'örök szövetséget' is fogadtunk egymásnak ünnepélyesen. Annak ellenére, hogy nem értettünk egyet az átélés, vagy 'csak úgy tesz' kérdésben. Ez pedig nem jelent egyebet, mint azt, hogy öt és fél éves koromban kerültem szembe először, - még pedig gyakorlati téren - a diderot-i 'színész- paradoxonnal...

...- Szervusz, Gizi! - kiáltottam be boldogan a telefonba.

- Szervusz, kis barátom - hangzott a vidám válasz. Mit csinálsz?

- Hallgatlak téged.

- Látni nem akarsz?

- De igen.

- Akkor gyere át! - Több se hiányzott. Nem kellett kétszer mondani. Anyám engedelmével - aki lelkemre kötötte, hogy 'az utcán vigyázz, ne légy szeles és viselkedj rendesen' -, vágtattam, röpültem a színház felé. Gizi már várt a színészbejárónál. Kézen fogott és bevitt az öltözőbe.

A falak mentén véges-végig millió ruha, de mindenféle ám, ott lógtak kikészítve a szögeken a kóristák számára, esténként ezekbe öltöznek. Megmutatta a festékes tégelyeket, rudakat, kihuzigáltuk a fiókokat, bennük paszták, tégelyek, hajtűk, csatok, sütővasak nagy összevisszaságban.

- Tudod mit? - szólt hirtelen ötlettel. - Felöltöztetlek kislánynak, ki is festelek.

Persze hogy örömmel beleegyeztem. Először bevazelinozta az arcom és megmagyarázta: ez azért szükséges, hogy jobban tapadjon a festék. Azután testszínt kent az arcomra, majd kétoldalt kipirosította, feketével kihúzta a szemöldökömet, kék karikákat rajzolt a szemem alá, belső sarkaiba meg a könnyzacskókra pirosat pöttyintett, arra még egy arany pontocskát is ejtett.

- Ettől lesz a szemed ragyogó - oktatott.

Kirúzsozta a számat, a csíkos matróztrikómra ráadott egy kikeményített ingvállat, pruszlikot, a fejemet bekötötte babos kendővel, a hajamat előre fésülte frufrunak.

- Bátki Tercsi! - kiáltotta nevetve és tükröt tartott elém.

Megijedtem magamtól.

- Juj de csúnya vagyok! - csattantam fel őszintén.

Gizi megmagyarázta, hogy ez csak közvetlen közelről hat ilyen riasztónak, de muszáj erős színekkel, vonalhúzásokkal maszkírozni, mert távolról nézve ez mutat jól. Ebbe belenyugodtam és már kezdtem is tetszeni magamnak. Szinte sajnáltam, amikor vazelines kendővel ledörzsölte arcomról leányságom hamvát.

- Most hadd csináljak én maszkot, - tört ki belőlem a gyerek telhetetlensége.

A beleegyező bólintásra megfogtam a fekete festék rudat, szemöldökömre két vonás fölfelé, a szám fölött két húzás lefelé: kész volt a maszk.

- Kínai, kész kínai! - tapsolt Gizi.

A tűzoltó zavarta meg a szórakozásunkat: be kellett zárni az öltözőket.

De nyitva volt a színpad! Ott aztán lehetett ám játszani. Egy szál dróton lógott le egy árva villanykörte, a zenekari árkon túl az üres nézőtér ásított feketén. Mi csak játszottunk, táncoltunk, ugráltunk, hancúroztunk. Drámákat rögtönöztünk: én király voltam, ő királyné, azután ő tündér én meg erdei manó. Ki se fogytunk volna a leleményből, ha nem kellett volna a hazamenésre is gondolnom. Anyuka már biztosan vár, talán aggódik is értem, hogy nem esett-e valami bajom...

...a nagy kert rácsai mentén bandukoltam hazafelé. Innen be lehetett látni az udvarunkba, jóanyám csakugyan ott állt a konyhaajtóban, lesve: jövök-e már. Repesve integettem feléje, de ő viszonzás helyett rám kiáltott:

- A sapkádat hol hagytad?

Az ám! Hajadonfőtt jöttem el, a sapkámat ott felejtettem a súgószekrény tetején. Uzsgyi, futottam vissza a színházba, fel a lépcsőkön, be a színpadra. Már nem égett az az árva körte sem, de én a homályban is megtaláltam, amit kerestem. Fejembe csaptam a sapkát és indultam vissza. Sehol egy lélek... Ahogy lépegetek lefelé a lépcsőn, valami neszezésre leszek figyelmes. Fölnézek, hát uramfia, mit látok? Az emeleti fordulónál az ablakmélyedésben ott ül a harcsabajszú tűzoltó, akiből csak úgy dőlt a sörszag, mikor az imént benyitott az öltözőbe. De nem egyedül ám! Ölében ott ült - ki hitte volna - Gizi, az én barátom, a világ legnagyobb művésze, aki velem kötött örök szövetséget!!! Szorosan átkarolták egymást és csókolóztak. Gizi a sörszagúval! Olyan önfeledten, hogy engem észre se vettek.

Lehorgasztott fejjel kullogtam el.

Arról már hallottam, hogy az ilyen csókolózás a szerelem. Gizi tehát szerelmes ebbe a harcsabajuszba, ebbe a szuszogó, pocakos tűzoltóba? Lehetséges, hogy igazán szerelmet érez, vagy csak 'úgy tesz, mintha...?' Szóval: ahogy a színpadon?

Lám megint a diderot-i probléma, de most már az életben... Mindegy... akár érezte, akár tettetés volt csupán, de bennem - ahogy ezen korban mondani szokták -, 'egy világ omlott össze'. Romba dőlt a színház köré szőtt ábrándom.

A világ legnagyobb művésznője személyének szóló barátság és a vele kötött örök szövetség így bomlott fel az élet első durva érintésére... De nem, nem szűnt meg mégsem, csak elszemélytelenedett, átalakult és a művészet nemtőjével, a színház múzsájával jegyzett el - egy egész életre.”

 

Ez a kedves gyermekkori emlék rámutat, hogy a színésznő iránti vonzalom hogyan változott át a színház iránti örök hűséggé. Kozma Béla nők iránt érzett olthatatlan vonzalma viszont megnyugvással nem járt soha sem. Hogy ennek ellenére képes lett volna-e egy életen át családba beilleszkedve élni, arra csak ő maga válaszolhatna. Családtagjai úgy emlékeznek vissza rá, hogy a gyerekei iránt egész életében szeretettel viseltetett, és büszke volt rájuk, ugyanúgy, mint unokáira is, mert idős korára megadatott, hogy velük is kapcsolatot alakíthasson ki.

A rendelkezésünkre álló dokumentumok és családi történetek felhasználásával édesapja két házasságáról beszélgettünk Kozma Ottíliával, aki második házasságából a legkisebb, negyedik gyerekként látta meg a napvilágot.

De előtte közelebbről ismerkedjünk meg Kozma Béla távoli és közelebbi őseivel, mert azok szellemi, lelki öröksége nemcsak az ő önképének kialakításában jelentettek felbecsülhetetlen értéket, hanem számunkra is izgalmas családi történetként szolgálnak.

 

 

A régi Kozmák

 

 

„Vagyok utolsó gyenge sarja

egy híres, büszke, nagy családnak;

a lelkem tépi, egyre marja

későiségemért a bánat.

 

Az egyik ősöm lázadó volt,

Hadúrnak áldozó pogány,

kemény kuruc legény a másik

Ónod várában kapitány.

 

Nevünknek egyik hordozója

kopasz fejű pap: egri püspök

s a dédapámról azt mesélik,

vékával mérte az ezüstöt.

 

A nagyapám vörössipkás volt,

 hős honvédhadnagy negyvennyolcban;

hős és szegény. Családi kincsünk

elvándorolt, ki tudja, hol van.

 

Nem hagytak rám a nagy elődök

falukat, földet, nagy vagyont;

kastélyt, kis kertet, kincseket se,

a vállamat görnyeszti gond.

 

Alusznak ők: az ősök, hősök

síri ágyukban odalent;

s én, korcs késői ivadékuk

álmodom én is idefent.

 

Csak néha, titkon zúgolódom,

de vágyaim könnyekbe fúlnak

és őseim, a néma holtak

ércágyaikban megfordulnak.

 

 

...Apám nemesi ősei Rákóczival jöttek be annakidején Erdélyországból, valahonnan Kézdiszentlélek tájékáról. Kacagányukkal és büszkeségükkel együtt a predikátumukat is onnan hozták magukkal. No és a kardjukat is, amelyet olyan jól tudtak forgatni, hogy egykettőre utat vágtak maguknak az érvényesüléshez. De következtek azután olyanok is, akik nem a fringiát, csak mentéjüket forgatták - már ahogyan a szelek fúttak... Ezek még jobban jártak. Ott van példaképpen Kozma Péter, Rákóczi lelkes híve, aki a híres ónodi országgyűlés idején ennek a borsodi várnak volt a kapitánya - és lám: a mokány kuruc maradékai már Leopold császár-királytól nyertek a régi mellé újabb kutyabőrt a trónnak tett szolgálataik jutalmául. És csak úgy ráadásul féltucat borsodi falut, köztük Igriczit és Papit. (Erről a községről járta még az én gyerekkoromban is a csúfondáros mondóka, hogy 'Igricziből Papiba mezítláb jár a liba'. Ez azonban semmiként sem vonatkozhatott az én dicső őseimre, mert azok pengő sarkantyús csizmában jártak. Ezt onnan tudom, mert még ’aranysarkantyús vitéz’ is akadt közöttük.)...

...Volt, aki az apja mesterségét folytatta, volt, aki másfajta ipart űzött és akadt köztük egy jó koponyájú: Károly, aki papnak készült. Vele meg az a regénybe illő különös eset történt, hogy amikor a hazai papneveldéből kék reverendában Bécsbe indult a fölszentelésre, a győri állomáson leugrott a vonatról, hogy a restiben egy pohár sört igyék. Ez eddig rendben volna, hiszen a papi ember is megszomjazhat. De az már nem volt rendjén, hogy amikor letette a kiürült poharat, megakadt a szeme azon a leányzón, aki a peronon állva tüzes pillantását rávetette a kék reverendára, no meg arra, aki benne volt. "Apage Satanas!" - suttogta a kispap, de a Kísértő nem tágított. A két szempár tekintete egymásba fúródott, úgyannyira, hogy még akkor se tudtak megválni egymástól, mikor a vonat éleset sípolva továbbindult. Mert akkor már egymás kezét szorongatták... A vonat tovább robogott - nélküle. Másnap a bécsi Stephanskirchében egy kispappal kevesebben cserélték föl a kék reverendát feketére. Ő is levette ugyan a magáét, de föl se vette többet. Se kéket, sem feketét. Ott maradt Győrben, ott is temették el, mint állami telekkönyv-vezetőt, tizenegynéhány évi boldog házasság után, amit a tüzes szemű éjszínhajú Vörös Sárival kötött, az országos hírű Vörös cigányprímás szépséges leányával.

Hát ilyen a szerelem! - sóhajtom ismét, de még harmadszor is megtehetem, mert a történet fő érdekessége, hogy ugyanez megismétlődött a családban száz évvel később az egykori kispap dédunokaöccsével... Nos, ezt az ifjú embert a londoni Fehér Atyák kolostorában éveken keresztül képezték a hittérítői hivatásra. Meg is tanult ott sok minden egyében kívül kilenc néger idiómát. Amikor azután úgy vélték, hogy már eleget tud, elküldték Rómába pápai áldásra... Kenyában a hitbuzgalmi folyóirat szerkesztését is rá akarták bízni. Ám a fentihez hasonló okból nem jutott el Rómába. Útközben a vonaton megismerkedett egy fiatal ciprusi özveggyel és... - a hittérítő-jelölt más útra térült. Otthagyott csapot-papot, még a Szentséges Atyát is, az ifjú özveggyel beevezett a házasság révébe... Hát ilyen a szerelem! - sóhajtom harmadszor is, de hozzá kell tennem: úgy látszik, vannak örökletes hajlamok is...”

 

Kozma Béla nem várt sokat, alig múlt húsz éves, hogy házasságot kötöttek Tillával, aki 1922-ben az ifjú Bélával ajándékozta meg. A felesége azonban – igaz csak időlegesen - száműzte őt maga mellől. A költő eleinte haragvón írta verseit (pl. „Mit felelsz neki?"), majd töredelmesen kért bocsánatot, míg pár év múlva meghallgatásra talált. Ekkoriban születtek szép szerelmes versei.

 

 

Mit felelsz neki?

 

 

A kis fiunk, én drága magzatom,

Pár év multán, ha majd egy szép napon

Öledbe kúszik és így szól:

Anyám. Hogy van csak, mondd, hogy nékem nincs apám?

Kíváncsi szóval majd ha kérdezi,

Te mit felelsz neki?

A sok-sok év oly gyorsan elrohan

És egy napon majd büszkén, boldogan

Elédbe áll fiúnk s így szól:

Anyám. Te nem szerettél senkit igazán?

Szerelmes szóval majd ha kérdezi.

Te mit felelsz neki?

A tél hava hajadra ráköszön

Egy nap bizonnyal és tengernyi könny

Pereg szemedből,

emlékezve rám

S fiunk megkérdi:

Kit siratsz anyám?

Részvétes szóval majd ha kérdezi,

Te mit felelsz neki?

 

 

 

Köszönet a korbácsokért

 

 

Hozsánna néked, Én Uram,

Hogy rám mosolygott szent kegyed;

Ím, hódoló alázatom,

Mit nyújt szívem: Cserébe vedd.

 

Hozsánna néked Én Uram,

hogy nem örök a sivatag;

Most már tudom: a Kánaán

mézének volt a böjtje csak.

 

Hozsánna néked Én Uram,

Hogy ismerem a szenvedés

gyötrelmei. Csak most tudom:

Ily édenért ez is kevés.

 

Hozsánna néked, Én Uram,

Hogy jég-pokolból ím kivett

Te szent kezed és nékem adta

A legparázsosabb szívet!

 

Hozsánna néked, Én Uram,

Hogy rám mosolygott szent napod;

E boldogító fényözönt

Add nékem, míg csak adhatod!

 

 

 

Tillám, az élet...

 

 

Tillám, az élet oly rövid,

Oly iramosan tovaröppen,

Elmúlnak gyorsan a napok

Bánatban éppúgy, mint örömben.

 

Halálcézárnak úgyis mindegy:

Boldogan, avagy fájva éltünk,

Egy dérvirágos reggelen majd

Fáradt lovával eljön értünk.

 

Beültet majd a hintajába,

Megindul a halálfogat,

S mi itt felejtünk úgyis mindent

Csókot, csudákat, álmokat.

 

Majd dideregve, összebújva

Repülünk égi tájakon,

Halálcézár, vidám vezérünk

Fütyörész, nótáz a bakon.

 

Repül velünk a csodahintó

S ha kinézünk az ablakon,

Alattunk messze, bíborszín tó:

Sok elszalasztott alkalom.

 

Döbbent szemmel egymásra nézünk

És összekoccan a fogunk

S a gyászhintó mélyébe bukva,

Vacogó foggal zokogunk.

 

Tillám, az élet oly rövid,

Elszáll, miként a fellegek,

S az elszalasztott csókokat

Visszacsókolni nem lehet.

 

Ma még tudunk, forró az ajkunk;

Csókoljunk hát, amíg lehet!

Halálkirály nem fog ki rajtunk:

Fenékig föl a serleget!

 

 

 

Tilla nem eresztelek!

 

 

Öreg legény vagyok már én

Nem áll bizony jól nekem

Víg kacagás, szerelem...

 

Régi énem hol: a büszke?

Hol a csókos Tűzkirály?

A tüzemnek már csak üszke...

 

Bősz láng volt, most füst, korom.

Elfogyott már mind a rőzsém,

Most magam vagyok soron...

 

Elhervadt mind a szívemben:

Víg kacagás, szerelem; -

De te maradj itt velem...

 

 

 

Csak egyszer mondanád...

 

 

Csak egyszer mondanád: Ó, jer velem!

És elkísérne életutadon

Egy sosem hűlő, boldog szerelem.

 

Csak egyszer nyújtanád kezed felém

Megcsókolnám e drága, hűs kezet

És soha nem ereszteném el én.

 

Csak egyszer érné ajkam el a szádat

És századok multán is élne még

E halhatatlan, csókos, szent imádat.

 

Csak egyszer mondanád: Ó, jer velem!

De néma ajkad, s engemet megöl

Egy sosem teljesülő szerelem...

 

- 1924.

 

 

Az én bűnöm

 

 

Büszke voltam, mint a nádszál

Összetörtél, megaláztál.

 

Álmaimat összetépted,

Mégse, mégse a te vétked.

 

A sorsomat némán tűröm;

Mea culpa: az én bűnöm.

 

Bűnöm az, hogy szerettelek,

Bűnöm az, hogy hittem neked.

 

Bűnöm az, hogy volt reményem,

Megbűnhődtem, meg, keményen!

 

Bűnöm: hogy tiéd a lelkem,

Bűnömért megvezekeltem…

…

Büntess csak, megérdemeltem!...

 

 

 

Menekülj, menekülj előlem

 

 

Miért szeretsz, miért játszol velem?

Az én ajkamról keserű a csók,

Szerelmem pedig égő gyötrelem.

 

Miért pazarlod rám szíved, hevét?

Az én lelkemben fekete a fény,

Az én világom zord, komor, setét.

 

Nem boldogság az, ami vár reád,

De forrón pergő könny-gyöngyöknek útja,

Ezt végigróni nem mindenki tudja

S ha megfutod, kárpótlást mi sem ád.

 

Siess, rohanj, osonj el messze tőlem,

Hisz itt az ifjúságod haldokol;

Édent kerestél és ez itt pokol.

Ne bánd te azt se, hogy mi lesz belőlem...

 

- 1921.

 

 

Miért?

 

 

Miért szórja pazar pompával

Ragyogását rám szépséged?

Miért tartja lenyűgözve

Szívem e botor igézet?

 

Miért, hogy e varázshálót

Kezemmel el nem téphetem?

Miért is vagy te énnekem

Utam, célom és végzetem?

 

Miért hevít egyre jobban

új, nagy tüzekre bús szépséged?

Miért, hogy egyre igazabban,

Egyre mohóbban szeretlek téged?

 

 

 

Szeretem a szádat

 

 

Szeretem a szádat: oly jó puha,

Mint a lágyan omló bársonyruha.

 

Szeretem a szemed: olyan kedves,

Olyan panaszos és könnytől nedves.

 

Szeretem a kezed: oly jó meleg,

Ha az én kezemben meg-megremeg.

 

Szeretem a csókod: olyan édes,

Hangtalan és mégis oly beszédes.

 

Szeretem a szíved dobbanását,

Benne érzem az én szívem mását.

 

Szeretem a lelked: oly szép fehér,

Minden földi kinccsel százszor felér!...

 

 

 

Elmúlt a nyár

 

 

Amióta elröpült a maga kis vonatja

S itt maradtam árván, egyedül

Szívemet a keserűség mérge átitatja

S lelkemben a bánat hegedül.

De fájó az emlékezés az elmúlt napokra,

De fájó, hogy maga elosont.

A szívemen hervadoz az emlékezés bokra,

Rá könnyzáport fájó szívem ont.

 

 Refrén: Elmúlt a nyár, elmúlt a nyár!

 Az álmunk messze tűnt vele.

 Elmúlt a nyár, nincs napsugár

 Süvölt, süvölt az ősz szele!

 

Milyen jó is lenne, hogyha egyszer visszajönne,

Visszajönne majd egy szép napon,

Felszáradna a szívemnek tengernyi bús könnye,

Boldog lennék újra én nagyon.

Felkeresnénk újra az elhervadt rózsaparkot

És a többi emlékek sorát.

És ha már meglátogattunk minden régi sarkot,

Felnyitnánk a poros zongorát.

 

 Refrén: Elmúlt a nyár, elmúlt a nyár!

 Az álmunk messze tűnt vele.

 Elmúlt a nyár, nincs napsugár

 Süvölt, süvölt az ősz szele!

 

- 1922.

 

 

Pihenni út után

 

 

 

Új vizekre vitorláz a kedvem,

Ez a rozzant hajó.

Hahó, hahó!

És nyomomba bús sirályhad rebben.

 

Rászálldosnak a vitorlarúdra

S csúfolódnak velem.

Nincs kegyelem:

Elkísérnek, el, a hosszú útra.

 

Új vizekre vitorláz a kedvem,

Ez a rozzant hajó.

De jó, de jó

Lesz pihenni, Tilla, az öledben!...

 

 

 

Jó itt, melletted

 

Oly jó az én szegény fejemnek

Öledben így, ha megpihen;

Ilyen szépen, ilyen forrón

Nem szeretett senki sem.

 

Oly jó az én szegény szívemnek

Érezni asszony-meleged;

Tilla, nálad perzselőbben

Hevíteni nem lehet.

 

Oly jó az én bús lelkemnek

Lelkedre így, hogy rátalált;

Elcsitulva, megbékélve

Fogadom majd a halált.

 

 

 

Homályos, esti szobában

 

 

Ülünk újra a kis díványon:

A boldogságunk romhegyén

Egymás mellett, egymást ölelve

A kis szobában, ő, meg én.

 

Fölöttünk a nagy falióra

Korongja ing-leng szüntelen

És szomorú, serény tiktakja

Keresztül-fáj a szívemen.

 

Egymásra nézünk, egymást öleljük,

Csókot cserélünk szótlanul,

De hajh, a csókunk már nem a régi

És fád közöny rajtunk az úr.

 

Szeretsz-e? - kérdem kedvszegetten.

Szeretlek. - mondja, s szava halk.

...A rőt homályban úgy mered rám

A dívány, mint egy katafalk ....

 

 

 

Jégcsapkirálynő, felelj nekem

 

 

Jégcsapkirálynő, mondd, hová vezet

Az út, amerre

Fagyos fogással húz a kezed?

 

Jégcsapkirálynő, messze, - mondd - a cél?

Kacag csak egyre,

Kacag, s nem beszél.

 

Jégcsapkirálynő, tovább nem bírom.

Megfagy a vágy itt,

S ez a vérszínű rózsaszirom.

 

Jégcsapkirálynő, mondd, mikor lesz vége?

Mikor lesz végre

Csönd, csók, halál: béke?

 

 

 

Himnusz a Megtalálás elé

 

 

Szeretném az egekre dobni

Föl, föl a kedvem harsanását,

Hogy ottan napként tündököljön,

Hogy sápadozna vén golyónk majd,

Ha nagy merészen, kandin följön.

 

Szeretném a szelekre bízni

Az én virágos boldogságom;

A fergetegnek zúgó szárnyán

Hogy elsuhanva ott teremjen

Az Édesnél, ki várva vár rám.

 

Szeretném most beléharsogni

A Nagy Mindenbe, tág tüdővel

És elsusogni könnyel, térden,

Hogy nincs a földön csak egy Asszony,

Egyetlenegy, Időben, Térben!

 

 

Béla fiához köthető versek:

 

 

Dévajkodás Halál Úrral

 

 

Nem félek tőled már, te büszke rém,

Hiába közelítesz úgy felém:

Nem félek tőled.

 

Nem félek tőled, jöjj akármikor,

Ha csontlovad egy nap majd rám tipor:

Nem félek tőled.

 

Nem félek tőled, viheted a lelkem,

Meg nem ölhetsz, halhatatlan lettem:

Nem félek tőled.

 

Nem félek tőled. jer csak és vigyél,

Lelkem már a gyermekemben él;

Nem félek tőled!

 

 

 

Őszömnek tavasza támadt

 

 

Kikötő kötelem eloldom gyarlón,

Dalosan feszítem bús vitorlámat;

Évoé, évoé;

Új zsenge zöldül a dérverte tarlón,

szülő őszömnek tavasza támadt.

 

Dalban a szívem most kedvét hadd töltse,

S viharozzanak fel szűz-új szelek:

Évoé, évoé;

Életfám ágán a lelkem gyümölcse,

Új létre általa, benne kelek.

 

Kacagjanak most fel a bús szelek,

Osonjon messzire száz jajsirály:

Évoé, évoé;

Száz hulló hullámot vígan szelek,

Én vagyok a büszke Életkirály.

 

Röpítsen repesve a csodasárkány,

Hangozzék a szélben bátor dalom:

Évoé, évoé;

Legyen a fiamnak bölcsője bárkám,

Nékem meg kacagó ravatalom!

 

 

 

Üzenet a fiamhoz

 

 

Fiam! Gyümölcse egy konyult, vad fának,

Ím itt üzen neked szegény apád,

Ki mámor mételyes mézébe fojtja

Szegény szívének árva bánatát.

 

Bár csókjaimnak tarka rózsaárját

Arcodra nem lehet most hintenem,

E bús sorok vigyék el hírül néked:

Fiam, szeretlek! Te vagy mindenem!

 

Ha egy nap majd megtör a rút varázslat,

Jusson eszedbe szenvedő apád,

Ki mámoros pohár mérgébe fojtja

Lelkének égő, gyászos bánatát.

 

 

Második házasságát egy számára majdnem végzetessé vált önsorsrontó cselekedet előzte meg.

Tilla halála után, ahogy az irodalmi életbe belevetette magát, gyakran fordult meg a Rákóczi út elején működő neves Diskay fotószalonban, mely sok irodalmár találkozóhelye volt. Többek között Faludy György, József Attila váltak ismerőseivé. Itt látta meg a szép szőke, kék szemű ifjú tanonclányt, akibe beleszeretett.

Szerencséjére szíve választottja határozottan elhárította pályatársa, Faludy György házasságra törő ostromát. Az özvegy költőt gyermekével együtt elfogadta, s házasságot kötöttek.

Minderre röviddel a Kazinczy-díj átvétele után került sor, és hamarosan követte egymást a négy gyerek: Ottó Iván (1930), Róbert (1932), Mária (1935) és Ottília (1938).

(Az első házasságban született Bélát később rokonok nevelték. A testvérek egész életük során jó kapcsolatot ápoltak egymással.)

 

 

A négy gyerek

 

 

Ki kukorékol a kakassal?

Ki kunyorálgat teli hassal?

S ha kanyarítok kenyeret,

érte ki nyújt két tenyeret?

A négy gyerek, a négy gyerek,

Ők már hajnalban éberek,

nem kötik nyűgök, kényszerek,

csak játszadoz és hempereg

a négy gyerek, a négy gyerek.

Szurtosak, mint a négerek,

sakálokként üvöltenek,

egymásra nyelvet öltenek,

napot játékkal töltenek:

a négy gyerek, a négy gyerek,

a szurtos, vásott négy gyerek.

Szilaj kedvük vígan lobog,

mert gyerekek, hát boldogok.

Nem igavonás, bús robot,

játék csupán az életük,

tündérmesék a holt betűk.

Játékot és mesét szeret

a négy gyerek, a négy gyerek,

s tőlem várja a kenyeret.

Ha kérnek; Kis darabot mess még!

odanyújtom: egyétek, tessék.

Ez az apai kötelesség.

Mondhatom-é, ha kérnek: nincsen?

Ha túlvidámak, hát leintsem?

Inkább a zaj, a lárma, mintsem

betegszoba bús csöndje. Kincsem

az ő gyermeki kacagásuk

s ha huncutságban nincs is másuk,

e négy gyerek, e négy gyerek

az én életem koronáján

a legtündöklőbb ékszerek!

 

- Szeged, 1943. június 14.

 

 

Palicsi emlék (töredék)

 

 

 

Ma már csak emlék: Palics és Szabadka,

a régi házam, régi szép hazám.

A képzelet szívem visszaragadta

a messzi múltba. Boldog igazán

ott voltam, ott: Palicson és Szabadkán,

ezt évek múltán most bevallhatom.

A legnagyobb bánat is ott szakadt rám

egy késő-őszi bús hideg napon.

 

Nem ringattak itt perzselő szerelmek,

a boldogság nem csókokkal köszönt rám

és boldog voltam mégis, mint a gyermek,

boldog zavartalanul s égi tisztán.

A boldogságot környezetem adta,

a természet, mely oly rokon velem,

Szívembe zárlak Palics és Szabadka,

hozzátok fűz egy méla érzelem.

 

 

 NYÁR, 1941.

 

Nyár volt, tikkadt és forró perzselő nyár,

mikor először jártam Palicson;

elábrándoztam a zöld fodrú tónál

és sétáltam a csörgő kavicson.

Virágdombok, csobogó vízmedencék,

zöldzsalus házak a lombok alatt;

vidám fürdőzők, sok-sok nyüzsgő vendég,

Palics, először én így láttalak.

 

Barátul int a tornyos főbejárat

s mögötte a nyílegyenes alé;

a jegenyék oly ösztövér-sudárak,

 ezek vezetnek le a tó felé.

Tán égig ér e jegenyefasor

és ott a fák közt balra régi villák,

a lombba bújva kismadár dalol,

s ezüstbe csengve vág ki égi trillát.

 

A fű között tücsökkar ciripel,

a lomb susog s a szökőkút csobog;

úgy fáj az emlék, szinte sírni kell,

lelkem zokog ha rája gondolok.

Ott járok most megint így, képzeletben

a fák alatt, a kavicsos úton

szellő se lebben, falevél se rebben,

a régi nyarat visszaálmodom.

 

A régi boldogságot nyomozom

Mint múltabajgató komor detektív,

Egy könnyű lábnyomot a homokon,

Mitől még jobban fáj ez a beteg szív.

E lábnyomot én addig követem,

Amíg a Kedvest újra feltalálom,

Selymes füvön, goromba köveken

Török feléd, elszállt tündéri álom.

 

Még nedves is a fű, hogy korareggel

sétát teszünk a visszhangos erdőben.

Vígan vonulunk: én a négy gyerekkel,

van itt mulatság, móka, málna bőven.

Gombát szedünk, fenyőtobozt találunk,

harsány hangunktól hangos a berek,

nótát és verset magunk fabrikálunk....

emlékszik erre még a négy gyerek?

 

Mert én minden percre emlékezem:

az a messze-tűnt szép palicsi nyár

felejthetetlenül kedves nekem.

Öreg szívem a mától mit se vár,

de az emlékezés felmelegít,

álmatlan éjemen itt van velem

s a mának tenger gondján átsegít,

a terhem így könnyebben viselem.

 

Ottó fiam a kék tóban lubickolt,

Robi a mólón nagy bottal horgászott.

Bébi baba - vigyázzunk csak, hogy is volt?

tejet ivott, igen, és friss kalácsot

evett hozzá. Majd míg Öcsi a csorba

rossz élű késsel furikot farigcsál,

a kis Wuncsi virágot szed csokorba.

"Nincs hely a földön szebb e szép Palicsnál!"

 

Ezt Wuncsi mondja vígan és rajongva,

nagy elragadtatással, boldogan.

Zenekar játszik fenn a pavilonban

s a széles úton tülkölve rohan

egy gépkocsi - kék benzinfüstöt ontó -,

nyomán felhő a felkavart por - Ó,

de most az útját vágja a sorompó,

mit Bébikém úgy mond ki: "somporó".

 

Harangütések vonatot jeleznek,

gyerekfüleknek jól ismert jel ez,

a vonatérkezés a gyerekeknek

mindig különös örömet szerez.

A peronon terem a két fiam,

s a kislányok is ott settengenek,

a vonatot várják kíváncsian,

mintha tündérkirály érkezne meg.

 

Becsoszog fújva, mint a lomha medve

az állomásra a hosszú vonat,

a négy gyerek les, vár szemét meresztve

s versenyt számolja az utasokat.

Találgatják, hogy ez, meg az ki volt:

"Azt a szakállast nézd, ki lehet ő?"

Várják az indulást. A síp sikolt

és trombitál a vonatvezető.

 

Mozdul a gép, sivít a gőz: sistergő

nyögdécseléssel a vonat megindul,

egy perc és máris ott jár a kiserdő

füstlepte fáin, kormos bokrain túl.

Kis ideig még ott szállong a füstje,

ők négyen nézik a tornác alatt

Ottó húgához szól s szavában tüske:

"Tündérkirályod ma is lemaradt!"

 

De Wuncsi föl se vette, hogy csúfolva

incselkedik a bátyja ővele,

rászól fölényesen: "Eredj pokolba!

Hogy bosszants, azért jöttél ide le?"

Ottó ím máris békítésre készen

nevet reá s az édes, durcás arcot

megcsókolja, hogy a harag enyésszen,

a hadiállapot csak percekig tartott.

 

S aztán, mivelhogy máris szent a béke,

indulnak közös elhatározással,

a játéknak estig se szakad vége,

a park megtelik gyermekkacagással.

A vízen csónak ring, most vet ki hálót

a vén halász, les rá tucatnyi gyermek.

a sétatéren víg kedvű sétálók

játsszák az örök cirkuszt: a szerelmet....

 

 

Legkisebb fia, Róbert ihlette meg őt a következő vers megírására:

 

 

Az elrontott számtan- feladvány

 

 

Mindig megbuktam matematikából,

így maradtam a számtanban szamár,

mert nem tölthette tölcsérrel fejembe

a tudományt a jó számtantanár.

 

 Ki rossz számoló volt az iskolában,

 - ez tény, amelyen nem lehet vita -,

az életben sem állhatja meg helyét

mert életünk is matematika.

 

Olyan az, mint egy számtani feladvány

a helyes megoldás csak egy lehet,

ki nem tudja az élet egyszeregyét,

hiába ostromolja az eget.

 

Ó én szamár, hiába ostromoltam,

a cél előtt és mindig elbukom,

vad bosszút álltak rajtam ó, a számok,

ezért rekedtem meg a félúton.

 

Nem volt nekem soha tavaszi álmom,

se hő nyaram, se őszöm, szép telem,

szomjan rohanok, nem lehet megállnom,

osztályzatom mindig elégtelen.

 

Hullattam könnyem, vérem is ontottam,

sajkám a révben sosem nyughatott,

mint számtan-példát, mindig elrontottam

az élettől kapott feladatot.

 

Megbuktam élet-matematikából,

a csorba kiküszöbölésre vár,

mit én hibáztam, van, ki helyrehozza:

a legifjabb fiam --- számtantanár.

 

- Sztálinváros, 1954.

 

 

Vajon hogyan gondolt vissza második házasságára az 1960-as években?

 

 

Emberi gyarlóság

 

 

Csak csetlünk-botlunk itt e Földön

és ontunk hiába annyi vért.

Csalunk, csalódunk, s bízunk mégis,

magunk se tudjuk, hogy miért.

De ostoba e földi dráma!

s mily kegyetlen a szerepünk:

az ellen vétünk legnagyobbat

akit a legjobban szeretünk.

 

Kergetünk csalfa délibábot,

tüzet a szívünk lángja szít.

Ellökjük, aki szívére zárna,

s rajongjuk azt, ki eltaszít.

Van úgy, hogy százszor visszasírjuk

mit könnyű szívvel temetünk,

az ellen vétünk legnagyobbat

akit a legjobban szeretünk.

 

Egy rideg szó mindent leronthat.

Így szít gyarlóság üszke bűnt.

S csak akkor látjuk mit vesztettünk,

mikor az álmunk füstbe tűnt.

Későn eszmélünk rá, mikor már

jóvá semmit se tehetünk:

az ellen vétünk legnagyobbat,

akit a legjobban szeretünk.

 

 

3. fejezet

 

ARANYKOR KAPUJA

 

 

 

Harmincadik életévéhez közeledve Kozma Béla ekként gondolhatott vissza életének kezdetére, szüleire, de elsősorban édesanyjára, akiről tudta, hogy már hatévesen árván maradt, mint a tizenkettediknek érkezett poronty, és így lett ő a Vakarcs.

 

„ ...Az én lelkemhez is, mint mindenki másnak, legközelebb állott az édesanyám. Ő hozott világra, ő táplált és gondozott, ő ápolt önfeláldozóan hosszú hónapokon keresztül, hogy csecsemőkori súlyos betegségemből megmentsen az életnek. Kétszeresen is néki köszönhetem, hogy létezem.

Ő egyengette első lépéseimet, tőle tanultam meg ezt a szép magyar nyelvet, amelynél nincs zengőbb, hajlékonyabb, kifejezőbb széles e világon. Hogyan ne szerettem volna őt mindenkinél jobban!...

...Apám, hogy kis mellékkeresetre tegyen szert, elvállalta az őrházak számtábláinak, meg a forgalmi jelzőtárcsáknak a festését. Volt úgy, hogy kettesben egy éjszaka százat is megcsináltak; anyám festette a tárcsa zöld oldalát, apám meg a másikat mázolta pirosra.

Addig pepecseltek a libegő petróleum-világításnál, amíg apámnak egyszerre csak elkezdett káprázni a szeme a sok piros színtől. Először csak kék meg zöld karikák ugráltak a szeme előtt, majd feketék, azután egyszerre összefolyt előtte a tárgyak képe, megvakult. Kórházba került, heteken át kezelték, amíg végre visszanyerte a látását. De tárcsákat többé nem festhetett, még a piros tintát is kerülnie kellett jó ideit. A mellékkeresetnek befellegzett.

Ekkor anyám vette magára a terhek egy részét. Kosztosokat fogadott, mosott-vasalt a mérnök urakra. De egyre keservesebben ment a munka és ennek megvolt a maga természetes oka: valami megmozdult benne. Amikor először adtam életjelt magamról, hogy 'jövök!'...

...Apám nem esett kétségbe, addig törte a fejét, amíg kifundálta a mentő ötletet..., egy este lefekvés helyett asztalhoz ült, kockás papírt tett maga elé, ceruzát vett elő és elkezdett számolni, kalkulálni. Éjfélre már tudta, amit tudni akart.

A hosszú számoszlopok összevetése igazolta elképzelésének helyességét, tervének életrevalóságát.

Megvirradt, kész lett a munkával: hat árkus papír, tele betűkkel meg számokkal. Akkor összehajtotta szépen hosszában, ahogy az aktákat szokás és kívülről ráírta a címzést: "Méltóságos Ludvigh Gyula úrnak, a MÁV elnökigazgatójának Budapesten". Hóna alá csapta és ment vele a hivatalba. Be, egyenesen a főnöke szobájába. Talán még kopogtatni is elfelejtett izgatottságában.

- Osztálymérnök úr, egy javaslatot hoztam - és eléje tette a nemzeti színű irodai zsinórral összefűzött lapokat. - Arra kérem, terjessze föl a MÁV elnökéhez.

A hivatali főnök nagy szemet meresztett; azt hitte, megbolondult a díjnok.

- Miféle javaslatot? És hogy-hogy a MÁV elnökének?

- Tessék csak beletekinteni - mondta az apám nyugodtan.

Az osztályvezető főmérnök nem szerette a sok irka-firkát, ő a számok embere volt. Nem is nézett mást, csak a számoszlopokat. És egyszeriben kíváncsi lett az írott szövegre is.

- Kedves barátom, - kiabálja a főnök apám felé, - tudja, hogy ez zseniális ötlet?

- Óriási! - tódítja a főmérnök. - Leellenőriztük: minden számítása pontos. - És egy halom telefirkált cédulát dob összegyűrve a papírkosárba. Most megint a főnök szólal meg.

- Igaza van. A számításai igazolják, hogy a MÁV évente rengeteg pénzt fizet a magánnyomdáknak a kéregjegyek és a sok vagont kitevő egyéb hivatali nyomtatványok előállításáért. A becsatolt részletes kalkulációból nyilvánvaló, hogy ha mindezt saját rezsiben állítanánk elő, fele költségbe se kerülne.

- Több mint hatvan százalékot lehetne megtakarítani, - jegyzi meg apám.

- Nemcsak lehetne, de kell is. Ország érdeke! A házi nyomda, amelynek létesítésére ön itt javaslatot tesz, a vasútüzem számára létszükséglet. Apám szeme fölragyogott. Most a főmérnök fordult feléje.

- Honnan ismeri ön ilyen alaposan a nyomdai szakdolgokat?

- Nyomdász voltam, - felelte az apám restelkedve.

- Úgy? - csattant fel most a főmérnök hangja. - Nyomdász volt?

- Ez a tanult mesterségem - hebegi az apám.

- Akkor fogja a javaslatát. Visszaadom, mert .... hiányos. Kifelejtette belőle azt, ami magának a leglényegesebb. Szinte látom apám egykori elbeszélése nyomán, mekkora meghökkenés ülhetett ki az ábrázatára. Mielőtt azonban érdeklődhetett volna, máris megkapta a magyarázatot.

- Vegye vissza és írja bele a végére: fenntartja magának azt a jogot, hogy az ön elgondolása alapján létrehozandó házi nyomdát ön vezesse. Apám nagyot nézett:

- Kérem, én... egyáltalán nem támasztok ilyen igényt - vallotta meg őszintén. A jelenlévők bámulva néztek össze.

- Nem? Akkor miért csinálta a javaslatot?

- Mert közérdek, hogy ne szórjuk a pénzt. De… ha lenne rá lehetőség, hogy ismét a szakmámban dolgozhassam, annak természetesen nagyon örülnék. Írásban azonban nem kérem. Nem szabhatok föltételeket az államnak. Ha azonban ott fönn.. az urak úgy gondolják...

- Majd én javasolni fogom - lelkendezett a főnök. - Még ma megcsinálom a hivatalos fölterjesztést és holnap magam utazom föl vele Pestre. Bizonyosra veszem, hogy elfogadják és javaslatomra természetesen önt bízzák meg az üzem szervezésével és szakmai vezetésével.

Másnap az osztálymérnök vitte magával az apám tervezetét meg a saját javaslatát, amit azonban apám előbb lemásolt magának. Volt rá módja, hiszen ő volt az iktató. Főnöke derűs arccal búcsúzott tőle:

- Ha minden jól megy, holnap hozom a nyomdaszervezési megbízást és az előjegyzést a vezetői állásra.

Nem hozta. Se másnap, se harmadnap. A javaslatból 'akta' lett és megindult a Szent Bürokrácia tekergős ösvényein: egyik asztaltól a másikhoz, a harmadikhoz, a tízedikhez. Mindez időbe telik, mert közben pihennie is kell az aktának, leheveredik hát egyik-másik iratpolcon egy-két hétre.... Pedig 'minden jól ment'. Sehol nem gáncsolták, sehol nem ellenezték. Minden 'illetékes' pártolta és hozzátette a magáét, hogy érdemeket szerezzen a nagy vállalkozás létrehozása körüli bábáskodásban.

Már a minisztériumokat (közlekedésit és a pénzügyit) is megjárta a tervezet. No, még egy pár hét és már állt is a MÁV Jegynyomdája. (Ma is áll és most is eredményesen működő szerve a MÁV üzemgazdálkodásának.) De az élére mást állítottak, nem az apámat. Ő maradt a dohos szagú iktatóban az asztala mellett. Hogy pedig a fáradozása mégse maradjon teljesen jutalmazatlan, adtak neki négyszáz koronát a tervekért. És - kinevezték díjnokból - az irodakezelői rangot átugorva - irodatisztnek. Egy zseniális ötletért, amely az évtizedek során valóban milliókat takarított meg az államnak, ez nem sok ugyan, de minden esetre valami. Veszett fejsze nyele...

...Anyám ugyanis kiokoskodta, hogy ha az egyik szobát bútorozva kiadják, megtérül belőle a lakás bérének nagyobbik fele. Így is történt. A túlsó szobát, amelynek külön bejárata is volt, bebútorozták vendégszobának, rögtön ki is vette két fiatal mérnök, méghozzá teljes ellátással. A középső szobába finom szalon garnitúra került, szép zöld ripsz huzattal; futotta rá a százasokból. Látogatókat is fogadhattak, nem kellett már szégyellniök a szegénységüket. Szőnyegekkel, csipkefüggönyökkel, néhány képpel tették otthonosabbá a fészküket. Vettek a várva várt számára bölcsőt, anyámnak párnázott hintaszéket, edényeket az új konyhaszekrénybe, hatszemélyes alpakka evőeszközt, és ami mindennél fontosabb volt: vásznat végszámra. Jó erős rumburgit ágyneműnek és leheletfinomat babakelengyének. Anyám mindent maga varrt; a párnákat körülhímezte, a gyermekingecskéket kicsipkézte, felszalagozta, és amikor mindezt berakta a szekrénybe, elégedetten felsóhajtott: 'Most már jöhet!'

 

Az igazi aranykor, az utolérhetetlen gyermekkor:

 

...Sorsfordulóhoz érkeztem. Az iskolázással új korszak kezdődött az életemben. Apám kézen fogva fölvitt a Lyceum lépcsőin és a kapu előtt megállt velem.

- Most pedig kisfiam nézz vissza – szólt, és valami meghatottság-féle rezgett a hangjában.

- Magad mögött hagyod gyermekvoltod gondtalan időszakát. Előtted tárt kapu, azon belül a tudás kincsestára nyílik meg előtted. Meríts belőle magad és embertársaid javára...

...A Lyceum lépcsőjén állva mire is emlékezhettem akkor? Milyen régi emlékek bolydultak meg bennem?

Legmesszebbről két kedves arc vonásai integetnek felém: anyám és apám fiatal, mosolygós boldog arca. Mert ha bölcsőm, majd a kiságyam fölé hajoltak, mindig mosolyogtak a boldogságtól, amit az én létezésem jelentett számukra. Volt úgy, hogy ezek az arcok aggodalmat tükröztek, de a borúra mindig derű következett. És ez az ő érdemük, a gondos ápolgatásuk eredménye...

...Fájdalmas emlékem: Ruttkán találkoztam először a halállal, illetve itt sejdítettem meg először az elmúlás mibenlétét. Egyik sétánk közben a gyógyszertár fölé kiakasztva halott őzikét pillantottam meg. Dermedt teste fejjel lefelé csüngött. Alatta az ajtófélfához támasztva a puska, amelynek golyója megölte. A patikából kilépő vadász dicsekedve mutogatta zsákmányát. Én csak annyit értettem az egészből, hogy a kis állat már nem él, nem tud többé futkározni az erdőben. Erre olyan heves zokogásba törtem ki, hogy alig tudtak lecsillapítani...

...Életem újabb színtere – Füzesabony - irdatlan nagy falu volt, az országutat szegélyező hatalmas jegenyékkel, jobbára zsúpfödeles, fehérre meszelt apró házakkal, de elvétve cseréptetős is akadt közöttük, a módosabbak meg palával födtek, ami alatt a padláson a legnagyobb nyári melegben is kellemes hűvösség volt.

Mi a hosszú utca közepe táján egy nagy házban laktunk, amelyet egy egri ügyvéd építtetett városias külsővel, alápincézve. A falusias jelleget az udvaron álló hatalmas gémeskút képviselte, amely ugyanolyan volt, mint a többi ház udvarán. Hat nagy ablak az utcára, előtte szép virágos kertecske. A rezedával szegett ágyások, amelyekben egymást váltották az évszakok virágai, egy nagy púpos "gruppot" öleltek körül, ez tele ültetve rózsafákkal: jóanyám gyönyörűségére. Illatos jázmin, nárcisz, liliom, tarka tulipán, kék nefelejcs, mindenféle színű árvácska, amelyek tarka mintájú fejecskéiben az én fantáziám emberi ábrázatokat vélt fölfedezni. Itt ismerkedtem meg a természettel, itt szerettem meg az ezerarcú növényvilágot, amelynek mindig is barátja maradtam.

A háznak, amelyben egyedül mi laktunk, volt udvari szárnya is, tehát L alakban vette körül az udvart, ahonnan lépcsősor vezetett föl a magas-szinti verandára. Innen nyíltak az ajtók a lakásba, konyhába meg az éléskamrába. A verandáról el lehetett látni a többi udvarokba; mindenütt ugyanaz a kép: gémeskút, fészer, istálló, kocsiszín, mögöttük szénaboglyák, meg szérűskert. A lakásoknak többnyire égre nyíló ajtaja volt, tornác, ámbitus csak kevés helyen.

A mi udvarunkat vadszőlővel futtatott alacsony kerítés választotta el a kerttől, a kerítés lécein tejes köcsögök száradtak. A kert, a kert! Ez volt apám büszkesége. Olyan messzire nyúlt, hogy elfáradtam, mire végigszaladtam rajta. Körül a palántasor mellett napraforgó, meg kukorica. Kora tavasszal napszámosokkal fölásatta apám a jókora területet, de egyébként ő maga művelte. Földarabolta ágyásokra, egy részükbe magot vetett, más részükbe palántákat ültetett. Minden szabad idejét kertészkedéssel töltötte; gyomlált, kapált, hajnalban és alkonyatkor locsolt. A szolgáló napközben a gémeskútból telehúzta a kádat meg a hordókat vízzel, estére mind kiürültek. De volt is eredmény: neki volt a faluban legkorábban hónapos retke, salátája, újhagymája, zöldborsója, tökje, paradicsomja, uborkája. Mert a jó hevesi föld mindent megtermett, apám szorgalmáért gazdagon fizetett. Minden zöldségféle, meg más haszonnövény kikerült a kertünkből, nem kellett anyámnak semmiért a piacra járnia.

Neki is megvolt a maga birodalma: a majorság. Fajtiszta orpington-csirkéket tenyésztett; kora februárban már négy kotlós ült a konyha négy sarkában a tojásokon, tavaszra már egész regiment csirke népesítette be a baromfiudvart. A kacsákat, libákat anyám maga tömte, nem bízta a szolgáló kezére. Büszke is volt a háztartására; minta háziasszonyként emlegették. De rá is szolgált.

Ilyen környezetben nőttem nagyobbacskára.

Hároméves koromban már minden kerti növényt névről ismertem. Emlékezetesek számomra a rózsaszín meg fehér virágú leanderek. Ezek jóformán születésemtől nagykorúságomig elkísértek...

...A megbolydult emlékezet sok képet vetít elém a múltból: a húsvéti locsolkodásokat, amik nem szagos vízzel történtek, hanem a gémeskúthoz vonszolták ki a leányzót, két legény lefogta, másik kettő a vizet húzta és sorban egymás után zuhintották a jéghideg vízzel telt vödröket a sikoltozó rózsaszálra. Falun ez így volt szokás... Aki a legtöbb vizet kapta, az volt a legbüszkébb. Jaj volt annak a leányzónak, aki locsolatlan maradt; azt abban az esztendőben nem vitték férjhez. Egyébként itt dívott a korai nősülés, tizenhét-tizennyolc éves legények vitték a tizenöt éves lányokat. Volt aztán hegyen-völgyön lakodalom, hejehuja kivilágos kivirradtig. Magam is ölbeli szemlélője voltam egynek; emlékszem: előttem két asszony összedugta a fejét és lesajnálóan legyintett: 'Ammán baúszos'! - Lesújtó kritika volt ez a vőlegényről.

Kedves-szép szokás volt a májusfa-állítás felszalagozott virágos ágakkal, a menyecske-jelöltek ablakai alatt. A legények virtuskodásának volt fokmérője a "Szent Iván tüze" átugrálása, az apró süvölvényeké a karácsonytáji Betlehem-járás és a téli időszak mindennapos eseménye volt a disznóölés meg a disznótor...

...Füzesabonyból még egy izgalmas élményemről kell megemlékeznem. Apám, aki esténként mindig büsztörködött valami játékon a számomra, hol papírhajtogatással varázsolt elém galambokat meg Kikiriki Jancsit, hol meg fából fabrikált lovat, kiskocsit, egy nyári délutánon anyámmal együtt kivitt a rétre.

Anyámon új, piros pongyola volt, rajtam meg ugyanabból az anyagból berakott szoknyaruhácska, övvel. És ugyancsak piros színű volt az a jókora sárkány is, amit apám éjszaka nádkeretre feszített-ragasztott, amíg én aludtam. Meglepetésül szánta és örvendezve hozta utánunk. A remekmű majdnem akkora volt, mint ő, a sallangos farka meg olyan hosszú - jaj, talán vége se volt! Volt ennek a sárkánynak két öklömnyi szeme, felfelé görbülő nevető szája, orcáján jobbra-balra két kerek fehér paca, olyan volt, mint egy nevető bohócfej.

Mindez arra vallott, hogy jóapám a maga gyerekkorában nemcsak szeretett, de tudott is játszadozni és onnan, a saját Atlantiszából mentette át a barkácsoló készséget.

Föleresztettük a sárkányt. Boldog voltam, hogy segíthettem legombolyítani a spárgát. Azúrkék égen imbolygott a sárkány, amit a szellőcske egyre feljebb ragadott. A távolban tehéncsorda legelészett, én meg ujjongva szaladoztam apám lábai körül, lelkesen tapsolva a légi bohóc táncának. Jaj de mulatságos volt!

Ám egyszer csak kiabálást hallunk: a csordás integetett felénk a görbe botjával, de már sokkal közelebbről, mint ahol az imént voltak.

-         Jön a bika! – kiáltozta. A tarka bocik tömegéből csakugyan kivált egy

kajla szarvú állat és robogott felénk.

Anyám talpra ugrott és engem ölbe kapva futni kezdett a dühödt bika elől. Apám nem vesztette el a lélekjelenlétét: gyorsan lerángatta a sárkányt és úgy kormányozta, hogy az egyre közelgő bika elé zuhant. Ekkor apám elkezdett futni az ellenkező irányba, maga után húzva a sárkányt, amelynek vörös színe ott imbolygott a dühödt állat orra előtt. Az nekiszegte a fejét és a szarvai kétágú villájára kapta, de nem tudta lerázni. A rángatózásaitól a papír szétszakadt és vörös gallérként övezte a nyakát. Apám nem ment el előle, hanem kétszer-háromszor körülszaladozta és a madzag a toporzékoló állat lábai köré csavarodott. Pókháló volt az csak az erős állatnak, de míg azzal bajlódott, hogy kikecmeregjen a hurokból, azalatt odaérkezett a csordás is és karikás ostorával nagyokat csördítve, harsogó szitokzápor kíséretében visszaterelte a csordához. Nagyokat bődülve felháborodásában végül is engedelmeskedni kényszerült.

Én és anyám meg voltunk mentve!

 

Álom verscsokor:

 

 

Az élet: álom

 

 

Az életünk be csúf, be rút,

Az életünk be álnok,

De szüzek, szentek, édesek

És boldogok az álmok.

 

Mit bánom én, ha bárminő

Sivár, borús az élet,

Csak legyen álmom tiszta, szép,

Úgy abban élek véled.

 

 

 

Búcsú

 

 

Egy kézszorítás még, s kis kezed

szorongató kezemből kikapod.

Egy síp sikolt, zeng-zúg a gépezet

s prüszkölve megindul vonatod.

 

Nevetve intesz búcsút. Visszaintek,

mint ahogy az ember tűnt reménynek int.

A sors megint hát elválasztott minket,

mit szenvedek, te meg ne tudd a kínt.

 

Az élet is, mint vonatod rohan.

De jó is lenne büszkén, boldogan

haladni együtt egy nagy cél felé.

 

Az éjbe tűnt a száguldó vonat,

könnyek barázdálják az arcomat,

s a szívem fáj, hogy meghasad belé.

 

 

 

Jó, hát lakat!

 

 

A kapud zárva, ablakodon függöny,

Tekintetemmel rajt hiába függöm;

Senki se mondja: szabad.

Lakat, lakat.

 

Lakat a szájon, lakat a lelken;

Mindenütt, mindenütt lakatra leltem.

Legyen! Bár a szívem szakad:

Jó! Lesz lakat!

 

 

 

Levél

 

 

Édes kicsi Szívem

rád gondolok híven

én, a bús száműzött.

Fájó könnyek között

mosolyog az ajkam:

elsuhannak rajtam

a fáradt emlékek,

eltűnt álomképek.

 

Hívogatom Ámort

és szívem a mámort

olyan mohón issza...

ó, mért nem jön vissza

az a délután?

Soha, soha tán...

 

Amitől féltem:

magános éltem

zord és sivár,

mint régi vár

mohalepte tornya.

Régi, csonka orma

folyton öregedve,

mégis várja , egyre

az új tavaszt,

hogy majd fakaszt

romok felett

új életet.

 

A Ma sivár

s jövője bár

reménytelen,

de szüntelen

tavaszra vár

a régi vár...

 

Szívembe' dér, a régi vér

kereng erembe,

mint nagy terembe’

a báli párok.

És én csak várok,

kétségbeesve;

téged keresve

barangolok,

csatangolok

utcák során:

álmok után

 

 

És hull a hó,

a bódító

szűz takaró.

Hull, hull a hó...

 

Fehér, fehér

S ha földre ér,

remegve, vágyva,

mint régi ágyba,

belétemetem

lázas, vén fejem...

 

És ha az este

barnán beeste

a vén Budát

és odaát

a pesti uccát

s megkezdi útját

a sárga, holt

bolygó: a Hold;

eljövök Érted

és Te megérted,

 

bár nem nyílik

ajkam majd szóra,

hogy itt a perc,

eljött az óra...

Ha vágy kínoz,

csak nyújtsd ki a karod

s jövök mesélni,

hogyha akarod...

Bús téli éjszakába'

hó-álmok éjjelén,

holdfényből szőtt ruhába’

eljövök Érted én.

Csak várj híven,

kicsi Szívem!...

 

 

 

Ó, szép csatázni

 

 

Ó, szép csatázni régi kedvvel,

Ha fűtenek szent, új dühök,

De csókvivő ajkam már reszket,

Szívem kihagy és szédülök.

 

Nem, nem! Harcunknak régen vége.

Véres szívünk a csatatér,

Borítja álmok hullanépe:

Itt nem teremhet csókbabér.

 

A bánat hamvát hintsd fejedre

És szaggasd meg köntösöd,

Én majd követlek. Így vezeklik

Le vétküket a bűnösök.

 

 

 

Rózsák

 

 

Mikor a hajnal rózsapírba bágyad

s megannyi rózsaként kinyíl a vágyad,

Rőt rózsaparkod rózsakedvvel járnád,

Rózsás csókjaim csokrát csókkal várnád.

 Rózsákat hintenék az utadra,

 Rózsákat lehelnék az ajkadra;

 Rózsát,

 Ezer rubintos rózsát.

 

Mikor az alkony rózsapírba bágyad,

Piros rózsákkal hinteném be ágyad.

Csupa pirosló rózsa lenne párnád,

Rózsás csókjaim csokrát csókkal várnád.

 Rózsákat tűznék a hajadba,

 Rózsákat lehelnék ajkadra;

 Rózsát,

 Ezer rubintos rózsát.

 

S ha majd a hajnal rózsaszíne végre

Felszökken a szederjes őszi égre,

S hullajtja bús, fonnyadt viráguk szirmát,

A drága rózsaparkot visszasírnád.

 De tövist találsz csak rózsák helyett,

 Rózsát csak egyet a szívem felett;

 Rózsát,

 Egy vérrubintos rózsát.

 

 

 

Sic fata volunt

 

 

Bajnak, bánatnak jöttem a világra,

Sosem borultam szerelmes csókkal

Nőgazdás ágyra.

 

Sosem öleltek fehér kacsókkal,

Kacagó erdei nimfák

S nem öltek szókkal.

 

Sosem ringattak szerelmi hinták,

Szívemből hiába folynak

Bíboros tinták.

 

És már valahol koporsót ácsolnak...

 

-1919

 

 

Szeretnék...

 

 

Szeretnék inni százéves borokat,

Szeretnék mulatni vidám kacajjal

És nyögni ezer fájó jajjal

És ülni sok bús torokat.

Szeretném fenékig ürítni

Az öröm ürömserlegét,

De most hideg van és setét...

Szeretnék száz szép mesét mesélni,

Száz régi szép regét neked,

De ajkam néma, szemem könnyes

S reszkető kezemmel fogom a kezed...

 

Szeretnék gazdag rózsaparkot,

Szeretnék álompalotát,

Szeretnék száz szép, új csodát.

Szeretném szárnyon berepülni

Ezt az egész, vén földtekét,

Összekutatni, összejárni

Minden zugát és rejtekét,

De most hideg van és setét...

Szeretnék mindent, ami nincs

S mindennek híjját, ami van;

Szeretném titokban kicserélni

Valakivel magam ...

Szeretnék mégegyszer újra élni,

Kezdeni egy új életet,

De nem lehet, mert mellettem vagy

S reszkető kezemmel fogom a kezed ...

 

 

 

Te vagy csupán

 

 

Te vagy csupán, Te létezel

S más mind, mi van: hideg, halott.

Te vagy csupán, Te létezel

És égre száll bíbor dalod.

 

Te vagy csupán, Te létezel,

Te vagy a Csók, a Dal, a Fény,

Te vagy csupán, Te létezel

És árnyékod vagyok csak én.

 

Te vagy csupán, Te létezel,

E szép világ neked ragyog;

Mi őrjítő a szent való,

Hogy árnyad, társad én vagyok!

 

Az 1929-es esztendő a remény éveként vonulhatott be Kozma Béla életébe. Megdicsőülve állhatott a jelképes „Aranykor kapujában” és csak be kellett lépnie rajta. De ki tudhatja előre, mi vár rá odaát?

 

 

„AKADÉMIAI ÉRTESÍTŐ 1929 – Kazinczy-díj ajánlás

 

 

Bizottsági jelentések 151 8.

A Kazinczy Gábor úr és neje, Váradi Szabó Anna úrnő alapítványból kiadható jutalom odaítélése tárgyában kiküldött Bizottság jelentése.

 

 

 

Igen tisztelt Osztály!

 

 

A báró Wlassies Gyula ig. és t. t. úr ő excellenciája elnöklete alatt kiküldött bizottság, amelynek előadója Szabolcska Mihály t. t. volt, a Kazinczy Gábor és neje által tett alapítvány folyó évi kamatait Kézdiszentléleki és papi Kozma Béla írónak és költőnek javasolja kiadni. Kozma Béla évek óta mint író és hírlapíró dolgozik.

Vargha Gyula tiszteleti tag úr és az alulírott előadó véleménye szerint a nevezettnek készülőben levő lírai verses regénye olyan költői tehetséget árul el, amelynek alapján remélhető, hogy Kozma Béla irodalmunknak egykor még kiváló díszére lehet. Különösen ki kell emelnünk virtuóz formakészségét a verselésben, nyelvének tiszta magyaros voltát és főleg meseszövésében, képei és hasonlatai használatában helyes érzékét és teljes erkölcsi tisztaságát olyankor is, amikor az alkalom kísértése kényes térre csábíthatná. Mivel Akadémiáink az előző években egyébként sem támogathatta a magyar szépirodalom munkásait, különösen indokolt, hogy a f. évi Kazinczy Gábor-jutalom olyan férfiúnak ítéltessék oda, aki költői munkásságot teljesít, s akinek jövedelme nincs arányban a végzett szellemi munkának belső értékével.

A Kazinczy Gábor-jutalom odaítélésére kiküldött bizottságnak 1929. évi április 13-án tartott üléséből.

 

Szabolcska Mihály t. t. Báró Wlassies Gyula ig. és t. t. a bizottság előadója. a bizottság elnöke.”

 

 

 

Felmerül a kérdés, ki volt Kazinczy Gábor?

Felkutattuk, hogy az 1929-ben jótékonykodó Kazinczy Gábor (1857-1943) kúriai bíró, akinek a nevét a díj viselte, Kazinczy Ferenc, a híres költő unokája volt. A neves család családfájából még annyit sikerült megtudnunk, hogy Kazinczy Gábor felesége Váradi Szabó Anna (1873-1959) volt.

 

(Létezik egy másik Kazinczy-díj, amelyet viszont Kazinczy Ferenc költőről elnevezve alapított 1963-ban Péchy Blanka színésznő, előadóművész. Ez a díj az anyanyelvápoló mozgalom rangos elismerése, melyet évente ítélnek oda színészeknek, énekeseknek, a média szereplőinek, a szép magyar beszédért.)

 

Páratlan szerencsének tekinthető, hogy rendelkezésre áll az Újság című lapban egy róla és vele készült riport (1929. május 9. csütörtök). Olyan kútforrás ez, mely Kozma Béla személyiségét nyitott könyvként tárja elénk.

 

 

„Csak az anyám könnyein múlt, hogy most az Akadémia nem egy halottat koszorúz a Kazinczy-díjjal

 

Kozma Béla elmondta érdekes újbóli életkezdésének történetét

Először kapta író ezt a tudósoknak szánt nagy díjat.

Az Akadémia Kazinczy- díját - mint jelentettük - Kozma Béla, fiatal vidéki hírlapíró nyerte meg lírai regényével.

Kozma Béla neve az Újság olvasói előtt sem ismeretlen, sok érdekes riportot, művészeti és kulturhistoriai vonatkozású cikket írt az Újságban. Az elismerés annál nagyobb, mert a Kazinczy-nagy díját eddig csak tudósoknak adták ki. Kozma Béla az első író, aki megkapta. Görög tárgyú verses-regényével nyerte ezt a díjat. Kozma Béla ezeket mondja kitüntetéséről:

— Kiestem egy állásból és nem tudtam elhelyezkedni. Valamikor, jobb időkben szép könyvtárat gyűjtöttem össze magamnak. Bőrkötéses első kiadások, bibliofil ritkaságok zsúfolódtak a polcaimon. Ezek keltek lábra, lassanként elvándorolt az egész könyvtáram az antikváriushoz, az elpotyázott könyvek árából éldegéltem megrokkant, nyugdíjas tisztviselő apám támogatásával.

A foglalkozásom? Csak fél fokkal volt jobb, mint napfogyatkozáskor kormozott üveget árulni. Riporttal, cikkekkel házaltam a redakciókat. Végre megíródott az a munka, amely most felszínre dobott. Megírtam, megmutattam néhány irodalmi férfiúnak. Hónapokig hevertették a fiókjukban, aztán visszaadták. Szép, költői, de nem lehet kiadni. Kit érdekel ma ilyesmi?

Anyagi problémáim közben egyre sokasodtak és jött hozzájuk egy ezeknél is súlyosabb: hátam mögött egy elfuserált házasság homályba vesző emlékével, a harmincadik év határmezsgyéjén találkoztam először a szerelemmel. Azzal a bizonyos nagy szenvedéllyel, az igazival, amely csak egyszer adódik az életben. De mit kezdjen egy ilyen kopott, bizonytalan emberrel egy pesti kislány, aki tizennyolc éves és férjhez akar menni?

Valahogy nagyon torkig voltam mindennel. Éreztem: másnap rendőri hír leszek. Rövid pár sor, a végén azzal a sztereotip mondattal: Tettének oka ismeretlen. El voltam szánva; csak az életet kívánhatja más ember úgy, ahogy én a halált, a kivitel nem volt probléma, évek óta tartogattam egy tele doboz Veronált arra az esetre, ha minden kötél szakad. És most így volt.

Készültem. Megírtam a búcsúlevelet, minden öngyilkosok hagyományos szövegezésében: Életcél és remény nélkül nem bírom tovább az életet. Pont. És már kinyúlt a karom, hogy odategyem azt a másik pontot is, az életem végére, amikor bedobbant a szobámba — az anyám. Egy pillantás elég volt az anyai szemnek, hogy mindennel tisztában legyen. És? Higgye el, igazán csak az anyám könnyein múlt, hogy ímhol az Akadémia nem egy halottat koszorúz a Kazinczy-díjjal. Sírva virrasztottuk át együtt az éjszakát: én és az anyám, aki el nem mozdult mellőlem. És eljött a másnap reggel, amelynek már nem lett volna szabad engem életben találnia.

Korán reggel egy levél, szürke boríték, rajta a felirat: Magyar Tudományos Akadémia. Felbontom, íme, a levél:

 

949/1929.

Tisztelt Nagyságos Uram !

 

Vargha Gyula másodelnök és Kozma Andor tagurak kedvezően nyilatkoztak Nagyságodnak arról a görög tárgyú verses regényéről, amelyet Nagyságod az utolsó hónapokban, említett két tisztelt barátomnak bemutatott. Minthogy azonban Vargha Gyula tisztelt barátom közbejött sajnálatos betegsége folytán ezt a költeményt nem olvashatta fel a Kisfaludy-Társaság ülésén és nem készíthette el arra vonatkozólag a javaslatait sem, tisztelettel kérem, hogy ha a kézirat Nagyságodnál van, szíveskedjék azt átnézés céljából hozzám, az Akadémia főtitkári hivatalába mielőbb beküldetni.

Kiváló tisztelettel

Budapest, 1929. április 19.

Dr. Balogh Jenő főtitkár

 

 

És most itt vagyok, kezemben az Akadémia Kazinczy-díjával, amit még nem kapott soha író, mert mindig tudósokat jutalmaztak vele. Nem probléma többé az elhelyezkedés sem, mert máris két állást kínáltak fel nekem. Most azonban nem fogadom el egyiket sem, mert pár hónapra Görögországba akarok kimenni, ha lehet, impressziókat gyűjteni az Afrodite befejező részéhez, amelynek megírásával még adós vagyok. Annyi kudarc és küszködés után végre sikerült arriválnom és velem megtörtént az a csoda, hogy írói pályafutásomnak tulajdonképpen elindítója az a díj, amely máskülönben érdemekben gazdag munkásság elismerése szokott lenni.”

„

 

Ám a nagy terv csak terv maradt: Kozma Béla útja nem Görögországba vezetett, hanem ifjú feleségével Győrbe indultak, egy ideig ott éltek, később visszaköltöztek a fővárosba.

 

 

A Kazinczy-díj által ismertté vált, művei előtérbe kerültek. Ezekről tudósítanak a régi hírforrások:

Magyar Színművészeti Lexikon (1929-1931)

szerk. Schöpflin Aladár

 

 

„Kozma Béla Kézdiszentléleki és papi (megye) író és hírlapíró, sz. 1899. április 4-én, Ruttkán, Turóc megye. 1917-től 1926-ig miskolci (megye) lapoknál mint színikritikus és esszéista dolgozott és esztendőkön át szerkesztette ugyanott az egyetlen magyar vidéki színházi hetilapot, a Földes Gusztáv alapította „Színházi Lapok”-at. Később a „Színház és Mozi”, végül „Vidéki Magyar Élet” című színházi és művészeti hetilapokat szerkesztette.

Blaha Lujza második házasságáról regényt írt „Szépasszony kocsisa” címmel. Első színházi tárgyú regénye „Álom” címmel 1917-ben jelent meg Miskolcon.

1926. óta Budapesten él. Írói munkásságát 1929-ben a Magyar Tudományos Akadémia a Kazinczy-díjjal koszorúzta.

Első színpadi művét, a „Zoltán” című egyfelvonásos tragikomédiát 1930. január havában hozta színre a rádió.”

 

- Egyik mű sem lelhető fel.

 

 

TOLNAI VILÁGLAPJA 1930. – részlet az újságcikkből:

 

 

„Rádiófelvétel

 

 ...A prózai rész, ha fajsúlyban nem is, anyagban mindenesetre felülmúlta a zenei részt. Régen volt ilyen gazdag prózai betétje a Stúdiónak. A hét gerincét Berezeg Ferenc világsikert aratott Kék róka című darabja adta. Az előadás mintaszerű volt, s egyben élénk cáfolatot adott mindazoknak, akik a rádióban nem szívesen hallják az olyan színműveket, amelyek témájuknál fogva csak a felnőtt hallgatók számára íródtak. Egy színművet sohasem a téma tesz veszedelmessé, az nem, … hanem mindig a feldolgozás. A Kék róka a maga szellemes és nyugodt vonalvezetésével a veszélytelenek közül való. A mikrofon előtt jól bevált egyfelvonásosai ismét helyet kaptak egy est keretében. Géczy István: Komédiások, Köpeczi-Boócz Lajos: Jó éjszakát és Kozma Béla: Zoltán című darabja került színre. A három közül csak Köpeczi—Boócz egyfelvonásosa aratott abszolút sikert. Míg másik két társa, bár mikrofonszerűen dolgozott, csak mérsékelt számú babérral nyerhet jutalmazást, az alapgondolat miatt. Kissé porosak voltak a témák. Az írói készség azonban mindkét szerzővel rövidesen hatásosabb munkát fog íratni.

Stella Gyula, Köpeczi-Boócz Lajos, Malány Antal és Pethes Sándor színész munkáját külön dicséret illeti.

A kor szelleméhez közelebb álló Kék rókán s az egyfelvonásosokon kívül a konzervatív hallgatóság is jó kiszolgálásban részesült. Szigeti József A vén bakancsos és fia a huszár című népszínművet ugyanis ezzel a szándékkal tűzte műsorra...”

 

 

Mondhatnánk foghegyről: verset töltőtollával bárki percek alatt papírra vethet, de egy akár százoldalasnál is terjedelmesebb remekművet annál jóval homlokizzasztóbb kirajzolni. A változatosan tevékeny ember pedig önmaga kimeríthetetlen erőforrása. Csak szabad utat kell engedni a rejtélyes tudattalanból a néha még annál is kiismerhetetlenebb tudatos énünknek postázott ötletdömpingnek, és már csak a pillanatnyi ráhangoltság kérdése, azokból éppen melyiket választjuk önmagunk megvalósítása legújabb vezérfonalának.

Az MTA irodalmi díjával jutalmazott mű, az Afrodité kinyomtatott változata sehol nem lelhető fel. Szerencsére – a két testvér – Mária és Ottília a rímbe szedett sorokat leánykorukban a Margitszigeten sétálva fennhangon szavalta, és így maradhattak meg emléknek a költemény részletei!

 

 

Afrodité - lírai regény

 

 

Prológus

 

 

Hahó barátim! Jóestét kíván

e röpke szókban itten ím tinéktek

alázatos és hűséges cselédtek

Robin pajtás, a csintalan, vidám

lurkó, szövője sok csinos dolognak

s szerzője száz derűs históriának.

Hahó barátim! Új szerepre támad

a sok mese alakja. Most forognak

elmémben új történetek, miket

el még nem mondtam senkinek soha.

Épp most eszeltem őket itt, noha

hallhatná más is, aki nem süket

és láthatná ha hályog nincs szemén

közületek is bárki más.... Csupán

figyelni kéne! Őszi délután

az esőcsepp az eresz peremén

hogy álmosan csepegve mit beszél

és mit sóhajt a halk lombzörrenés,

s ha alkonycsöndben ablak csörren és

kint felkacag a fázós őszi szél;

suttog, liheg, zubog és bőgve bömböl,

ablakot zúz és ajtókon dörömböl

 

Figyelni kellene és hallanád

a legfönségesebb melódiát,

a létezésnek bőkezűn mi ád

ízt, illatot és tarka színeket:

a Természet szent, szűzi dallamát.

Megtudhatnád: a pille min eped,

az árvácska a kertben min kacag,

a rózsák illatot mért hintenek,

pacsirta mért dalol, ha kél a Nap,

és harmat mért ragyog a rét füvén,

mit traccsol a patak és mentibe'

a bágyadt bókkal hajló fürtű vén

halódó fűz mit súg a semmibe?

A mogyoró barkája mit üzen

sárga porával, mit a szél sodor

és miről álmodik a kék vízen

tovaszökkenő hullámfodor?

 

Mit tudtok hát ti? Miért a kérkedés

tudásotokkal hogyha szívetek

e dalt nem érti? Kincsetek kevés,

koldusok vagytok, vakok, süketek!

Látjátok: én ma is, akárcsak hajdan

nyolc-tíz-tizenkét ezredév előtt,

bekóborlom a végtelen világot

és részt váltok magamnak harci zajban,

vidám tréfában. Járom a mezőt,

erdőknek sűrűjét, s szemem mit látott

belédallom vidáman a tavaszba!...

 

Ím elhoztam magammal köntösömben

a napszagú mezőknek illatát

és megraboltam széles örömömben

a menny legfényesebbik csillagát.

E fénysugár, amit ruhámra tűztem,

onnan: a Vénusz fényiből való;

kilencszáz fáradtságos éven űztem,

de most itt van a markomban. Hahó!

Akarjátok, varázsom hogy idézze

Hellász napjának kék, derűs egét?

Hogy lelketek majd mámorral igézze,

tavasz fuvalma lenge, lágy lehét

küldöm felétek és míg szívetek

a langy zefír majd álomba ringatja,

Robin, alázatos kis hívetek

szavára indul a mesék patakja....

 

 

 

A prológus után a háttérben csörgedező patak jelenik meg,

Robin e szavakkal folytatja:

 

 

Picinyke sáv csak, fürge mint a gyík,

Ott született a Parnasszusz tövén.

Majd dús erdők, ligetek közt jövén

kiszélesedve fut tovább a csík.

 

Ahogy zuhog sziklák mohos kövén

cseveg, csobogva csurgat száz mesét.

A csík, a csacska fürge ér

vidítja nárciszt, önszerelmesét.

 

Be' régen értem én e zuhatag szavát

mely száz szfirinksszel is felér,

hol örvénybe ringva megdagad

a mélyben lent kereng milljónyi kép.

 

Mi futása útján meggyűlt, kitükrözött,

ott gyűl mind a sok szép emlék

kavics, kagyló, moszat között.

 

Változz horoggá hát varázsbotom!

Titkát ne rejtse ringva a patak.

Miként a gyöngyöt, kincsét felhozom

horgom hegyén, mely mélyébe csap.

 

(Aztán itt változik a kép, sajnos a további szöveget nem őrizte meg az emlékezet.)

 

Miskolc, Budapest (1923-1929.)

 

 

 

Mennyi mindent köszönhetünk az anyának. Van, aki két életéért is hálás! Az idő haladtával fájdalmasan sejlenek fel az anyai mesék, mint Peer Gynt felnőtt gyermekszívében.

 

 

Miként hajad, szürkülnek a napok

 

 

Anyám, emlékszel-é, kicsiny koromban

Be sokszor bújtam meg sírón öledben?

Bohó meséknek fantomrémeit

Ki tudta nálad messzeűzni jobban

És felzaklatott gyermekszívemet

Ki tudta elcsittítni, - mint te, - szebben?

 

Emlékszel-é, hogy remegett a testem

S a szív piciny motorja, hogy dobolt?

A térded átölelte két karom.

Így, ajkadon mohóan csüggve lestem,

Hogy szólj s szavadra nyomban messzetűnt

Az óriás sas, gonosz kobold.

 

Elhessegetted mind a rút meséket:

Piroska farkasát s a gonosz mostohát

És jött helyette Csipkerózsika...

Titokban azt kívántam, bárha véget

Ne érne ajkadon a sok mese

s unszoltalak nyűgösködőn: - Tovább!

 

Peregtek, mint a drága gyöngyszemek

De egy nap elfogyott a sok mese;

Miként hajad, - szürkültek a napok

És álmaim azóta nincsenek.

Otthontalan, sorsüldözött bohém

A tündérek szegény szerelmese.

 

Azóta hajh, be megtiport az élet:

Csak tüske van, ezer, - sehol a rózsa.

Kardom hiába irtja, nő a gaz,

Kemény, kegyetlen, rossz utakra tévedt

A lábam. Tüske van csak, mindig az,

A vár sehol: a gyönyörök adósa!

 

Anyám, miért mondtál Csipkerózsikát

Miért meséltél szép, hazug mesét

Rajongó lelkű, álmodó fiadnak?

Hiába küzdtem, bérül ó, mit ád

Az élet? És az emberek mit adnak?

Tövist csupán... A rózsa ó mi szép!

 

Anyám, megint, miként kicsiny koromba'

Kínzott fejem öledbe bujtatom.

Ölelj, simítsd le tépett fürtjeim

Rossz volt az élet, álnok és goromba;

A két kezem s a lábam szirtjein

Fölvéreződtek. Éget, fáj nagyon.

 

Anyám, csókold meg vérző homlokom

Szorítsd magadhoz csüggedt, vén fiad.

A száraz ajkam érje a kezed,

Míg könnyeim ki nem panaszkodom.

Kisírja szívem mind, mit szenvedett,

Zokogjunk együtt, míg ki nem virrad! ...

 

 

4. fejezet

 

POKOL TORNÁCA

 

 

 

Verscsokor vérzivatar előtt:

 

 

A nagy, örök Komédia

 

 

De zivatarosan szép volt

Nászunk, a szent csókpremiér,

Hogy ezt a percet én megértem,

Nem adom soha, semmiért!

 

De szép ez a Komédia,

De szép ez a mi szerepünk:

Nevetve, sírva, újra, újra

Vágyunk, halódunk, szeretünk.

 

Sietni hát a játékkal

Mielőtt még szívünk kihűl,

Mert egy nap majd hiába tűzzük

Komédiánk ki reprizül.

 

"Finita la commedia",

Függöny lemegy. Pihenni tér

Szívünk... És jönnek új szereplők

S jön száz új, csókos premiér... 

 

 

 

Békélek a sorsommal

 

 

Nem fontos az, mi történ’ vélünk,

Nem fontos az, hogy hogyan élünk...

 

Fontos a tavasz s a szőke nyár,

Fontos a füst, a fény, az álom,

Fontos a régi ideálom,

Fontos a fényes napsugár...

 

Fontosak az el nem sírt könnyek,

Fontosak a befelé kacajok,

Fontosak a hangtalan, bús jajok

S az álmok, melyek visszajönnek...

 

 

 

A nagy vonat

 

 

Dübörgve száguld velem a vonat,

beragyog rám a téli alkonyat.

 

Amint a fák rohannak vélem szembe',

tűnt ifjúságom ötlik az eszembe.

 

Mi volt az éltem? Csúf, vad rohanás

a gyors Idő száguldó vonatán;

minden epizód egy kis állomás,

mely eltűnt s vissza nem jő soha tán.

 

/Apró leányfej-stációk tova-

osonnak s őket nem látom soha./

 

Iskola padja, szerkesztői asztal:

mögöttem a sivár múlt s nem vigasztal

momentán kincse a rövid jelennek.

 

...S a stációk csak egyre jönnek, mennek...

 

S a stációk csak mennek s újra jönnek:

apró kis szürke stációk sora:

arcomat lassan ellepik a könnyek:

hát már pihenni nem fogok soha?

 

Rövid az élet s élni bármi jó,

kínoz a gond és gyötör a kétség:

-         Messzi van-é a végső stáció?...

 

 

 

Az én szüretem

 

 

 

A bánatom az én bús szőlőskertem

És sóhajok a venyigék.

Ezernyi szép

Szűz álmomat közöttetek érlelem!

 

Kerüljétek az én bús szőlőskertem,

Ti víg szüretet akarók!

A rossz karók

A dárdák, mikkel szívem általvertem.

 

Be gazdag terméssel vert meg az Isten!

Tengernyi sok szőlőgerezd

És vágy epeszt,

De nincs, aki szüretelni segítsen.

 

...Járom a kertem egyre, magamba,

Reszkető kézzel szüretelek

S keserű könnyem gyöngye pereg.

 

-1919

 

 

 

Senki se tudja...

 

 

 

Senki se nézett a szemembe,

Senki se látott a lelkembe,

Senki se hullott az ölembe; -

Senki...

 

Senki se dúdolja az én dalom,

El fogok pusztulni fiatalon,

Senki se gyertyázza ravatalom; -

Senki...

 

Mások a Jók és mások a Nagyok,

Glória mások homlokán ragyog,

És senki se tudja: én ki vagyok;-

Senki...

 

-1919

 

 

 

Tedd, ó Uram!

 

 

Tedd, ó Uram, hogy múljon a kacaj

És szűnjön a vigasság;

Tedd, ó Uram, hogy mindenek

Az én törtem sirassák.

 

Tedd, ó Uram, hogy szűnjön a csók,

Némuljon el a nevetés,

Tedd, ó Uram, hogy Nász helyett

Légyen fekete Temetés.

 

Tedd, ó Uram, hogy ne legyen öröm

S boruljon gyász-színbe minden;

Vagy fogj fel tiszta tenyeredre

És vígy el messzire innen.

 

Vigyél, vigyél a tenyereden,

Selyemfelhők közt, messze, messze

És tégy le túl a bűnök földjén

Egy távoli, csodás szigetre.

 

Egy távoli, csodás szigetre,

Ahol nem élnek álnok,

Rút emberek, gonoszak, ostobák,

S ahol valók az álmok. 

 

Ottan az álmok hótiszta földjén

Elcsámpult kótya életem,

Amit oly gyáván elpotyáztam,

Talán majd újra élhetem.

 

 

 

Temetem az álmom

 

Volt egy álmom, színes tüzes álom.

Egy emlékem, édes-fájó emlék.

De hiába! Sehol sem találom,

pedig olyan hihető volt nemrég.

 

Azt hittem egy percre, nékem is derül fény,

számomra is van még mosolygós tavasz,

s feledém, hogy sorsom minden szép emléket,

minden szűzi álmot halkan behavaz.

 

Azt hittem egy percre, hogy a Nap sugára

az én kedvemért, rám, nékem is ragyog.

S elfelejtette, bár csak egy éjszakára,

hogy milyen meggyötört és összetört vagyok.

 

Álom volt. Maradjon továbbra is álom,

hiszen így is drága emlék ez nekem.

Ősi kriptaként a bús szívembe zárom

és hulló könnyeimmel csöndben temetem.

 

 

 

Vágyak csöndes temetése

 

 

Kint napsugár dalol az új tavaszról,

De bús szívembe fény be nem hatol.

Szemeim, e kerek kis ablakok

Befüggönyözve: könnyektől vakok,

S a messzi múlt gyászindulót dalol.

A mennyek boldog mámorára vágytam,

S mi jött helyette:

A perzselő pokol.

A sok remény virága hova lett?

Kezembe füstölgő kis cigarett,

S szívemben száz tört álom haldokol.

Az álmok szállnak, mint az éveim;

A sok virágos vágy a füstbe tűn.

S tavasztalan tavaszi délután

Elsírdogálok csöndesen, bután,

Sok régi tintás, megfakult betűn.

 

 

 

Mire két évtized lepergett, a világ a feje tetejére állt. A bús költő leszállt a földre, kereste helyét. Élete alaposan megváltozott. 1941-ben a zombori Délvidék napilap szabadkai szerkesztőségének vezetője lett. Nemcsak a munkájában hárult rá nagy felelősség, s nemcsak a család, a feleség és a négy gyerek biztonságos életének fenntartása jelentett számára óriási kihívást, hanem tetteiben a humánum, az emberi tartás is következetesen megnyilvánult. Mint önéletrajza mellékletében röviden megemlíti, 1941 novemberében menekültek rejtegetése miatt bebörtönözték. Kiengedése után éveken át folytatta az üldözöttek bújtatását.

Munkájában, cikkeiben az igazságosság, a jogszerűség mellett állt ki. Újságíróként a tényfeltáró módszert alkalmazta. Ennek bemutatására közlünk egy terjedelmesebb cikket, amely pontosan érzékelteti Kozma Béla következetes, alapos újságírói hozzáállását egy öngyilkossági ügyben. Nála ez nem csupán egy botrányos eset, hanem az elesettek, a meghazudtoltak, az önmagukat megvédeni képtelenek érdekének a képviselete is.

1943 április 21-én a Dél-Magyarország hasábjain jelent meg az „Egy öngyilkosság története és a róla tudósító újságíró perbe fogása” című bírósági tudósítás:

 

 

A Margitka öngyilkosságának okáról írott egyik cikke miatt indított per (A Dél-Magyarország munkatársától)

 

 

A múlt esztendő (1942) augusztus 17-én az esti órákban véres tragédia játszódott le az újszőregi vasúti megálló közelében: a teljes sebességgel robogó makói vonat elé vetette magát Hubert Margitka 16 esztendős szegedi varrólány. A vonat kerekei az életunt kislány mindkét lábát levágták és a kihívott mentők súlyos állapotban szállították az addigra már csaknem elvérzett fiatal öngyilkost a sebészeti klinikára. Az életunt varróleány tragédiáját nem csak az eset borzalmassága emelte ki a sablonos öngyilkossági napi hírek rovatából, hanem az okok is, amelyek Hubert Margitot cselekményének elkövetésére késztették. Kozma Béla hírlapíró a Dél-Magyarország munkatársa részletes cikkben számolt be az öngyilkosságról. Felkereste a kis varrólányt a sebészeti klinikán és a vele, valamint anyjával, munkaadónőjével és az egyik legjobb barátnőjével folytatott beszélgetést riport keretében adta közzé a Dél-Magyarország augusztus 19-i számában. Az ennek a cikknek keretében közreadott nyilatkozatok szerint Hubert Margit öngyilkosságának az a megszégyenítés volt az oka, amit a kisleánynak házigazdájuk fiától kellett elszenvednie. Ezt a tettleges bántalmazást hozta fel okul a megmentett öngyilkos. A kórházban őt kihallgató rendőrtisztviselő előtt tett vallomásában ezt a vallomást erősítette meg az inzultus egyetlen szemtanúja, Szabó Eszter varrólány is a rendőri kihallgatása során. „Ismeretes lapunk olvasói előtt az az akció, amelyet a múlt év szeptember 20-án megjelent cikkben kezdeményeztünk az elszerencsétlenült kis varrólánynak művégtagokkal való ellátása érdekében. Hubert Margitkát ugyanis közben háromszor is megoperálták és a sebészi beavatkozással sikerült megmenteni az életnek. A szegény gyermeknek és özvegy édesanyjának nem volt pénze a levágott lábait pótoló drága művégtagok megcsináltatására és ezért lapunk hasábjain az emberek jószívűségére apellálva megkértük olvasóinkat, tegyék lehetővé, hogy Hubert Margitka újra munkaképes lehessen. A lapunkban felvetett gondolat meglepő eredménnyel járt: rövid két hét alatt az 1000 pengőt is meghaladta az az összeg, amelyet lapunk olvasói a kis varrólánynak juttattak. A Hubert Margitka érdekében írott cikkünknek most nem várt folytatása lett.

Lipozenchich István szegedi lakos sajtórágalmazás címén bűnvádi eljárást indított a cikkeket író Kozma Béla ellen. A királyi ügyészség a vádat nem óhajtotta képviselni, erre a feljelentő vette át ügyvédje útján a vád képviseletét. A törvényszék Molnár-tanácsa keddre tűzte ki a főtárgyalást, amelyen a vádlott az elnök kérdésére kijelentette, hogy a cikkért a felelősséget vállalja, de nem érzi magát bűnösnek, mert igazat írt. A hivatalos rendőrségi sajtóközlés adatait és a megkérdezettek nyilatkozatait hívszellemben tette közzé. A cikk megírásánál nem mulasztotta el a köteles újságírói gondosságot, sőt azt előzékenységből túlzásba is vitte, amikor nem írta ki annak a nevét, akit a kislány életuntságáig fokozódó elkeseredése okozójául előtte és a rendőrség előtt megnevezett. Kijelentette végül, hogy nem csak jogos magánérdek védelmében, de közérdekből is írta cikkeit, mert azoknak Hubert Margitka megsegítése volt a célja és közérdek, hogy két szorgos munkáskezet visszanyerhessen a dolgozók társadalma. Dr. Bürger Béla a vádlott védelmében a bizonyításra vonatkozólag terjesztett elő indítványt, ezzel szemben a főmagánvádló képviselője, dr. Straubert Jenő nyugalmazott királyi ügyész bizonyítást ajánlott fel arra, hogy a cikkekben foglaltak valótlanok: Lipozenchich István nem bántalmazta Hubert Margitot, sőt a kérdéses időben nem is tartózkodott odahaza, hanem Feketeszélen volt. A törvényszék helyt adott a bizonyítási kérelemnek és elrendelte egyelőre a védelem által bejelentett tanúk kihallgatását azzal, hogy a főmagánvádló tanúinak megidézésére később történik intézkedés.

Elsőül a vád tárgyává tett cikk szerinti elszenvedőt, Hubert Margitot szólította maga elé dr. Molnár tanácselnök. Megrendítő látvány volt, amikor a kis varróleány édesanyja és a teremőr támogatásával, műlábainak kemény és mégis imbolygó lépéseivel a tanács emelvénye elé állott. Az elnök engedélyével ülve tette meg vallomását. Elmondotta, hogy 9 éves kora óta laknak a Kecskeméti- utcai házban és a házigazda fia őt sokszor megverte már régebben is. Sokszor okkal, sokszor ok nélkül – mondotta - úgy van velem, mint csintalan, engedetlen gyerekkel szokás.

A főmagánvádló képviselője közbeszólt, hogy a tanú anyja feljogosította a házigazdáékat, hogy fenyítsék meg a leányát, ha rosszat tesz.

Ez nem igaz - felel a tanú -, anyám sohasem hatalmazta fel őket, hogy engem verjenek. Ezután összefüggően előadta, hogy a házigazdáék háztartási alkalmazottja múlt év augusztus 16-án kiküldötte őt a nagyállomásra megérdeklődni a vonatok indulási idejét, ő az utasításnak eleget is tett, de nem ment rögtön haza, hanem felment abba a Kárász-utcai divatszalonba, ahol varróleány volt. Este, amikor hazament, keresztanyja megszidta a késedelemért. Másnap, 17-én, vasárnap reggel 7 és 8 óra között, barátnője, Szabó Eszter, akivel egy varrodában dolgozott, érte jött. Már éppen menni készültek, amikor a házigazda fia beállított hozzájuk és szitkozódva kérdőre vonta az előző napi késedelemért. - Kétszer arcul ütött - mondja a tanú - és én az ütésektől a falhoz estem. Ezután lerántotta a papucsát és a fejemet ütötte vele, majd, amikor leestem, kétszer, vagy háromszor belém rúgott. A seb, amit a papucs sarka okozott, gennyesedni is kezdett, a nyoma ma is látható. Az elnök felszólítására a tanú megmutatja a homlokán a szeme fölött és a jobbkarján a sérülés nyomait. Ez keserített el annyira, hogy öngyilkos akartam lenni. Magam se tudom, hogy történt. Nagyon el voltam keseredve.

Elnök: Ezek szerint amit az újságcikkben írtak, megfeleltek a valóságnak?

Tanú: Teljesen úgy volt, ahogy az újság leírta, csak abban volt tévedés, hogy nem fapapuccsal, hanem bőrpapuccsal ütöttek.

Az elnök felszólította a főmagánvádlót, hogy tegye meg észrevételét a tanú vallomására.

— Teljesen úgy van, ahogy a kislány előadja - jelenti ki a terem hallgatóságának általános meglepetésére a főmagánvádló.

— Vásott, rossz kisleány volt, többször megfenyítettem.

Elnök: Tehát igaz, hogy az öngyilkosság napján is bántalmazta?

—      Igen kérem, kétszer arcul ütöttem, azonban az nem igaz, hogy papuccsal ütöttem vagy belérúgtam volna.

—      A tanú erre székén hátrafordulván, kipirult arccal szemébe mondja: a főmagánvádlónak az előző vallomását. A főmagánvádló változatlanul megmarad amellett, hogy csak arcul ütötte, a többi bántalmazás nem történt meg. Hangoztatja, hogy őt sohasem dolgoztatta, a kérdéses esetben is a cseléd küldötte el, nem ő.

Az elnök megállapítja, hogy a bántalmazás tényét a főmagánvádló is elismeri, emellett felveti a kérdést, hogy nem lehetne-e az ügyet békésen elintézni?

— Ha a vádlott bocsánatot kér, vagy sajnálkozását fejezi ki, ezt elfogadjuk elégtételül — jelenti ki a magánvádló képviselője.

—      Nincs miért bocsánatot kérnem, jelenti ki a vádlott — ellenben ez alkalommal is készséggel kijelentem, függetlenül a tárgyalástól és cikkem valamennyi állításának fenntartása mellett, hogy a főmagánvádlót nem állott soha szándékomban személyében sérteni, vagy őt meghurcolni. A vádlottnak ezt a nyilatkozatát a főmagánvádló kérésére Jegyzőkönyvbe vették, mire dr. Sttaubert Andor ügyfele nevében a vádat Kozma Béla ellen elejtette. Ezzel Hubert Margitka tragikus esetének bírósági epilógusa jogerős befejezést nyert.”

„

 

 

Önéletrajzi visszaemlékezéseiben Kozma Béla egy külön tematikai szempont - a háborúhoz való viszonyulás – szerint adott áttekintést arról, hogy néhány felmenője hogyan keveredett bele és állt helyt a háborúban, ha kellett.

 

 

A Kozmák és a háborúk:

 

„Vajon hányszor élte át eme förtelmes, léleknyomorító érzést az emberiség?

Lesz-e újabb folytatás?

...Apám, ha élne, túl lenne már jóval a századik esztendején. (1863-ban született). Ilyen magas kort csak a sors különös kegyeltjei érnek meg. Ő nem tartozott ezek közé. Nem érte el a száz esztendőt, negyedszázaddal előbb elköltözött a háborús kavarodás zajából az örök békesség csöndjébe. Nem adatott meg neki, hogy megérje ezt az új világot, pedig hogy várta, mennyire epedte; meg is jósolta a váteszek ihletettségével és a meggyőződéses emberek szent fanatizmusával.

Nem, ő nem volt kommunista; ahogy maga vallotta: "ahhoz még sokat, nagyon sokat kellene tanulni". Ifjúkori lobogása lassanként hamu alatt parázsló zsarátnokká hunyódott. A hamu, a polgári életforma, amely a talajt adta a lába alá, betemette a régi álmokat és szürkeségével rányomta bélyegét napjai pergésére. De a hatalmasok előtt nem adta be a derekát. Nem hajlongott, nem alázatoskodott, de másokat sem alázott meg. És nem üvöltött együtt a farkasokkal. Humanista maradt a szó legnemesebb értelmében; a haladásnak, a fejlődésnek, a társadalmi átalakulás szükségességének volt a lelkes híve, ezt oltotta belém is. Hitt az emberi méltóságban, amit csak a szabadság adhat meg és gyűlölt minden erőszakot, legkivált a háborút. És mégis át kellett szenvednie mindkét világégést: az egyiket élete derekán, a másik meg utolsó éveit keserítette...

...A Természet úgy rendezte, hogy az ipák általában kortársak szoktak lenni. Az én nagyszüleim esetében sem volt ez másként. Melyikük vala öregebb, az apai nagyapám vagy az anyai, bizony meg nem mondhatom. Az az egy bizonyos, hogy mindkettejük legényélete a múlt század második negyedére esett. De nemcsak kortársak, hanem sorstársak is valának. A kezdődő férfikorral köszöntöttek rájuk a negyvennyolcas idők, amikor egy ország népe állt ki karddal-puskával, hogy kivívja szabadságát. Akinek már nem jutott fegyver, jó volt a kapa meg a kiegyenesített kasza is; le lehetett kaszabolni, meg lehetett kergetni azzal is az ellenséget. Kossuth szervezte a hadat és Petőfi lánglelke tüzelte; még az öregje is ott volt a harcolók között, hát még a fiatalság!

Devecser akkoriban nagyon elmaradott isten háta mögötti kisközség volt Veszprém vármegyében. Lakói földtúró szegény emberek meg szilvafának is híjával levő kurta nemesek valának. Ez utóbbiak közül való volt Kövér Vilmos, anyám apja is. A békés időkben a jámbor borbélymesterséget folytatta. Nyírt, beretvált, de fogat is húzott. Ez idő tájt faluhelyen a borbély helyettesítette az orvost, már amiben tudta. De piócarakáshoz, érvágáshoz, köpölyözéshez mindegyiküknek kellett érteni, és nem ártott, ha ismerte a gyógyfűvek minéműségét is.

Ő is jelentkezett Kossuth zászlaja alá, még pedig asszonyostól. Ez sem volt újdonság akkoriban; krónikák őrzik a tényt, hogy sok asszony elkísérte férjeurát a szabadságharcba. Legendák keringenek a hadsereg hátában tevékenykedő fehérnép derekas helytállásáról.

A devecseri borbélyt tudományáért megtették tábori felcsernek. Mert hát arra is szükség kerülközik: sok volt a sebesült, orvos pedig kevés és az is messze a harcolók vonala mögött. Az elsősegélynyújtást a felcser látta el, aki több volt a szanitécnél és kevesebb az orvosnál, de ott tevékenykedett a csaták viharában puskaropogás, golyózápor közepette. Asszonya meg mellette, segédkezett neki. Amíg a férje kimosta a sebeket, kiszedte a golyókat meg kartácsszilánkokat, ő bekötözte a sebeket, tépést csinált, gyógynövény főzetet készített és akiken már végképp nem lehetett segíteni, azoknak lefogta a szemét Isten nevében. Dunant Henrik akkor még nem fundálta ki a Vörös Kereszt intézményét, de bizonyos, hogy amit a Kövér-házaspár művelt, az igazi áldozatos vöröskeresztes munka volt.

Mikor azután a hadakozásnak vége lett - keserves-szomorú vége, mert a bécsi önkény a cári zsarnoksággal szövetkezve legyűrte a nemzet hősi erőfeszítését, - a felcser és hitvese is visszament a falujába. Kövér uram folytatta a maga mesterségét, az asszony meg tette, amit a kötelesség rárótt: szülte a gyerekeket sorra az urának: hatot egymás után. Mikor a hatodik is megérkezett, úgy érezte: immáron eleget tett asszonyi hivatásának. Nem kelt föl a gyermekágyból, szépen összekulcsolta a kezét, lehunyta a szemét és azt mondta: "Ámen". Azután már nem szólt semmit se...”

 

 

Térjünk vissza a második világháború pokoli éveihez.

Mit tett ezekben az embertelen években a nem zsidó származású Kozma Béla? Már leírtuk, hogy menekülteket segített, rejtegetett.

A Délvidék című lap szabadkai szerkesztőségének vezetőjeként családjával egy ideig Palicson élt. Onnan azonban Szegedre menekültek.

Vajon miért?

„Hadd osszak meg veled egy családi legendát – írta Kozma Ottília. Mi, gyerekek úgy tudtuk, Apu egy súlyos sajtóhibája miatt kellett Palicsról elmenekülnünk.

Amikor Palicson laktunk, Apu egy szabadkai újságnál dolgozott. És éppen Horthy Miklós Délvidékre, a ’fehér sereggel’ történt bevonulásáról írott cikkben volt az a sajtóhiba, és éppen a ’sereggel’ szóban. Emiatt kellett azonnal Palicsról Szegedre költöznünk. Erről írta A sárga ház balladája című hosszú versét. Sokáig megvolt nekem is egy példánya, de sajnos elkallódott.”

 

A valóban hátborzongató történetet tehát így őrizte meg a gyermeki emlékezet. Kozma Bélának egy, az ötvenes évek végén írt önéletrajzi mellékletében (Kozma Béla irodalmi működése cím alatt) az esetet így említi:

„1944: Katonai szolgálat Szabadkán /Kat. Száll.Vez./ A zombori Délvidék napilap szabadkai szerkesztőségének vezetője. Novemberben: bebörtönözve és megkínozva a szabadkai Sárga Házban. /Duminics rendőrügyész: ’Hűtlenség bűntette’!!!”

 

Kozma Béla többször tett tanúbizonyságot lelkiismerete tisztaságának megőrzéséről:

„ ...1943-44-ben Balogh páter lapjának, a Dél-Magyarországnak a munkatársa voltam. Bujkáló lengyel vezérkari tisztek és más politikai üldözöttek rejtegetése miatt Erich Kampf szegedi német főkonzul elfogatott, és Auschwitzba internáltatott. Az elszállítás előtti éjszakán a szegedi városháza pincebörtönéből Kamarás rendőrtanácsos állását kockáztatva megszöktetett és a kiürítési vonaton Ladányi Ferenc és Gömöry László (Kamarás sógora) 'falazásával' sikerült Pestre vergődnöm.

A Rákóczi út 32. ház pincéjében egy 'emeletes' baromfi- ketrecben rejtőztem; az árpád sávosak szinte naponta kerestek, de nem akadtak rám.”

 

Kozma Bélát két évtized múltán „megkísértette” a vészterhes múlt. Az alábbiakban idézett sorai több mint elgondolkodtatók, egyenesen megszívlelendők. A Johanna és az ördög című drámai vízió utószójában többek között ezek a sorok is olvashatók:

„ ...A gonoszság ellen nehéz hadakozni, mert a rosszaság szerfölött leleményes. Gonoszságot űzni: ehhez furfang kell és eltökéltség. Lám Shakespeare Gloster-e, a későbbi III. Richard jellemzően ki is mondja: ’Eltökéltem, hogy gazember leszek!’ Az is lett, mert volt hozzá esze. Buta nem lehet gazember, csak ostoba. Viszont ez a tény rejti a gonoszság ellenszerét is. Van mód az ellene való védekezésre, hiszen a gonoszságnak is van logikája; az ártó szándék haditerve általában valamiféle logikán épül, tehát lépései, sakkhúzásai kiszámíthatók; ismerve a támadás irányát, föl lehet ellene készülni. Erőt erővel, furfangot furfanggal le lehet győzni. A butaság azonban olykor az eget veri és megnyilatkozása mindig kiszámíthatatlan, mert nélkülözi a logikát. Johanna az ellenség erejét az ellene szegezett erővel, a gonoszok agyafúrtságát a maga józan paraszti eszével legyőzte, a butaságon azonban nem tudott diadalmaskodni. Lancaster Henrik gonoszsága nem gyűrte le, sem az ereje, hanem Valois Károly együgyűsége és bamba tehetetlensége juttatta őt a máglyára. Ha Károly éber, Johanna foglyul ejtése nem következhetett volna be, ha talpára áll, meg tudta volna ’szentjét’ menteni, akár úgy, hogy kiragadja ellenségei karmai közül, akár pedig azon a módon, hogy papjait és híveit mozgósítja Johanna védelmére, aki mindenkitől elhagyva, védő nélkül állt bírái előtt. Sajnos, ezek között is több volt az ostoba, mint a gonosz…

                   Johanna sorsa tehát beteljesedett, mert be kellett teljesednie. Nem nehéz elképzelni, milyen gondolatok támadtak agyában, milyen érzések ébredhettek a lelkében az ítélet kihirdetése után!

Én átéltem – sőt túléltem – egy ilyen siralomházi éjszakát, a magamét 1941. november 13-án a németek jóvoltából a szabadkai börtönben, és átvergődtem a kétségek ama lelki harcát, amelyet a halálra szánt utolsó óráiban önmagával vív. El tudom tehát képzelni, mi viharozhatott át Johanna lelkén ezen az utolsó éjszakán. Ezt az elképzelésemet vetettem itt papírra...

...Úgy rendeltetett, hogy olyan időben peregjen életem, amikor a vihar előtti szélcsend nyomában roppant válságok véres zivatara söpört végig az emberiségen. Égett a világ a négy sarkán, és recsegtek-ropogtak az emberi közösségek eresztékei. A kor szörnyű katasztrófa borzalmaival volt terhes, de már magában rejtette a jobb jövő boldogító ígéretét. Milliók pusztultak el, hogy milliók reményei valósággá válhassanak. Hálásnak kell lennem a sors iránt, hogy ezt is megélhettem. Most már mindegy hogy hogyan, milyen áron... ”

 

A sorsfordító időkben sok szomorú vers született:

 

 

Számkivetve

 

 

 

Úgy csörtetek számkivetve,

mint magányos őszi medve,

vagy mint vadon puszta ölén

ődöngélő árva bölény.

Néked is jobb, kivert bika:

te, a csorda legjobbika

busa fejed szügyre vágva

belerobogsz a világba.

 

Ámde én hová rohanjak?

Ki teheti, jó is annak:

szabadon él, mint a madár,

tágul előtte a határ.

De énnekem rejteznem kell.

lesipuskás minden ember;

minden bokor kémet rejthet,

minden himpellér elejthet.

 

Rettegem a vadász kését,

nem lelhetek soha békét;

minden nyilas lenyilazhat,

minden nyálas benyálazhat.

Minden rajkó megrikolthat,

minden szajkó megszitkolhat,

minden zsivány meggyilkolhat,

sose tudni: lesz-e holnap?

 

Jaj annak, kit már nem véd a

lomb és a törvény: szabad préda.

Az már többet nem menekhet,

gonddal kél és búval fekhet;

ő az erdő űzött vadja,

s nincs enyhely, mely befogadja.

Egy a vége minden szónak:

Százszor jaj a bujdosónak!

 

- Budapest, 1944. november 1.

 

 

 

Itt volt a két fiam

 

 

Itt volt a két fiam: meglátogatott

s elment. Itt hagyták nékem a bánatot.

Itt hagyták nékem fiatal

szívüknek boldog diadal-

lobogóit: a kacagásukat.

Itt voltak. Meglátogatták az apjukat.

 

Itt volt a két fiam: meglátogatott,

s most megrohannak a gondolatok.

A szívem fáj, úgy szenvedek;

hívtak magukkal, nem megyek.

Nem járhatom a régi utat,

elég volt. Iránytűm csak előre mutat.

 

Itt volt a két fiam, meglátogatott

s elment. Most megint egyedül vagyok.

Vajon tudják-e, hogy miért

ontott a szívem annyi vért?

Fölgyúl-e bennük az a tudat:

ki volt, ki tönkretette apjukat?

 

-Budapest, 1945. április 20.

 

Ekkor még nem volt öt hónapja sem, hogy az egyik fia partizánnak állt be. Későbbi emlékirataiban erről így ír:

„Tizennégy éves volt a középső fiam, amikor Szeged felszabadítása után csónakon kalandos körülmények között leevezett Péterrévére és az ottani szovjet parancsnokságon partizánnak jelentkezve részt vett a felszabadító harcokban. Mikor a fegyverek elhallgattak, visszaült a gimnázium padjaiba, majd elvégezve a katonai akadémiát, rangelsőként a HM-be került és Pálfi vezérkari főnök segédtisztje lett. Katonai pályája azonban csakhamar kettétört, mert főnökét a Rajk-per kapcsán kivégezték, őt pedig leszerelték.... ”

 

„

Üzenet partizánfiamnak

 

 

 

Iván fiam, neked szól itt e pár sor,

míg írom, könny futja el szememet.

A kósza széltől elkérdezem százszor:

eljut-e hozzád ez az üzenet?

Útnak eresztem szelek zúgó szárnyán

e pár ákom-bákom írásjelet,

legszívesebben két karom kitárnám,

hogy forrón szívemre öleljelek.

De nem lehet, mert elválaszt a távol,

ki tudja, hol jársz, édes pajtikám?

De büszke vagyok rád, ember vagy javából:

szabadságharcos lettél, partizán!

 

Száz napja, hogy utószor együtt ültünk

kis otthonunkban, mi a nagy család,

ágyúdörgés visszhangzott körültünk,

golyók fütyülték a halál dalát.

Én börtönből szöktem, fakón, kopottan,

a náci önkény oda juttatott

s még aznap este útnak is indultam,

vállamon zsák, kezemben meggyfabot.

Bujdosók útja hajh, göröngyös, rossz út,

előre hajt csak, vissza nem visz ám!

Földönfutó apádért állsz most bosszút:

szabadságharcos lettél, partizán!

 

Hány éves is vagy? Most leszel tizen...négy,

de jól tudom: nem vagy többé gyerek,

Karod acélos és éles az elméd,

helyén a szíved: menj, nem féltelek!

Ragadj hát fegyvert, menj te hősi gyermek,

keményen, bátran álld meg a helyed,

szórj száz halált és ne ismerj kegyelmet,

ALKUDNI BESTIÁKKAL NEM LEHET!

Harcolj puskával, foggal, tíz körömmel,

ez a harc férfit, erős kart kíván,

a szabadságért küzdj büszkén, örömmel:

szabadságharcos lettél, partizán!

 

Szabadság!... Én is eszmélek e szóra,

az öreg szív is, lásd, tüzet fogott.

Mert nincs már messze, közeleg az óra,

fegyverré lesz majd mind a meggyfabot.

Minden bujdosó katonává válik,

minden sorsüldözött testvér, rokon;

lehet, hogy elveszünk majd mind egy szálig,

de győznünk kell a barikádokon.

S ha egy napon majd véget ér a rabság,

találkozunk a végső harc után,

vagy meghalunk e szent szóért : szabadság! -

vén harcos én, s te ifjú partizán....

 

- Budapest, 1944. december 9.

 

Az „Arcok és harcok” című kötetben szerepelt az alábbi vers, melyet elsőszülött fia, Béla kapcsán írhatott anno, de az „Itt volt a két fiam” című vers okán mégis csak itt van az igazi helye.

 

 

 

Örök küzdelem

 

 

Ma még pajzsom terjesztgetem föléje,

Hogy óvjam zsenge, drága életét,

S holnap a dárdanyél simul kezébe.

 

A sorskerék egy nap, ha majd lefordul,

Álljon helyemre ő, az ifjú hős,

Ha én kivénülök a gárdasorbul.

 

Ez jól van így. Ha majd kidől az atyja

A fegyverét a gyermek fölveszi,

S hol abbahagyta az, — továbbfolytatja.

 

 

 

Kozma Béla 1942-43-44-ben Szegeden a Dél-Magyarország című napilap munkatársa volt. Az 1944 márciusi német megszállást követően a Dél-Magyarország szinte teljes szerkesztőségét internálták. Kozma Béla május és június hónapokban részt vett egy jelentős politikai akcióban, melynek során néhány orvossal és újságíróval együtt ötven lengyel állampolgárt szöktettek át Romániába. Szeged német megszállása után ugyanis ezek a lengyelek életveszélybe kerültek és lengyel szervezetek kértek segítséget számukra. Történelmi dokumentumokból kiderül, hogy a szegedi csoport tagjai „az utolsó akciónál lebuktak, közülük többeket a Gestapo tartóztatott le, majd internálták őket, illetve elmozdították állásukból.” Kozma Béla önéletrajzában leírja, hogy 1944-ben üldözöttek rejtegetése miatt börtönbe került, de Auschwitz-ba történő internálása elől befolyásos barátai révén sikerült Budapestre szöknie.

Június másodikától megkezdődött a város angol-amerikai stratégiai bombázása. Szeptember harmadikáig hat nagyon súlyos támadás érte a várost, elpusztítva iskolát, kórházat, élelmiszer-raktárt, hidat, utat, vasutat, katonai létesítményeket. Emberéletben is nagy veszteség történt, az anyagi kár Szeged éves bevételének tízszeresét tette ki.

Kozma Béla fájdalmasan gyászolja a szeretett város, Szeged pusztulását Magyar Ünnep című lap 1944. november 3-i számában megjelent versében:

 

(…)

Szőke folyó, fűzszegte Tiszapart,

fölötte kettős dómtorony vigyáz,

a százezernyi dolgos kismagyart

rabságban tudni, szívemnek mi gyász!

Nem a paloták cifraságát féltem

s nem is magam feldúlt otthonát

siratom, de a népet. Köztük éltem

s a vágyam az, hogy ott éljek tovább.

Szegedi rög legyen, mely betakar,

megoszthassam a szenvedéseket,

mert sorsom: sorsod, szegedi magyar,

örök kapocs fűz tehozzád, Szeged!

 

„Szegednek népe, nemzet büszkesége”,

kit így aposztrofált egykor Kossuth,

hiszem, gyászodnak nemsokára vége,

A jobb jövőre van számodra út.

Létjogod hirdeti földeden minden

verejtékáztatta kicsiny göröngy,

te tanítottál meg jövődben hinnem,

mert szenvedésből születik a gyöngy.

Verejtékednek gyöngye a szabadság,

hiszem: kiderül még borús eged,

a boldogságot szenvedésért adják,

szabad s boldog lesz néped még, Szeged!

 

 

 

Arról, hogy Kozma Bélának milyen érzések kavarogtak a szívében, lelkében a vérzivataros időkben, a következő versei adnak további betekintést.

 

 

 

A fekete isten

 

 

Isten vagyok, fekete isten:

egy ezredév is mit nekem!

Azért jöttem, hogy szertehintsem

e földgolyón igézetem.

 

Omoljék porrá a múlandó

és törjön égre, mi örök;

harsogjon dal, mely összehangzó,

de vesszen, aki nyöszörög.

 

Nyűgözze le acélkar izma

a gyengét, gyávát és pulyát;

fogatlan vénséghez ki bízna?

Én győzők itt: az ifjúság!

 

Ölelni vágyó büszke deltám

duzzadva domborul, feszül;

a kéklő Mindenség lehelt rám:

ki énvelem van, üdvözül.

 

Isten vagyok s poéta: vátesz;

karomban öröklét ölel,

s csókom halhatatlanná tesz

s a szférák körébe emel.

 

Ez a derékba roppant század

tőlem erőt nyer s tiszta fényt,

mert szellemem új létre lázad

a szerelem főnixeként.

 

 

 

A félsz

 

 

Mint pók, szobád sötét zugában légyre lesve,

úgy él, lapul szívedben reggel, délben, este;

mint árny kísér, mint fába szú, gyümölcsbe féreg,

úgy rág beléd és fojtogat, mint titkos méreg:

a rémület, a rettegés, a félsz.

 

Nincs nyugtod tőle pillanatra. Nincs se nappal,

se éj. Ha fekszel némán, összezárt ajakkal,

a vaksötétbe két szemed belémereszted

és vársz, mert úgy lehet, ez éj idézi veszted.

Reggel pedig csodálkozol, hogy élsz.

 

Minden hiába: ezzel ébredsz, vele fekszel;

előle nem menekszel, karma nem ereszt el,

húsodba váj, velődbe fúr, eredbe árad;

azért, hogy élsz, e vad lidérc szed drága árat-

De erről még magadnak sem beszélsz.

 

Szívedbe ül, ott él belül a mérges kobra

de lásd: kívül a mérge kiül a homlokodra,

s szíves minden neszre megriadva dobban

és torz grimaszként fintorog a mosolyodban:

a rémület, a rettegés, a félsz.

 

A csók se kell, a mézmosoly fanyarrá fonnyad,

tervet se szősz, mert nem tudod, hogy élsz-e holnap

csak élsz a mának s már imának sem hiszel te,

mint az, kinek már ördögé a teste, lelke.

S fel nem vidít se bor, se dal, se élc.

 

Foganna benned új csírácska? Elvetéled.

A napjaid reménytelen s rettegve éled;

az éjszakáidon vad víziók születnek:

rabja maradsz halálodig a rémületnek.

Urad míg élsz, e vad lidérc : a félsz!

 

- Szeged, 1943. június 24.

 

 

 

A kör bezárul

 

 

Sors nem lehet már mostohább,

se céltalanabb, ostobább,

mint az enyém.

 

A lelkem árva, társtalan,

a holnap kilátástalan

és nincs remény.

 

De bús kör ez az én köröm,

számomra tavaszi öröm

már nem terem.

 

A sors vasjárommal igáz,

a legsötétebb földi gyász

a kenyerem.

 

Hitem, reményem elhagyott,

nem várok már több holnapot,

sem új csodát.

 

Sors nem lehet már mostohább,

a kör bezárul, nincs tovább.

Jóéjszakát!

 

- Szeged, 1944. március 24.

 

 

Egyedül

 

 

 

Egyedül élek búban, egyedül

a búra szívem új keserve gyűl.

 

Keservre bú megint, és jaj-panasz;

a holnap mint a tegnap, ugyanaz.

 

Az állatnak is párja, társa van,

csak én bolyongok árva-társtalan.

 

Mindenkit köt egy szál valakihez,

csak engem nem köt semmi senkihez.

 

Reményem nincs, hitem is elhagyott,

csillag fölöttem régen nem ragyog.

 

Megmondhatója annak ki lehet,

hogy hol vesztettem el a szívemet?

 

- Budapest,1944. december.

 

 

 

Ezüst csillagsugáron

 

 

Az éjszakára ablakot nyitok:

beásít rám a sötét Végtelen;

ezüst csillagsugáron száz titok

surran be hozzám minden éjjelen.

 

Arany napfényt már rég nem áhítok;

a nyers való, a zordfényű jelen

vakít s mit művel - légyen bármi sok -,

rokonságot ez nem tarthat velem.

 

A fény az álmok gyilkosa. A fény

valót hazudik s lám, koholt jogon.

Álomban, vágyban: éjben élek én

s az éjszakában ébren álmodom.

 

Az éj meséje, csak ez az igaz;

napfény: hamis világ, nem érdekel.

Csillagmese: szívemre ez vigasz,

szép Hajnalcsillag, mikor érlek el?

 

- Szeged, 1943.

 

 

 

Hunyd be a szemedet

 

 

Égi fény ne vakíts,

te betű ne taníts,

tűznap ne világolj,

lássátok, lássátok,

mi lett a világból.!

 

Dallam, ne andalíts,

kellem ne kancsalíts,

pillangó ne cikázz;

az élet, az élet

csupa gyász, csupa gyász.

 

Szép álom ne ringass,

csábítás ne ingass,

ne ragyogj szivárvány;

az úr ma a földön

az ármány, az ármány.

 

Bimbócska ne virulj,

kis csillag ki ne gyúlj,

sápadj el telihold;

s ha dal zendül benned:

ne dalold, ne dalold.

 

Hunyd be a szemedet,

dugd be a füledet

s ha ostor vág rajtad,

ne sírj és ne jajongj;

harapd be az ajkad.

 

Hunynak a fároszok

pusztulnak városok,

én vagyok a tanú:

a kultúra kincse

immár por és hamu.

 

Életek romlanak,

templomok omlanak

és e romok között

isten már nem lakik;

felhőkbe költözött.

 

Piros vágy, ne lobogj,

bolond szív ne dobogj;

kár itt már remélni.

Egyetlen bölcs dolog

meghalni, nem élni!

 

- Szeged, 1944. április 30.

 

 

 

Sóhaj a csillagok felé

 

 

Átkom, szerelmem, megaláztatásom,

visellek én méltóságteljesen;

szemem rajtfügg az örök planétákon,

a titkukat fürkészem, ellesem.

 

Fejemet többé nem hajtom a porba,

keményen, daccal az égre szegem,

a Tejútról rám pislognak a csorba-

ragyogású csillagok részegen.

 

Föl a magasba! Ott, ahol világol

csillag-lelkem sok testvére, s ragyog,

essék közénk bár száz fényévnyi távol,

de én is közülük való vagyok.

 

Részeg mosollyal, - nézd Csillagtestvérem, -

visszavágyik, ki lelkeddel rokon!

Szeretnék mint ti, oly izzófehéren

mosolyogni a földi gondokon.

 

 

 

Taposómalom

 

 

Robot, szürkeség, unalom

és körbe-körbe topogás:

ez a bús taposómalom

az élet.

 

Ha olykor még fakad dalom,

ez már csak sápadt villanás,

amellyel magamat csalom,

meg téged.

 

- Szeged, 1943. július 23.

 

 

 

5. fejezet

 

Baralla, baralla

 

 

 

Kozma Bélán kívül vajon kinek lehet fogalma arról, hogy hol érdemes rátalálnia és mi az a varázsszó, melynek mantrázására megnyílik előtte a mennyország ama bizonyos fényben ragyogó kapuja?

Miként hatott rá Thália széruma?

Mivel életének legfőbb alkotórészévé vált a csepűrágók világa, nyissunk rá a deszkákhoz vezető út elejére:

 

„ ...Képzeletvilágomban összefonódott az önfeledt JÁTÉKOSSÁG a templomi MISZTIKUMMAL. E kettő keltette életre bennem azt a bizonyos ösztönös hajlamot, ami nélkül nincs művészet. Van, akiben ez a csíra képességé fejlődik, van, akiben elsatnyul, de olyan is akad, akiben elfajzik. Azt hiszem, én a negyedik eshetőséget képviselem: egyszerűen csak a SZÍNHÁZ SZERELMESE maradtam...

...Én is játszottam. Sok mindent, de legörömestebb SZÍNHÁZAT. Pedig akkor még az sem tudtam, mi fán terem. Hírét sem hallottam színháznak, színészetnek és mégis, mint pöttömnyi lurkó az újságok képein látott különös alakokat megszemélyesíteni akarva abroncsot, papírkoronát tettem a fejemre, vagy sálból turbánt csavartam köréje, törölközőkből, kendőkből kaftánt, palástot hevenyésztem. És máris én voltam a perzsa sah, a barodai gajkvér, a dalai láma, Menelik mágus, II. Abdul Hamid szultán vagy Chulalongkorn sziámi király. Szentül hittem is benne, hogy 'most' valóban az vagyok, és duzzogtam, ha a családi környezet, amely előtt publikáltam magam, kinevetett. Mikor azonban óvódás korú társaim megtapsoltak, örültem, elégedett voltam. A siker boldoggá tett; igen, ezt akartam elérni: hogy tessék másoknak, amit produkálok...

... Az első templomi szereplésem /a keresztapa tájékozatlansága és ügyetlensége miatt/ kínosan végződött, nem lehet csodálkozni, ha a második sem vált dicsőségemre. Az történt ugyanis, hogy figyelmemet lekötötte az oltárnál folyó ceremónia. Valaki éneklő hangon beszélt, megismertem a hangját: hiszen ez a tisztelendő bácsi, akit jól ismertem az utcáról. Mindig fekete szoknyában szokott járni, de itt csupa fehérbe meg pirosba öltözött, még palást is van rajta! Hiszen ez ugyanazt csinálja, amit én szoktam otthon: ide-oda tipeg a maskarában, énekel, hajbókol, meg a karját emelgeti és ugyanúgy felcifrázta magát, akárcsak én. Talán meglesett engem és eltanulta? Vagy lehet, hogy ő is kitalálta ezt a játékot? ...

A szállongó tömjénfüst keserédes illata émelyített, de nem törődtem vele. A kíváncsiság ördöge incselkedett velem, és én nem mondtam ellent... Előre osontam a padsorok között, egészen a főoltár korlátjáig. Ott két sorban tarka szoknyás lányok térdepeltek és félhangon kórusban mormoltak valamit. Az egyhangú mormogásból nem tudtam kiérteni semmi értelmes szót, mintha mind azt mondták volna: -baralla, baralla. Ez nagyon tetszett nekem, és amikor csönd lett, én kezdtem rá teli torokból: Baralla, baralla!

A lányok ijedten rángatták bársony ruhámat, de én csak annál hangosabban ismételgettem: baralla, baralla, baralla, ba... Elakadt a hangom. A tisztelendő bácsi megfordult az oltártól, szigorúan rám nézett, és kiesve az áhítat szent hangulatából mérgesen odaszólt a lányoknak: - Hajtsátok el ezt a gyereket! Hát igen, én voltam 'az a gyerek'. Azt hiszem egyedüli a világon, akinek sürgős elhajtását pap parancsolta meg az oltár előtt. Csak éppen kissé már későn. A botrány már megtörtént és konokságomban, amit a duzzogás fűtött, igyekeztem még fokozni is. Mialatt kivonszoltak, még ordítva, sivalkodva végigbaralláltam a templomot. Így végződött az én első nyilvános szereplésem Füzesabonyban három és fél éves koromban...

...A színpad, amit először láttam, nem volt túlságosan nagy, mindössze akkora, hogy éppen elfért a 'macskaasztalon', ahogy a gyerekszobák e régi kedves, de felettébb kényelmetlen bútordarabját nevezték. Sem a kétoldalt paddal egybeépített kisasztal, sem az előkelő gyerekszoba nem volt az enyém, hanem apám hivatali főnökének, a füzesabonyi osztálymérnöknek a gyerekeié: Imréé és Leáé, akik játszópajtásaim voltak. Ez a csodálatos játék is az ő tulajdonuk volt az erdővel, trónteremmel, városrészlettel és faluvégével egyetemben, amik váltakozva akkor váltak láthatókká, ha Imrus zsinórral felhúzta a piros selyem kortinát, amely ott feszült a fehérre festett, arannyal cifrázott színpadi portál kereteiben. Mindez fából meg papírosból. Ez volt a legszebb játék a világon, és én nem tudtam betelni a csodálatával.

A pajtások beavattak a mechanizmus kezelésébe: hogyan kell a hátteret kicserélni, az oldalkulisszákat megforgatni, a szuffitákat fölrakni és vékony pálcikákkal betolni a tarka ruhás szereplőket. – Olyan, mint egy Betlehem! - kiáltottam föl, amikor először láttam...

...Ötéves koromban láttam először igazi színházi előadást. Füzesabonyból, ahol laktunk, egy macskaugrásnyira esik Eger; ide vitt el jóanyám egy vasárnapon színházat látni.

Ott, azon a helyen, ahol a mai üveg- és beton színházépület áll, az én gyermekkoromban zöldre festett jókora fabódé adott hajlékot a vándorszínészeknek.

Milyenek voltak annak az egri zöld bódénak a színészei? Jók-e, rosszak-e, bizony én meg nem mondhatom. Egyszer ültem a nyikorgó fapadján életemben, egy délutáni gyermekelőadáson, de hogy annak a bohóságnak, amit harsányan és kézzel-lábbal kalimpálva játszottak, mi volt a címe, talán akkor sem tudtam. Csak arra emlékszem, hogy szemem-szám elállt a csodálkozástól. Hiszen ez a füzesabonyi Imrus kis színháza, csak megnőtt ilyen óriásivá. A piros kortina is ugyanaz, ott a közepén az az arany lant is, és lám ez is fölfelé szalad. Vajjon ezt is cérnával húzzák?... Legott megjelentek a szereplők is, de hiába ágaskodtam és meresztettem a szememet, nem láttam a sarkuknál a botot, amivel betolják őket....

Nicsak, már mozognak! És beszélnek, mindenik a maga hangján... De hiszen ezek élnek!... Az ám: eleven, valóságos emberek. De nem olyan közönségesek, hanem szörnyszülöttek. Bizonyosan azért mutogatják őket pénzért, mint a Barnum-Cirkuszban, amelyről apám mesélt.

Itt is: az egyiknek hosszú, horgas orra van, piros és lefittyedt mint a pulykáé, a másiknak nagy lapátfüle, mint az elefántnak, még legyezi is vele magát, a harmadiknak meg púp a hátán, annak meg ott szamárfül a nyakán. Megjelenik az aranyhajú tündér is, olyan hosszú fehér hálóingben, mint amilyen nekem van otthon, csak nem akarom soha fölvenni, hiába biztatnak, hogy 'majd belenősz'! Ez sem nőtt bele még szegényke, mert ni, hogy húzza maga után és mégsem szepeg, mint én, sőt édesen mosolyog és virágot szór.

Dehogy tudom én mindazt elősorolni, amit a megnőtt és megelevenedett színházban láttam, hiszen ki bírná fejben tartani a muzsikálásokat, az énekléseket és táncokat, meg azt a sok mulatságos kunsztot, amivel úgy megkacagtattak, hogy a könnyem is potyogott. Soha még ilyen jól nem szórakoztam.

- Ugye ide máskor is eljövünk? - kérdeztem az édesanyámat, aki kézen fogva vezetett ki a nézőtérről. Szeretetteljes mosoly és néma fejbólintás volt rá a felelet, ami egyrészt megnyugtatott, másrészt felajzott, mert attól fogva nyughatatlanul vártam, mikor megyünk majd megint Egerbe, el abba a zöld házba, ahol olyan csodálatos dolgokat lehet látni...

...Nemsokára úgy fordult az én kis világom sora, hogy nem kellett már kirándulást sem tervezni a soktornyú városba, mert a színház - hipp-hopp, mint a mesében - egyszerre csak ott termett az orrom előtt. Nem a zöld bódé repült a falusi gyerekhez, hanem a szüleim jóvoltából belőlem lett városi úrficska...

...Az ördög incselkedése volt-e az is, vagy jó angyalaim kegyéből történt, netán a sors szeszélye tréfált meg, de teljesült a szívem leghőbb vágya: álmaim csodapalotájának közelében élhettem. Mégpedig valóságosan lélegzetvételnyi közelségében annak a zöld faépületnek, amely belül annyi ámulni való gyönyörűséget tartogat! Szép új városi lakásunk ugyanis egy régi emeletes ház földszintjén volt a Korona utca sarkán, közvetlenül a múzsák szentelt csarnoka mögött.

No, innen akár minden nap is átjárhatok a színházba örvendeztem magamban. De korai volt az öröm, mert a deszka-színház mindig, de mindig zárva maradt, pedig már hónapok óta itt laktunk a tőszomszédságában. Az ördög gonoszsága művelte bizonnyal azt is, hogy hiába sóvárogtam, soha többé nem nyíltak meg előttem azok az ajtók, amelyeken belül egyszer olyan pompás mulatságban volt részem és annyit kacagtam, hogy a könnyem is kicsordult.

De azért még egyszer újra láthattam a belsejét, anélkül, hogy átléptem volna a küszöbét. És akkor megint megeredt a könnyem, csakhogy ezt már nem az önfeledt kacagás, hanem a szívemig hasító fájdalom buggyantotta ki...

...Egy napon éktelen kopácsolás zaja verte föl a város csendjét. Az udvaron játszottam éppen és a szokatlan hangzavar odacsalt a kert kerítés rácsához megnézni: török jön-e vagy a tatár? De sem törököt, sem tatárt nem láttam, csak egy sereg munkásembert, amint szerszámokkal fölfegyverkezve nekiestek a faháznak. Borzasztó, kimondhatatlanul szörnyű, gonosz dolgot műveltek: bontották a színházat!

Csikorogtak az elgörbült szögek, ahogy a deszkákat feszegették, recsegtek-ropogtak a gerenda ácsolatok, a csákányok csapásai alatt pergett a fazsindely, mint a záporeső. Lábam a földbe gyökerezett és a lélegzetem is elállt a döbbenettől: már akkora rés tátongott a deszkafalon, hogy be lehetett látni a színpadra. Megfosztva díszeitől fakón, komoran meredtek a csupasz falak; a szél meg-meglibegtette a tépett tapétákat. Szívfacsaró látvány volt. És kegyetlen dolog: mintha egy embert, egy királyt gyilkoltak volna meg. Megölték és már darabolják a testét.

A hirtelen támadt nyári zápor elemi erejével tört ki belőlem a sírás. Nem bírtam nézni tovább, zokogva rohantam be a konyhába az édesanyámhoz.

- Ki bántott? - kérdezte ijedten.

- Szétbontják a színházat! - lihegtem elfúlva és záporoztak a könnyeim.

- Sebaj, kisfiam, ettől még nem dől össze a világ - vígasztalt kedvesen és megsimogatta a fejemet.

De én úgy éreztem, hogy igenis a világ dőlt össze ezzel a rombolással, hiszen ha színház nincs, nem is érdemes élni. 'Az a legszebb az életben' - és zokogtam tovább. - Ne vedd annyira a szívedre, - hangzott a vigasztaló szó, - inkább örülj neki. Azért bontják el, mert beszakadt a teteje és másikat építenek a helyére. Szép új színházat, kőből.

Kiragyogott a szivárvány a zápor után: a remény, amit szerető anyám gyújtott föl bennem, gyógyító balzsamként hatott felzaklatott szívemre. Lesz új színház kőből, szebb lesz, mint a régi. De mikor? Jó angyalaim, mikor?

...Nem is olyan sokára azután, hogy eltakarították, szekéren elhordták a korhadt deszkákat, vásott gerendákat, szúette oszlopokat, megint munkáscsapat jelent meg a téren; ezeknél másfajta szerszámok voltak: ásók, lapátok. Leástak mélyen a földbe nagy négyszögben a kicövekelt zsinórok mentén; feltúrták az egész teret. Közben társzekerek hordták a követ, téglát, sok-sok követ és rengeteg téglát. Ebből épül majd az új színház.

Mikor az ásó emberek elvégezték a munkájukat, megint másik munkások érkeztek, ezek lemélyesztették a köveket a kiásott árkokba.

- Ez az alapozás - magyarázta édesapám, amikor átsétált velem megnézni az építkezést. - Erre azért van szükség, hogy a nehéz téglaépület szilárd talajon álljon, ne süppedjen a földbe.

Azontúl naponta átszökdöstem és lestem, figyeltem, hogy haladnak. Hát bizony nekem elég lassúnak tűnt. Két nap alatt szétverték a régit és az újnak a fundusával már egy hete kínlódnak. Hol van még az épület, hiszen a falak még ki sem látszanak a földből! A világról való ismereteim így gyarapodtak egy új tapasztalattal: rombolni sokkal könnyebb, mint építeni.

Türelmetlenségemben szerettem volna megsürgetni a kőműves bácsikat: siessenek, mert kell ám az új színház, de nagyon! De azok csak rakták egykedvűen a köveket egymásra meg egymás mellé illesztgetve, nagy

kalapáccsal veregetve az oldalukat, tetejükre közibük meg lapos kanállal fehér-szürke lekvárt kentek, maltert vagy mi a szöszt, attól azután szépen összeragadtak.

Hogy fölujjongtam, mikor már egy arasznyira kiemelkedett a földből és lassan kirajzolódtak az alapfalak körvonalai. Örömmel láttam, hogy azok jóval nagyobb területet szegtek be, mint amekkorát a régi elfoglalt. 'Hű, mekkora palota lesz itt!' - lelkendeztem magamban.

A kövekre azután téglasorok kerültek, majd megint kövek... Ahogy elnéztem, eszembe ötlött: hiszen nekem is vannak építőköveim! Na, majd én is építek színházat, az enyém hamarább kész lesz, mint ez a 'Luca széke'.

Hazamentem, előhúztam a kiságyam alól a játékos ládámat, kiszedtem belőle öt nagy fadobozt, ami mind tele volt fehér meg piros építőkockákkal, még kék színű fél kockák, meg félkörök is akadtak közöttük és hengeres oszlopok. "Horgony kőépítő szekrény" - ez volt ráírva a dobozok tetejére és mintafüzetek is voltak mellékelve; ezekben színes képeken mutatták be, hogyan és mennyi mindenfélét lehet építeni belőlük. Engem azonban nem érdekeltek a minták, mentem a saját fantáziám után.

Mire bealkonyodott, már kész volt a színházam, még színpadot is építettem belé, piros selyempapír előfüggönnyel, háttérdíszletnek meg jók voltak a színes képes levelezőlapok. Még szilárd alapja is volt: az egyik megfordított doboz. Lépcsők vezettek föl az oszlopos bejárathoz, akárcsak az egri dóm előtt. A tetejét befödtem a dobozok fedelével, a bejárati oszlopsor fölé pedig ugyanolyan háromszögletű oromzatot emeltem, mint amilyennel a Dóm ékeskedik. Gondoltam: 'Ez így dukál'....

Mikor mindezzel elkészültem, megmutattam szüleimnek. Gyönyörködve szemlélték a munkámat, anyám szeretettel simogatta a fejemet és boldog mosollyal várakozásteljesen nézett apámra.

- Nos, apu, mint szólsz hozzá? - Apám azonban nem szólt semmit, hanem nagy meglepődéssel betűzgette azokat az ákombákomokat, amiket a homlokzatra pingáltam. (Már öt éves koromban ismertem a nyomtatott nagy- és kisbetűket.)

- Hát ez mi? - kérdezte apám a firkálásomat betűzgetve - "VE-NI-TE... ADO-RE-MUS "....

- "DOMINUM!" - egészítettem ki nagy büszkén. Apám erre nagyot néz.

- Ezt honnan szedted?

- A dóm oszlopai fölött láttam kiírva - szolgáltam magyarázattal. Mosolyogva csóválja a fejét apám.

- Vénite adorémusz Dominum... Ez latin mondás. Tudod mit jelent ez?

- Valami nagyon szépet - böktem ki tétován.

- Azt jelenti: Jöjjetek, dicsérjétek az Urat. - Csalódott arccal vettem tudomásul hieroglifáim megfejtését.

- Akkor nem jó ide... - véltem lehangoltan.

- Dehogynem, kisfiam, - oszlatta el apám az aggodalmamat. Talál ez a mondás ide is. Hiszen a színház is templom: a művészet temploma és annak is van istene, csak nőalakban. Az a neve, hogy Tália. Nos, az embereket összetoborozni a művészet dicsőítésére nemes és szent dolog.

Így gondolkozott erről az apám...

...Még állt a színházam, - drága anyám szeretettel óvta, hogy össze ne omoljék a remekművem, - amikor egy nap váratlan látogatónk érkezett Pestről: apámnak egy régi ismerőse, színészember! Szüleim szívesen fogadták és ott is marasztották ebédre. Én a kuckómból tisztelettel vegyes csodálattal néztem rá, mint egy különös valakire, aki 'onnan', abból a világból való, ahol az a sok gyönyörűség terem... Az ilyen nem is lehet olyan közönséges ember, mint a többi, hiszen olyan képességekkel megáldott, amit más csak bámulni tud.

Látogatónk csakhamar beigazolta, hogy valóban nem közönséges képességgel rendelkezik - a táplálkozás terén. Bámulatos étvággyal tüntette el egyik rántott szeletet a másik után, és a vörös bor, - a híres egri bikavér - is szaporán csúszott a torkán. Engem meglepett, hogy a művészek is szoktak enni-inni, akárcsak a közönséges halandók; eddig azt hittem, hogy őket csak a művészet táplálja... Most láttam, hogy a színész is csak ember, kivált, ha adódik alkalom, hogy megmutassa.

Ebéd közben elmesélte, hogy 'sikerei teljében' visszavonult a színpadtól, mert úgy akar maradni a közönség emlékezetében, ahogy dicsősége csúcspontján ünnepelték a Népszínházban, 'Barinkay'-ként. Jutalomjátéka is ez a szerep volt a 'Cigánybáró'-ban. Arról azonban már hallgatott, hogy ez a jutalomjáték már nem a fővárosban, hanem valahol vidéken zajlott le.

Kiderült, hogy azért jött Egerbe, mert a minisztériumban fölajánlották néki (a valóságban 'kiinstanciázta') az egri új színház gondnoki állását és most szét akar nézni a városban. Mindenekelőtt az új színházat szeretné látni és különösen ennek az épületében a részére biztosított természetbeni lakást. Első útja minden esetre hozzánk, régi ismerőseihez vezetett, nyilván nem minden célzatosság nélkül.

Leesett az álla a jóembernek, amikor meghallotta, hogy a színház még nincs sehol, csak most kezd kibújni a földből és hosszú hónapokba telhet, mire elkészül. Ez a hír nagyon leverte; nyilván azt képzelte a jámbor, hogy másnap már el is foglalhatja az állást a lakással együtt.

Apám, hogy fordítson egyet a hirtelenjében támadt nyomott hangulaton, kedélyesen megemelte a hangját:

- De van ám Egerben kész színház is, azt megnézheti! - Diadalmasan a szobasarokba mutatott, a kisasztalon magasodó remekművemre. - A fiam építette - tette hozzá büszkén.

Látogatónk először a sarokba nézett, azután engem vett szemügyre.

- Na, putypulutty, lássuk mit remekeltél! - intett felém nevetve, és terjedelmes pocakjával fölemelkedett az asztaltól.

Odalépett a játékomhoz. Nézte elölről, nézte hátulról, még a tetejét is levette, hogy bekukkantson a belsejébe, azután széles mozdulattal széttárta és összecsapta a kezét és sztentori hangon adott kifejezést az elragadtatásának.

-         Kolosszális! Piramidális! Tökéletes! Igazán tökéletes!

Apám és anyám szeme a szülői boldogság meleg csillogásával villant össze. Pillanatnyi csönd után, kiélvezve szavai hatását (biztosan a színpadon is így szokta), újra megszólalt:

- Hanem azért... egy kis hiányossága mégis van az építményednek, hallod-e putypulutty! Kíváncsian néztünk rá. Megint művészi pauzát tartott, majd folytatta:

- Látom, van benne színpad is, nézőtér is, de a legfontosabbról elfeledkeztél. Mindhárman meghökkentünk. 'A legfontosabb'? Apám elnevette magát:

- Biztosan a gondnoki lakás! - próbált vizsgázni emberismeretből, de mellé fogott, mert vendégünk rázta a fejét.

– Nem, szó sincs róla. A színház legfontosabb helyisége - itt megint hatásvadászó szünet következett, majd rám pislogva közbevetette: - nem árt, ha a putypulutty megtanulja, hasznát veheti az életben (kivárás az érdeklődés fokozására, azután folytatva) - nos, a legeslegfontosabb helyiség minden színházban: a jegyváltó pénztár! Lett nagy nevetés. Én megint gazdagodtam egy tapasztalattal. A kioktatásnak ugyan nem vettem sok gyakorlati hasznát az életben, de megtanultam, hogy nem lehet mindig a fellegek közt járni; a művész sem, de a művészet sem él - a levegőből.

 Ez a vasárnap az én építőművészi diadalom napja volt, de az estéje is egyben, mert - tragédia lett belőle. A drámai esemény az antik sorstragédiák receptje szerint legott bekövetkezett, azzal a váratlansággal, ahogyan az efféle katasztrófák szoktak rátörni a gyanútlan ember fiára. Az történt ugyanis, hogy a vendégünk nyakába gyűrt szép fehér damaszt szalvéta a nevetés okozta rázkódástól kicsúszott a színész gallérjából és szép lassan gördült lefelé a pocakján. Észrevette, gyorsan odakapott és ettől a hirtelen mozdulattól véletlenül meglökődött a kisasztal. Az építményem megingott és ropssz-brumm, egyetlen pillanat alatt romhalmazzá változott. Megsemmisült a ' remekmű'.

Engem úgy megdöbbentett a váratlan esemény, hogy még sírni is elfelejtettem. Csak néztem halálsápadtan a potyogó köveket és jajgatni se tudtam. Álltam némán megkövülve és néztem a romokat. A kínos jelenetnek anyám vetett véget: forrón magához ölelt.

- Nem baj kisfiam, majd építesz másikat, - vígasztalt.

Apám szedegette a szőnyegen szétszóródott köveket és a vendég iránti tapintatból hallgatott. Az pedig csak állt a romhalmaz előtt bűnbánóan lehajtott fejjel. Sajnálta és főként röstellte az esetet. De azért volt színész, hogy föltalálja magát.

- Nesze putypulutty; te vagy a kárvallott, én meg a biztosító intézet, itt a kártérítés! - és a markomba nyomta Ferenc József ezüstből vert dombormű képmását.

A szüleim mosolyogtak, én zavarodottan forgattam a fényes pénzdarabot. Ekkora medália még sohasem volt a kezemben. Kérdően néztem apámra.

- Fogadd csak el - biztatott, - ez az első kereseted, amit a művészettel szereztél. Még mindig haboztam. Erre a biztosító intézet bőkezű megszemélyesítője leguggolt hozzám, megfogta a tenyeremet, rajta az ötkoronással.

- Hallom apádtól, te már ismered a betűket, putypulutty. No, olvasd csak el, mi van itt körben ráírva. - A pénzdarab peremére csakugyan apró betűk voltak rávésve. Elkezdtem betűzgetni: "biz-al-mam az ő-si- er..-erén..nyben" .

- Jól van, okos gyerek vagy. Hát azt tudod-e, hogy mi az az "erény"? - kérdezte tovább.

Tűnődtem egy kicsit, azután kiböktem: Pénztárca... Erre mindenki nevetett.

- Nem. Azt erszénynek hívják, "esz"-szel, világosított fel az édesanyám. Az erény, az a jóság, és a szófogadás. A szorgalom.

- Minden jó tulajdonság, jellembeli kiválóság - toldotta meg apám.

- Nos, vedd tudomásul, putypulutty, hogy ez a bizalom az én bizalmam, meg a másoké, ami neked szól - magyarázta a színész bácsi -, a te erényednek, amely azért "ősi", mert az édesapádtól, édesanyádtól örökölted, ők meg az ő szüleiktől.

Érdekesnek találtam, amit mondott, szinte kezdtem már elfeledkezni a bánatomról. De a 'nagy jelenet' tartott még tovább is.

- Tedd el és őrizd meg, mert ezt egyenesen neked verték Körmöcön. A kis Kozma Bélának!

- A bácsi csak tréfál, - motyogtam.

- Nem hiszed? - Játszott tovább. - Nézz ide, még a neved kezdőbetűit is ráírták! És a kép alá, a cirádák közé mutatott.

Érdekes! Ott volt csakugyan a két betű: balról a ' K', jobbról a 'B'. Akárcsak a nefelejcses kispárnám sarkában. Ezt már igazán el kellett hinni. Mit tudtam én akkor gyerekésszel, hogy az Körmöcbányát, az "Állami Pénzverdét" jelenti. Felragyogott a szemem és boldogan nyújtottam a nagyszerű ajándékot apámnak, hogy tegye a perselyembe. Akkoriban már javában gyűjtöttem a pénzt egy cserépdisznóba, amelyek a hátán nyílás volt a pénzbedobás céljára. Szépen gyűltek már a rézből vert fényes aranykrajcárok, de most egy valódi ezüstpénz került melléjük, méghozzá mekkora! Azt azonban, hogy mire gyűjtjük, nem árultam el senkinek. Az az én titkom! A játék betetőzése most következett:

- Hát azt tudod-e, hogy hívják azt a pénzdarabot, amit most kaptál?

- Ötkoronás - feleltem, hiszen ismertem a számokat is.

- Van ám egy másik neve is, tanuld meg: "Nagybecskerek"!

- De hiszen az egy város, ott lakik a nagybácsim, Kretovich Kálmán.

- No, hát ez is 'nagybecskerek', mert nagy is, becses is meg kerek is. Igaz-e? Igaz volt, persze hogy igaz.

Így végződött a színészi lelemény és a derűs kedély jóvoltából (amit nyílván a bikavér is pezsgetett), kellemes hangulatban az én első művészi megnyilatkozásom romba dőlte...

...Most már eggyel több okom volt arra, hogy türelmetlenül lessem, várjam: mikor kerül végre tető alá a színház, hiszen a megnyitása azt is jelentette, hogy új barátom is visszatér. Akkor majd egész bizonyosan beváltja az ígéretét, átvisz és megmutat mindent tövéről-hegyére, beavat a művészet titkaiba. 'Csak már itt lenne az az idő, sóvárogtam és egyre izgatottabban figyeltem, mint emelkednek a falak feljebb, egyre feljebb.

Elkészültek a földszinttel, de csak hátul födték be egy kis részét, hogy a közüket vasgerendákkal beboltozzák. A többi fal nyúlt tovább, fel a magasba. Lassan már az emelettel is végeztek, amikor egy napon apám megint kézen fogott és azzal a rejtélyes mosollyal a Rákóczi-bajusza körül, - amiről tudtam, hogy mindig valami kedves meglepetés előhírnöke - vitt magával a szomszédba az építkezéshez. De nem álltunk meg a spárga jelezte elkerítésen kívül, mint a többi bámészkodó, hanem átemelt a madzagon és mentünk egyenesen ahhoz a fabódéhoz, amely a telek legvégében téglarakások közé ágyazva építési irodául szolgált.

A nyitott ajtóban megjelent egy termetes férfi ingujjban. 'Hű, ez mindjárt kikerget minket' - gondoltam megszeppenve, de az irodai ember egyáltalán nem mutatott haragot, sőt nagyon barátságosan kezet rázott apámmal, majd lehajolt hozzám.

- Te vagy az a kíváncsi emberke? - nevetett rám bátorítólag.

Apám bólintott helyettem 'Honnan tudja, hogy én kíváncsi vagyok?' - Fürge észjárásommal legott rájöttem a magyarázatra: csakis az édesapámtól. Úgy látszik ismerték egymást. És egészen bizonyos, hogy apám már beszélt vele rólam. 'Hm! Itt valami suskus folyt a hátam mögött!' - A főpallér bácsi megengedi, hogy közelről is megnézhesd az építkezést - hangzott apám biztatása.

- Akár be is szegődtetem! - tréfálkozott a bácsi. - Úgyis szükség van kisinasra. Ezzel talán rám akart ijeszteni, de én nem idegenkedtem a gondolattól, sőt tetszett. Csak hát jön az iskolázás, és az mégis fontosabb. Nem sok időnk volt a töprengésre, mert a munkafőnök már készségesen el is indult. - Tessenek csak utánam jönni - invitált. Mentünk: ő elöl, mi mögötte, libasorban. Csakhogy amíg ő otthonos fürgeséggel bujkált a gerendák és lécek között, mi botladoztunk, bukdácsoltunk a számunkra szokatlan terepen.

A kőtömbökkel teleszórt térségen kőfaragók kopácsoltak, odább malteros lányok hosszúnyelű fogatlan gereblyékkel keverték a habarcsot. Az állványok körül izmos férfiak rakták-hordták a téglákat és kettesével szállították valami hordágyszerűségen fel a magas állványokra. Ott fenn a kőművesek serénykedtek. Az volt az igazi látnivaló!

Egész sor rézsút fektetett pallón kapaszkodtunk fölfelé, lépcsőfok helyett fabordák voltak rajtuk keresztben, hogy vissza ne csússzék az ember. Kicsit lihegtünk mire felértünk, de innen ezután mindent lehetett látni. A város piros- meg szürketetős házrengetege, füstölgő kéményerdeje fölött elnézhetett a szem egészen az Érsekkertig, amarra meg a várig és közbül, a sok torony között karcsún magasodott a török mecset óriási fogpiszkálója, hegyes süvegével. Csúcsán a félhold felett kereszt szikrázott a napfényben. Ha meg lefelé néztünk, éppen az udvarunkba lehetett látni, ahol kifeszített kötélen száradtak az édesanyám által frissen mosott ágyneműk. De még a hatalmas kertre is, amelyet U-alakban ölelt körül az emeletes sárga épület. Ám engem még ennél a tarka panorámánál is jobban érdekelt az a látvány, ami befelé tekintve tárult a szemünk elé. Vezetőnk élénken magyarázott.

- Az a patkó alakú belső rész lesz a nézőtér, ott a falak mentén ácsolják majd a páholysorokat, fölöttük az erkély és most épül a karzat. Ez utóbbi egyelőre csak a képzeletben látszott, de közvetlenül alattunk most vakolták a színpadtér falait. - Ahol most állunk - kaptuk a magyarázatot -, ebben a magasságban kezdődik majd a zsinórpadlás, ahová felhúzzák a díszleteket. Ez a faltól-falig húzódó vasgerenda, amelynek behelyezésén egész délelőtt kínlódtunk, ez fogja majd tartani a színpad homlokzatát. Ez a portál, a kapuzat, ennek nyílásában fog szaladni a vasfüggöny. Mert az is lesz. Minden lesz itt kérem, ami egy modern színházban szükséges, még süllyesztő is. (Erre az utóbbira különösen büszke lehetett, mert nyomatékosan kihangsúlyozta.) - Itt, a hátsó fronton lesznek a kisebb helyiségek: az öltözők, próbaszobák, ruha-és kelléktár, szabóműhely meg a gondnoki lakás. - Elégedetten kifújta magát, de elakadt a lélegzete, mert cérnahangomon egy ártatlan kérdéssel csaptam rá: - És a pénztár, az nem lesz sehol? - Nagyot nézett. Apám elkacagta magát. - Dehogynem - tiltakozott a főpallér. - Kettő is, az előcsarnokban. De hogy jutott ez eszedbe?

Már éppen hivatkozni akartam Putypulutty bácsira, de apám rövidség okából ezzel ütötte el a dolgot:

- Már alig várja a fiam, hogy jegyet válthasson a színházba. Lassan nézelődve indultunk lefelé. Az egyik fordulónál öreg kőműves rakott egy közfalat. Még csak a hasáig ért, így én is jól láthattam, milyen akkurátusan illesztgeti egymás mellé a lágy habarcsba ágyazott téglákat. Érdeklődéssel néztem, apámék is megálltak.

- Bácsi kérem - fordultam hátra hirtelen támadt ötlettel -, tessék nekem megengedni, hogy egy téglát én tehessek oda. Összenéztek. - Segíteni akarsz lurkó? - derült a főpallér a furcsa kívánságra, amelynek váratlansága édesapámat is meglepte. Ránéztem, nem haragudott-e meg? De nem, az arcán inkább valami meghatódottság-féle tükröződött. - Látod, ez szép gondolat, - helyeselt az ötletemnek - Csak rajta! - biztatott a főpallér - tedd oda, ha föl bírod emelni.

Hogyne bírtam volna. Akkor is el kellett volna bírnom, ha kétszer olyan súlyos. Fölkaptam és már oda is vittem a másik mellé.

- Hohó, nem így ám, barátocskám! Kis hézagot kell hagyni - oktatott a kőműves és megigazította. Azután belekanalazott a habarcsba és markomba nyomta a malteros kanalat. Én ezt hallatlan kitüntetésnek vettem. - Most tessék ráönteni, ide ebbe a résbe.

- Én öntöttem. Több ment mellé, mint közéje, de meglett a kívánságom. És nekem ez volt a fontos.

Valaminek mégis csak kellett mocorognia bennem, ha már ebben a zsenge korban, gyerekésszel is örömet éreztem afelett, és boldoggá tudott tenni az a tudat, hogy részt vettem, HA CSUPÁN EGYETLEN TÉGLÁVAL IS az egri színház építésében.

(Megjegyzem, az egri érsek másodmagával szintén felkereste az egri színház építkezésének helyszínét.

...A félig-kész főbejárat felé kanyarodtak, éppen a följárót téglázta két kőműves legény, azt nézték nagy érdeklődéssel. A főpallérnak nem tudom, mi jutott eszébe (csak nem az én minapi kívánságom?), fölvesz egy téglát, gondosan lerázza, lefújja róla a port és két kézzel, nagy alázatosan várja, hogy az érsek majd kegyeskedik élni a megtisztelő felajánlással és szentséges kezével belehelyezi a falrészbe.

Nem ez történt. Az érsek megütközve néz hol a téglára, hol a falra, hol meg az emberére. Elutasító gesztusa mintha azt mondaná: ’Hogyisne! Nem ettem meszet, hogy téglaporral szennyezzem be szentségtartó kezemet!’ És hogy véget vessen a kínos jelenetnek, gyorsan keresztet vet a tégla fölött. A diplomatikus helyzetmentést sürgős visszavonulás követte, sarkon fordult és nagy sietséggel, mintha attól tartana, hogy itt valamiféle munkára 'csupa jelképességből' befogják, a batárja felé indult...)

 

 

Most, amikor öreg fejjel – hatvanöt évesen - visszatekintek erre a sok hiábavalóságra, a 'csodás őrültségekre' és szenvedélyes harcokra, amiket életemben műveltem és vívtam, ugyanaz a hangulat száll meg, ha nem is biztos tudatként, csak bátortalan föltételezésként: talán én is részt vettem egy téglával a magyar színházi kultúra építésében...

 

 

6. fejezet

 

JOHANNA ÉS AZ ÖRDÖG

 

 

 

„Drámai vízió

Írta Kozma Béla

1962.

 

 Nincs semmi támpont a forrásmunkákban arra nézve, hogy a boszorkányság és eretnekség címén máglyahalálra ítélt Dárk Johanna utolsó éjszakája valóban az itt előadott módon folyt volna le. Az író különös szerencséjére azonban az ellenkezőjére sincs bizonyíték; már tudniillik arra, hogy másként történt volna. Bizonyos, hogy sokféleképpen el lehet képzelni, ki hogyan, ez szemlélet és hangoltság dolga. Az én fantáziám képernyőjére így rajzolódott; ha hamisnak találtatnék, nem biztos, hogy az én készülékemben van a hiba. Adódhatnak légköri zavarok is.”

 

A fenti szavakkal kezdődik a szerzőnek a drámához írott bevezetője. S ahogy folytatódik, szinte észre sem vesszük, de már benne is vagyunk a drámában.

 

„Egyezzünk meg abban, hogy az elénk táruló kép a rouen-i vár börtöncelláját mutatja. Nem szabad elfelejtenünk, hogy ez az épület nem teljes egészében ilyen komor, mint ez a dohos, sötét börtöncella. A cifra saroktornyokon vidáman pörögnek a rózsacímeres zászlócskákkal hátba döfött szélkakasok, hirdetve, hogy királyi vendég tartózkodik az ősi falak között: Lancaster Henrik, aki e néven a hatodik uralkodó Anglia trónján. A franciáknak voltak már Fülöpjeik, Lajosaik, Károlyaik, még Jánosaik is akadtak, de Henrikkel csak a rájuk kényszerített és jogfelfogásukkal ellenkező nőági öröklés ajándékozta meg őket. Vannak, akik örvendeznek ezen, mert hasznot húznak belőle, és nem is csekélyt: a renegát hercegek. De milliószor többen hullatnak keserves könnyeket miatta: az istenadta nép. Igaz, ez időben inkább istenverte, mert az egy dinasztia két ágának harca „szent” Lajos koronájáért, ekkor már közel kilenc évtized óta zúdítja rájuk a legsúlyosabb megpróbáltatásokat. Városaik feldúlva, falvaik fölperzselve, földjeik elpusztítva, parlagon. Éhínség és dögvész képében arat a halál és tömegesen szedi áldozatait azok közül, akiknek nem az a sors jutott, hogy az idegen érdekekért folyó harcban vérezzenek el. És akikért és akik miatt a vér hull, a romok füstölögnek és a tömegsírok sokasodnak, azok a várkastélyok biztonságos falai között habzsolják dőzsölve az élet gyönyöreit. E feketemisés tivornyákon szerezte vérbaját VI. Károly, akinek fiát, Károlyt, akit nemsokára látni fogunk és unokáját, Henriket, aki nagybátyját megelőzve tesz majd mindjárt szellemlátogatást Johannánál, egy időben ültették a francia trónra. Annyi különbséggel mindössze – és ez ebben a jámbor korban döntő fontosságú , - hogy az egyiknek a reims-i katedrálisban, a másiknak meg a párisi Notre Dame-ban nyomták fejébe a liliomtarajos arany abroncsot. Erről az utóbbi cécóról érkezett most nemrég Rouen alá az ellenkirály, aki hazafelé vezető útjában, hogy kipihenje az ünnepségek fáradalmait, megszállt a fényűzően berendezett kastélyban. Teljes egy esztendőre itt felejtkezett kíséretével (hiába, a burgundi bornak nincsen párja!) és így esett meg az a históriai furcsaság, hogy egy időben, egy helyen: a rouen-i várban, míg fent a fényes emeleti termekben dőzsölt az angol-francia uralkodó, lent a pincebörtön homályában az ördög megkísértésétől rettegve készült a halálra legveszedelmesebb, de immáron ártalmatlanná tett ellenfele: Dárk Johanna, azaz Jeanne d’Arc, akit Orleans-i Szűz néven emelt a szabadság legnagyobb hőseinek sorába a história ítélete.

 

Itt egyelőre a másik ítélettel van dolgunk, azzal, amit a szent inkvizíció és a püspöki törvényszék hozott az angol király parancsára Johanna fizikai megsemmisítésére és erkölcsi meggyalázására. A hős-lelkű leány most már tudja, amit eddig csak sejtett, hogy milyen sors vár rá, hiszen az imént hirdették ki előtte az ítéletet. Már sötétedett, mikor az egésznapi idegkimerítő tárgyalás után az alabárdosok visszakísérik a várudvaron keresztül börtönébe.

 

Csikorogva nyílik a nehéz vasajtó és Johanna fekete apródruhában sápadtan, összeláncolt kezekkel belép. Arcán mély megrendültség tükröződik. Fáradt, de nem levert. A kimerültségtől szinte lerogy a durván ácsolt faasztal melletti rozzant székre.

Mögötte belép a profósz; érdes lelkű ember, de most ő is kismértékben megilletődött, bár igyekszik ezt palástolni. Letérdel Johanna elé, mert másként nem tudja leoldani bokájáról a bilincset.

Johannát meglepi a szokatlan kegy. Fájdalmasan tapogatja, csavargatja elgémberedett csuklóit.

 

BÖRTÖNŐR (a művelet közben mintegy magyarázatul): Ez a kedvezés minden halálraítéltnek kijár az utolsó éjszakán.

JOHANNA (szinte azt szeretné, ha már mindenen túl lenne, sóhajt): Az én utolsó éjszakám!... (Feláll, körülnéz, a sarokban levő szalmavacok felé indul.)

BÖRTÖNŐR (a bilincseket leszedve Johanna kezéről, lábáról, föláll. Rezignáltan): Holnap reggel bevégzed földi életedet, Johanna.

JOHANNA (pillanatra megáll, átszellemülten) Holnap reggel kezdődik az én örök életem.

BÖRTÖNŐR (tarkóját kaparássza) Bajosan hinném. Megégetnek máglyatűzön, ahogy a többi boszorkányt meg eretneket és a hamvaidat szétszórják a szélbe. Hogyan lesz ebből örök élet, hiszen még az ördög sem tudná, összeszedni belőled egy fél marokra valót, hogy megsózza vele a gyehenna tűzét.

JOHANNA: Az ördög nem, de isten gondoskodik majd róla, hogy hamvaim ne enyésszenek el nyomtalanul. Csak szórják szét a szélbe, az majd szárnyára veszi és elröpíti Franciaország legtávolabbi zugába is. Visszahullva az anyaföldre megtermékenyíti azt és új csírák sarjadnak majd belőle, millió és millió! ... És minden csírában, amely poraimból kikél, az én szívem dobog majd és az én lelkem lobog majd és ösztökélni fogja majd a népet szent harcra az elnyomók ellen!

BÖRTÖNŐR (feddőleg) Jobb lenne, ha végtére magadba szállnál! Legalább most, az utolsó óráidban belátva hibádat és beismerve vétkedet, penitenciát. tartanál.

JOHANNA Nincs miért penitenciát tartanom.

BÖRTÖNŐR (vállat vonva): Ahogy gondolod. Nekem így is jó. Csak - úgy véltem - ez enyhíthetné a holnapi szenvedéseidet. Mert kínos halálod lesz, azt mondhatom!

JOHANNA (gyermekes félelem suhan át a lelkén): Kínos, azt mondod?

BÖRTÖNŐR Talán ha meggyónnál, megáldoznál, ez lelki vigaszt nyújtana, és ebből erőt meríthetnél. … Ám ha te nem akarod?... (Vállat von, indul az ajtó felé.)

JOHANNA (meghökkenti az ötlet, eltűnődik rajta): Gyónni és áldozni?... (Hirtelen ötlettel megragadja a lelki vigasznak ezt az egyetlen kínálkozó lehetőségét): Igazad van! Megtisztult lélekkel kel az Úr elébe járulnom, hogy lemosva a földi élet szennyét…

BÖRTÖNŐR (feléje lép, helyeslőleg bíztatja): Így, így Johanna!

JOHANNA (szomjas türelmetlenséggel): Hívjál papot… De … honnan is kerítesz te most este itt a várban papot?

BÖRTÖNŐR: Van itt pap Johanna, ne félj, az udvari káplán. Igaz, nem ez a tiszte, de emberi kötelesség a szenvedő lelkek….

JOHANNA (izgatottan közbevág): Miféle udvari káplánról beszélsz?

BÖRTÖNŐR: Hónapok óta itt él a kastélyban, őfelsége kíséretében.

JOHANNA (meglepődve): Őfelsége? Hát Károly itt van?

BÖRTÖNŐR (bosszús legyintéssel): Fene eszi Károlyt! Ki gondol itt ővele? Az igazi király: Henrik, hatodik Henrik őfelsége, Anglia és Franciaország koronás királya!

JOHANNA Franciaország koronás királya VI. Károly fia, akinek a fejére én tettem Szent Lajos koronáját a reims-i székesegyház főoltára előtt.

BÖRTÖNŐR Ez volt a legnagyobb ostobaság, amit elkövettél. Szerencsére az idők korrigálták ezt a súlyos botlást. Lásd: két éve sem múlt el a korona és immáron Lancaster Henrik fején ragyog dicsőséges fényben.

JOHANNA Ki merészelte megkoronázni ezt az idegen betolakodót?

BÖRTÖNŐR Magad is tudod, hogy Henrik nem idegen, hanem unokája VI. Károly istenben boldogult királyunknak. Az ő királyi származásához legalább nem férhet kétség, nem úgy, mint a te bábodéhoz. …És ki koronázta meg? Őfőeminenciája, Párizs érseke, a Notre-Dame-ban. Rouen várát érte az a megtiszteltetés, hogy a koronázásról hazatérőben falaink közt piheni ki az országlás fáradalmait…

JOHANNA (heves dühkitöréssel): Ezt eltitkolták előlem!

 BÖRTÖNŐR: Persze erről te nem tudhatsz, hiszen már egy éve eszed itt a rabok kenyerét. Éppen elég kenyeret pusztítottál itt. Ideje hogy…

JOHANNA Ideje, hogy Gábriel arkangyal lángpallóssal csapjon közétek! ...

BÖRTÖNŐR A láng téged fog halálra égetni, nem minket, Johanna!

JOHANNA Ó, hát van igazság a földön?

BÖRTÖNŐR Van Johanna. Az igazság az, hogy a boszorkányokat meg kell tűzön égetni. Aki pedig őfelsége fennkölt személye ellen lázad, azt akkor is el kell pusztítani, ha történetesen ő maga volna Gabriel arkangyal.

JOHANNA Országunk szent hagyományai szerint csak Reims ősi koronás templomában lehet valakit királlyá fölkenni. A párizsi koronázás semmis. Érvénytelen, érted?

BÖRTÖNŐR Beszélhetsz te nekem akármit, ez az érvényes, nem a másik. Lancaster Henrik kezében van a királyi jogar; a burgundi és bretagne-i herceg, meg mind a grófok és bárók fölesküdtek már hatodik Henrik hűségére. Övé az ország, a hatalom és a dicsőség. (A király személyének szóló hódoló meghajlással.)

JOHANNA (elkeseredetten): Ó, hát ezért kellett engem börtönbe dugni, hogy ezt a gazságot elkövethessék! ... És te ennek a sötét lelkű fenevadnak a talpnyalóját akarnád rászabadítani az én megtisztulásra vágyó lelkemre?

BÖRTÖNŐR Az is csak isten szolgája…

JOHANNA (mélységes fölháborodással): Az ördög szolgája, nem az Istené!

BÖRTÖNŐR (cinikusan): Ha meg így van, akkor éppen összeilletek. Az: ördög, te meg: boszorkány.

JOHANNA Nem kell angol pap! Inkább haljak meg a szent ostya nélkül, de „goddem” kezéből még az üdvözülés sem kell!

BÖRTÖNŐR Már pedig francia papot nem tudok keríteni.

JOHANNA Akkor pusztulj és hagyj magamra. Majd elvégzem én a magam dolgát az én istenemmel közvetítő nélkül is…

BÖRTÖNŐR Hát csak intézd, ahogy tudod. De hogy a lelkedért nem adnék egy fabatkát, az hétszentség! (Fejét csóválva kimegy.)

JOHANNA (pillanatokig habozva áll, majd gyors mozdulattal az ablakhoz lép. Odarántja a rozzant faszéket, föllép rá és a rácson át kibámul az ablakon. Harag és gyűlölet árad a szavaiból): Hát itt élsz, Lancaster Henrik? Te ördög cimborája. És nekem ugyanazt a levegőt kell beszívnom, amit ez a vérivó zsarnok lélegez be? Még azt a keserű poharat is ki kell ürítenem?... (Leugrik a székről, hevesen kitör.) Egy fedél alatt vele? …Szörnyű ez a tudat!...Ó, bár tele volnának a pincék puskaporos hordókkal, hogy légbe röpíthetném ezt a bagolyfészket! … Isten, tégy csodát! Sújts le haragod villámával és égesd porrá ezt a várat minden benne lévővel! … Vagy fakassz itt forrást ma a börtön földjéből, buzogjon belőle kiapadhatatlan bőséggel a halál folyója és áraszd el vele a kastélyt, fel a legfelső emeletig, a torony csúcsáig, hogy mindenki belefulladjon az áradó vízbe… (Zokogás rázza tehetetlenségében.)

BÖRTÖNŐR (belép, korsóban vizet hoz, meg kenyeret): A vizet hoztam.

JOHANNA (fölkapja a fejét) Mit?

BÖRTÖNŐR No meg kenyeret is. A holnapi adagod. Nem akarom, hogy azután majd rád száradjon:

JOHANNA Nem kell. Nem vagyok éhes.

BÖRTÖNŐR Edd csak meg, hosszú út előtt állsz: megéhezel addig, amíg eljutsz a pokolig.

JOHANNA Már ott vagyok, a pokolban! Az a tudat, hogy az a szörnyeteg ugyanebben az épületben tartózkodik, kegyetlenebbül sújt, mint a poklok gyehennája!

BÖRTÖNŐR Na, holnap majd érezni fogod a különbséget! (Kis szünet után.) Van valami kívánságod?

JOHANNA Mi volna?

BÖRTÖNŐR Adhatok egy kis tyúklevest. Maradt délről.

JOHANNA Edd csak meg magad.

BÖRTÖNŐR: Egy kis bort talán. Az erősít…

JOHANNA Nem kell.

BÖRTÖNŐR (vállat von) Majd behozom a köntöst.

JOHANNA Miféle köntöst?

BÖRTÖNŐR A halotti ruhádat. Neked már életedben föl kell öltened, mert tested nem kerül koporsóba. Fehér gyolcsból varrták.

JOHANNA (az emlékezés megilletődöttségével): Fehér gyolcs… Kislánykorom óta nem volt fehér ruhám… (Örömmel) Fölveszem.

BÖRTÖNŐR Ha volna még valami kívánságod, szólj.

JOHANNA (megborzong): Fázom.

BÖRTÖNŐR Sajnos ezen nem segíthetek. Pokrócoknak magam is szűkében vagyok, kandalló meg itt nincs, hogy befűthetnék.

JOHANNA Rakj itt tüzet a cella közepén.

BÖRTÖNŐR Azt már nem! Nincs kéménylyuk, amelyen a füst eltávozhatna és úgy megrekedne itt, hogy reggelre megfulladnál. És nekem óvnom kell az életedet, nehogy az ítélet végrehajtása meghiúsuljon.

JOHANNA Halottat is lehet égetni.

BÖRTÖNŐR Az egészen más! Vannak népek, akiknél ez megtiszteltetés. De neked bűnhődnöd kell: elszenvedned a tűzhalál minden kínját.

JOHANNA Bízom az én istenemben, ő majd irgalmas lészen hozzám és eltávoztatja tőlem a szenvedést.

BÖRTÖNŐR Úgy látom, inkább az ördög akarna kedvedben járni, mert kint erősen beborult. Nagy zivatar készül, beázik a máglya és majd olajjal kell locsolni, hogy lángra kapjon.

JOHANNA (a menekülés reményének halvány szikrája csillan fel szemében) És ha… holnap zuhogni fog az eső és … eloltja a máglyát?

BÖRTÖNŐR Ne reménykedj, Johanna. Számodra ez sem jelent menekvést. Volt már ilyen eset: háromszor gyújtottak alá hiába, a szél és az eső eloltotta. Végül is forró szurokkal öntötték le az elitéltet és úgy elégett egykettőre, hogy még hamuja sem maradt.

JOHANNA (kezeivel eltakarja irtózattól eltorzult arcát) Forró szurokkal? … (Sikolt a hangja.)

BÖRTÖNŐR Így igaz, ahogy mondom. Hidd el, az isten akkor lesz kegyelmes hozzád, ha szép, száraz időt ad, így kevesebbet fogsz kínlódni. (Indulóban) No, magadra hagylak a barátaiddal. Hívhatod őket, ha angyalok, ha ördögök, ma éjszaka még cimborálhatsz velük. (Hirtelen ötlettel, fontoskodva) Hanem … idehallgass! Nehogy eszedbe jusson valami őrültség!

JOHANNA Hogy érted ezt?

BÖRTÖNŐR Te már egyszer megkísérelted a szökést. Tavaly a torony legfelső emeletéről ugrottál ki az ablakon és kutya bajod se lett. Ez is azt bizonyítja, hogy ördögökkel cimborálsz.

JOHANNA Én inkább azt hiszem, hogy az angyalok fogtak fel.

BÖRTÖNŐR Azért dugtunk ide, a föld alá. Innen legfeljebb csak a kútba ugorhatsz. De nekem még ettől is őriznem kell téged, mert ha te bármiféle praktikával elvonod bűnös személyedet a rád rótt törvényes büntetés elől, az nekem a fejembe kerül.

JOHANNA Gondom lesz rá, hogy ne fájjon a fejed.

BÖRTÖNŐR Ha leütik, azután már nem is fog fájni. De én ezt nem kockáztatom. Nekem tetszik az élet úgy, ahogy van, csak bor legyen, meg fejérnép… No hát … Ezért szép szóval intelek, nehogy engedj az ördög kísértésének. Távoztasd el magadtól, annyit mondok!

JOHANNA Ezt sajnos nem tehetem: rab vagyok. Pedig az ördög itt van a szomszédságomban.

BÖRTÖNŐR (rémülten) Itt van?

JOHANNA Egy födél alatt velem.

BÖRTÖNŐR De hiszen akkor velem is! … Jaj, nekem! …Ezt rögtön jelentenem kell.

JOHANNA Tudja ezt itt mindenki és hódolnak is neki. Az ördög ő, az ördögök fejedelme: az angol király!

BÖRTÖNŐR (fölháborodva, de megkönnyebbült szívvel): Bolond némber! Nem is hallgatom tovább ezt a felségsértő beszédet, mert még én is bajba kerülhetek. … Hanem ajánlom, ma éjszaka ne énekeld a zsoltárjaidat, mert a kornyikálásod fölhallatszik és zavarhatja őfelsége álmait…

JOHANNA Ma éjjel nem fogok zsoltárokat énekelni, ígérem.

BÖRTÖNŐR Ez derék dolog lesz.

JOHANNA Biztos, hogy a Lancaster meghallja, ha énekelek?

BÖRTÖNŐR Az udvarmestere már kétszer lehordott miattad.

JOHANNA Na, akkor még egy harmadikat is elszenvedhetsz, utoljára.

BÖRTÖNŐR (ijedten): Ne, Johanna, ne tedd az istenért!

JOHANNA Arra gondoltam, hogy úgy fogok elbúcsúzni az életemtől, hogy elénekelgetem azokat a kedves népdalokat, amiket kicsiny koromban anyámtól tanultam... De nem azt teszem! Azokat a gúnydalokat fogom énekelni, amiket a katonáim csináltak az angolok, meg a királyuk kicsúfolására.

BÖRTÖNŐR: Ha ezt megteszed, én kiviszem a fáklyáidat és sötétben maradsz!

JOHANNA: Ne, ne! Azt ne tedd! Félek a sötétben… Félek a Gonosztól: a sötétség az ő birodalma…

BÖRTÖNŐR: Lemondasz az éneklésről?

JOHANNA: Nem! Ez az éjszaka még az enyém!

BÖRTÖNŐR: Akkor hát … maradj sötétben! (A sarokban égő fáklyák felé indul.)

JOHANNA: Megállj! … Lemondok a gúnydalokról, ha itt hagyod ma éjszakára nekem – ezt! (A profósz nyakán kis láncon csüggő keresztre mutat.)

BÖRTÖNŐR (ijedten kap a nyakláncához): A keresztemet? … Egy boszorkány kezébe? …

JOHANNA: Nem veszem a kezembe. (könyörgőleg): Ígérem, újjal sem fogom illetni, csak… hagyd itt éjszakára…

BÖRTÖNŐR (habozva): Hagyjam itt?

JOHANNA (rábeszélőleg) Akaszd oda az ajtóra. Én csak nézni fogom és imádkozni hozzá. Amíg itt függ az ajtón, az ördög nem tud belépni.

BÖRTÖNŐR (bizonytalanul): Szóval … a keresztet … az ajtóra?...

JOHANNA Ez az egyetlen kérésem.

BÖRTÖNŐR (töpreng): Hm! ... A halálraítélt utolsó kérését teljesíteni szokták… No jó, hát legyen. (Nehéz szívvel leveszi nyakáról a láncot és az ajtóra függeszti.) De nem nyúlsz hozzá!?

JOHANNA Katonabecsületemre ígérem.

BÖRTÖNŐR (meghökkenti a leány szájából ez a kemény hang. Akaratlanul is kihúzza magát, mintha tisztelegne.) Akkor én megyek. (Az ajtónál) Jaj, csak már reggel lenne! (Kimegy.)

JOHANNA (lassú, ünnepélyes lépésekkel az ajtó felé közelít, tekintetét a feszületre szegezve, összekulcsolt kézzel úgy járul eléje, ahogy a hívők a templomban az oltár elé járulnak. Letérdel) Szenvedő Krisztus! Fogadj kegyelmedbe és távoztasd el tőlem ez éjen az ördög minden kísértését…

 

                   (A cella félhomályában az ajtóra függesztett kereszt zöldes fényben csillog. Az utolsó szó kimondása után hangos koppanással a földre esik. Johanna meredten nézi a földön heverő keresztet, kezét feléje nyújtja, de nem meri megérinteni. Ebben a pillanatban az ajtó váratlanul fölpattan, és egy csizma rátipor a keresztre.)

 

HENRIK (Belép. Fiatal ember, göndör, csaknem bozontos fekete hajjal, középütt összenőtt, sűrű szemöldökkel, mélyen ülő szúrós villogó szemekkel. Csizmája és aranysujtásos fekete bársony zekéjét födő rövidke köpeny elárulja, hogy most érkezett valahonnan vadászatról. Átható tekintettel mustrálja Johannát. Süvölt a hangja, mint a hirtelen kirántott acélpenge) Te vagy Dárk Johanna?

JOHANNA (döbbenten fölegyenesedik, de keményen állja a farkasszemnézést. A hangra felocsúdik, visszadobja a kérdést) És te kivagy?

HENRIK A te életed és halálod ura, minden franciák ura és parancsolója!

JOHANNA (meglepetéssel, jéghidegen): Csak nem a „goddemek” királya?

HENRIK Térdre előttem, bűnös némber!

JOHANNA (még keményebben állja a tekintet-párbajt) Ne olyan kevélyen, Lancaster Henrik! A hatalmadban vagyok igaz, de én fütyülök a parancsaidra. Az én életemnek és halálomnak te nem lehetsz ura, mert ilyen hatalma csak annak van, aki az égben lakozik. Királyom sem lehetsz, sem a franciáké, mert annak én tettem a fejére a koronát Reims-ben. Parancsolni meg csak azoknak próbálj, akik elárulva hazájukat és törvényes uralkodójukat, elfordultak istentől és fölesküdtek az ördögök fejedelmének, aki te vagy.

HENRIK Tudod, milyen sors vár rá?

JOHANNA Én tudom, de te még nem tudod, hogy rád mi vár! Tévedsz, ha azt hiszed, hogy a tűz fog énrajtam. Az én sorsom nem az, amit nekem szántál: a pusztulás, hanem a megdicsőülés és az örök élet. A tied pedig a gyalázat lesz. Engem imáiba foglal majd a nép, a te nevedet örökre megátkozza!

HENRIK Igazuk van azoknak, akik eszelős bolondnak tartanak.

JOHANNA Add ezt írásban, és akkor semmis az ítéletem.

HENRIK Mit beszélsz?

JOHANNA Bolondot nem lehet kivégezni. Aki hibbant agyú, azt nem lehet felelősségre vonni cselekedeteiért.

HENRIK Úgy látom, mégsem vagy olyan bolond.

JOHANNA Adod az írást?

HENRIK Akkor inkább elismerem, hogy nem vagy bolond.

JOHANNA Ezt nevezed te „fair play”-nek?

HENRIK Meggyőződésem ellenére cselekedhetem, de érdekeim ellenére soha! Te fölkeltél ellenem, sereget szerveztél és sorra visszafoglaltad a várakat, amiket katonáim nagy fáradsággal meghódítottak; királyt csináltál egy félkegyelműből, csakhogy engem elüss a jogos örökségemtől. Hatalmamba kerültél végre…

JOHANNA Aljas árulással!

HENRIK Ami az egyik szemében árulás, a másik szemében érdem. Hatalmamban vagy, eltiporlak.

JOHANNA Én is ezt tenném veled. De végzeted így is beteljesedik: téged a sors fog eltiporni.

HENRIK Nem vagyok kíváncsi az ostoba jósolgatásodra.

JOHANNA Akkor mire vagy kíváncsi? Arra, hogy félek-e a haláltól? Talán igen, hiszen fiatal vagyok… De te sokkal jobban félsz a hatalmad elvesztésétől.

HENRIK Azon törd inkább a fejed, hogyan fordíthatnál sorsodon!

JOHANNA Fordíthatnék a sorsomon?

HENRIK Szót akarok érteni veled, Johanna…

JOHANNA Azt csak egyféleképpen teheted: ha megparancsolod a katonáidnak, hogy takarodjanak ki a földünkről.

HENRIK Miért gyűlölsz annyira minket, angolokat?

JOHANNA Én nem gyűlölöm az angolt, sem más nációt. Az, hogy a hazám érdekeit elébe helyezem minden más országénál, csak természetes. De ezt te nem értheted meg, mert neked nincs hazád, csak birtokod és nem a hazát, hanem csak a saját érdekedet nézed. Gyűlölni csak a becstelen embereket tudom és azokat, akik más romlására törnek.

HENRIK De haragszol az angolokra!

JOHANNA Csak a zsoldosaidra haragszom, akik haszonlesésből hadakoznak, vagy legalább is úgy tesznek, mintha hadakoznának, valójában azonban fegyvertelen embereket fosztanak ki és tesznek földönfutókká…

HENRIK Hja, ez a háború!

JOHANNA Nem, ez csak a te háborúd! Az én küzdelmem harc a háború ellen, a nép harca a szabadságáért… Én nem gyűlölöm az angol népet és nem haragszom rá, inkább sajnálom, hogy te és a náladnál kisebb hatalmasságok kiszipolyozzák az életerejét. De egyszer ők is megelégelik majd a zsarnokságot, ahogy minden nép torkig lesz vele és lerázza nyakáról a jármot!... És akkor a nép lesz a király és ti, mostani királyok mind elenyésztek.

HENRIK Kár az időt fecsérelni, Johanna! Nemsokára reggel lesz. Ismétlem: most még fordíthatsz a sorsodon, ha előveszed a jobbik eszedet,

JOHANNA Mondták ezt a bíborba öltözött bíráim is. Úgy látszik, nem tájékoztattak téged kellőképpen a perem lefolyásáról.

HENRIK A tárgyalás minden részletét ismerem. Helytállásod megdöbbentett… és elgondolkoztatott… Éppen ez hozott engem ide.

JOHANNA Nem látok szavaid mögé, de angyalaim azt súgják, hogy valami olyan aljasságot forralsz ellenem, ami még a kínhalálnál is gyalázatosabb. Én nem tagadok meg és nem vonok vissza semmit!

HENRIK (leül a székre) Ezt nem is kívánom. Sőt! Maradj meg csak amellett, hogy égi sugallatra cselekszel. Ezt tetted eddig és ezt teszed majd ezután is…

JOHANNA Várj csak, hadd gondolkozzam. Ezután is engedelmeskedhetem az égi hangoknak, azt mondod?

HENRIK Engedelmeskedned (nyomatékkal)… kell!!... Akkor is, ha azt sugalmazzák majd neked, hogy gyűjts sereget a törvényes király jogainak megvédésére…

JOHANNA Én erre készen vagyok, hiszen erre szántam az életemet. De… hogy lehet, hogy ezt te kívánod tőlem, a bitorló:

HENRIK (feláll, kihívóan, királyi gőggel) Szent Lajos trónjának én vagyok a törvényes örököse!

JOHANNA (a pillanatnyi dermedt csöndben igyekszik legyűrni izgalmát. Lassan összeszedi magát és undorral méri végig Henriket) Tehát: a hangokat … te akarod irányítani?...

HENRIK Elméd éles, mint a pengéd. Ezért van szükségem rád!

JOHANNA Cinkosoddá szeretnél aljasítani?

HENRIK (nem zavartatja magát) Az életet kínálom cserébe!... És nem is akármilyen életet. Jutalmad nem marad el. Nem vagyok szűkmarkú azokhoz, akiktől hűséget tapasztalok.

JOHANNA Én nem vagyok burgundi, sem bretagne-i herceg, akik gazdagabbak, mint szegény királyom, én csak egy szegény falusi parasztlány vagyok. Ám azokat megvásárolhattad, de engem semmivel nem téríthetsz le az igaz útról. Ezt vésd jól az elmédbe, Lancaster Henrik!

HENRIK Válassz: a máglyatűz megsemmisítő gyalázata, vagy a dicsőséges élet?

JOHANNA Számomra a máglyatűzön át vezet az út a dicsőséges örök élethez… De teneked, szegény megijedt király ugyancsak rosszul állhat a szénád, ha arra fanyalodsz, hogy egy halálraítélt kegyeit keressed

HENRIK Engem az a remény hozott ide, hogy életed utolsó óráiban megpróbálsz józanul gondolkozni.

JOHANNA A biznisz hozott ide, mi? Üzletet ajánlasz?

HENRIK Mindegy hogyan nevezzük. Nálunk úgy mondanák: „gentlemen’s agreement”…

JOHANNA Velem, aki nő vagyok?

HENRIK Katona vagy, hadvezéri szerepet játszottál… és - valljuk be - nem is rosszul… Vannak, akik nemzeti hőst látnak benned… Nimbuszod van…

JOHANNA Ne használj olyan szavakat, amiket nem értek. Különben is: én csak katonaruhát hordok, semmi egyebet. Azt az … „imbuszt”, vagy mi az ördögöt még hírből sem ismerem. Azt sem tudom, szabják, vagy varrják.

HENRIK Fonják, Johanna. Te magad fontad a neved köré s vakmerő katonai bravúrokkal. Nos, ezeket megismételheted – az én szolgálatomban, grófságot kaphatsz érte! ... Nem vagy tanult stratéga, tudom. De azokat a csatákat, amelyeket az én hadvezéreim sorra elveszítettek, mind te nyerted meg… Nem tudom, minek nevezzem ezt a képességedet, boszorkányságnak, vagy isteni adománynak, de ha boszorkányság lenne, akkor is – szükségem van rá! Az ösztönös megérzéseidre, amelyekkel mindig ráhibázol a helyes megoldásra, a fanatizmusodra, amely vakmerővé tesz és magával ragadja a katonákat. Te nagyszerűen értesz a nyelvükön…

JOHANNA (büszkén) Igen, én értek a nyelvükön és ők is az enyémen, de - franciául, nem pedig angolul!

HENRIK Pedig … azt is meglehet tanulni … Csak nem kívánhatod, hogy az én katonáim - százezer ember - tanuljanak meg a te kedvedért franciául? … Ámbár, ha csökönyösen ragaszkodsz ehhez, a vezényszót lehetne…

JOHANNA Elég a tréfából és locsogásból, Lancaster Henrik! Kivégeztethetsz, mert a hatalmadba estem. De a lelkemet ne próbáld bemocskolni, mert a puszta kezemmel fojtalak meg! ... Akkor lesz legalább okuk arra, hogy megöljenek …. Bár ezzel is csak Franciaországnak tennék szolgálatot. És azt hiszem, nem csak Franciaországnak. …

HENRIK Tehát a máglyatűz gyalázatát választod? (feláll)

JOHANNA A máglyatüzet, amely megdicsőít!

HENRIK Akkor teljesedjék be rajtad a végzet!

JOHANNA Rajtad is be fog telni! Ez a biztos tudat az én elégtételem, és ez ad nekem erőt.

HENRIK Ezt is a szentjeid sugalmazzák? (Gúnymosoly.)

JOHANNA Ezt is! … De ha tudnál gondolkozni, magad is rádöbbenhetnél arra, hogy milyen sors vár rád! Azzal büszkélkedsz, és abból formálsz koholt jogcímet, hogy francia vér folyik ereidben. Ez igaz. De milyen francia vér? Olyan ember vére, akit a förtelmes életmód nemcsak lélekben, de testben is megrontott. Gyilkos kór őrölte egy hosszú, kínteli életen át, amely ellen nincs medicina! Négy évtizeden át gyötrődött a legkeservesebb kínok között, a téboly megzavarta az agyát: őrült volt! Te örökölted ezt, hiába Lancester a neved: Valois vagy, Plantagenet! .

HENRIK (rémülten) ... Hallgass, te őrült!

JOHANNA Nem én vagyok az őrült, hanem te! Az leszel nemsokára! Meg fogsz tébolyodni te is, mint a nagyapád!

HENRIK (kétségbeesetten) Nem! Ez szörnyűség! …

JOHANNA Az isten nem könyörül rajtad, hanem lesújt rád: már látom ott lobog az őrület lángja a szemedben, tűzvész lesz belőle, amely elemészt… Az én testemet megégetik, de a tied elevenen fog elrothadni! Nem a trónt, hanem azt kaptad francia örökségül, Lancaster Henrik!

HENRIK (összerántja köpenyét és rémülten kihátrál): Boszorkány! … Átkozott boszorkány! …(Csikorogva csapódik be az ajtó mögötte.)

JOHANNA (egyedül marad, utánanéz) Hát mégis megkísértett az ördög! …(Az ablakhoz megy; kint dörög, villámlik.) Micsoda zivatar… A gerendák beáznak, nem tud majd beléjük kapni a láng… Ne sirass, villámos ég! … Apasszátok el könnyeiteket, ti felhők, fújj te kedves szél és szárítsd fel a földet… Ó irgalmas égiek, adjatok könnyű halált a ti alázatos szolgátoknak… (Néma fohász, csak ajkai mozognak. Szeme a földön heverő keresztre téved. Fájdalmasan nézi, majd térdre ereszkedik előtte. Kezét kinyújtja feléje, de eszébe jut ígérete: nem érinti meg. Eltűnődik. Bocsánatkérőn) Megtiportak, Krisztusom… Talán maga az ördög tiport rád, ahogy az én lelkemre is rátiport… Vékonyka láncon apró kis kereszt… Ilyet akasztott a nyakamba a dauphin, amikor Orleans alá indultam… Ó, miért is engedtem, hogy letépjék rólam, amikor elfogtak! ... Az volt az egyetlen emlékem tőled Károly, akiből királyt csináltam…akinek visszaszereztem elrabolt javait, országát, … akiért meggyűlöltek és most halálba küldenek… Ó Károly, cserbenhagytál, sorsomra hagytál… Pedig ha tanúságot tettél volna igazam mellett, …nem ítélhettek volna el... Csak az igazat kellett volna elismerned, de te hallgattál, megbújtál… Hányszor tapadt a szemem a tárgyalóterem ajtajára, várva: Most… most fog jönni. Most … most fog jönni.

(Kint tombol a vihar, villámok cikáznak,)

 

(Égzengés, esőzuhogás. A szél süvöltve zúg és a huzat hirtelen

kivágja a cella ajtaját. A küszöbön ott áll csuklyás fekete köpönyegben Károly)…

 

KÁROLY (belép, lassan szétnyitja köpenyét és a szék hátára helyezi. Fiatal, de ráncosképű, sovány, betegesen sápadt arccal, vörös haja zilált a széltől. Az ajtó közelében megáll és merően nézi Johannát. Halkan, bágyadtan megszólal) Itt vagyok, Johanna!...

JOHANNA (a látomástól megdöbbenve, szívére szorított kezekkel áll, csak a hang eszmélteti rá, hogy valóságos ember áll előtte): Te vagy az, Károly?

KÁROLY Hívtál, hát eljöttem.

JOHANNA Most, amikor már késő?

KÁROLY Hosszú az út Johanna, és csak éjszaka utazhattam, nehogy felismerjenek. Az életemet kockáztattam érted.

JOHANNA Ki engedett be?

KÁROLY Megvártam, amíg az őr elalszik.

JOHANNA Ülj le. Fáradt lehetsz.

KÁROLY (leül) Mit akarsz tőlem Johanna?

JOHANNA Azt, hogy cselekedj királyhoz méltóan.

KÁROLY Már azzal, hogy ide kérettél, olyant kívántál tőlem, ami nem méltó királyhoz.

JOHANNA Az nem méltó hozzád, hogy engedted és tűrted, hogy ezt tegyék velem.

KÁROLY Magad kerested a bajodat.

JOHANNA Igaz. Magam kerestem, de … isteni sugallatra!

KÁROLY Hagyjuk ezt a mesét. Már igazán felhagyhatnál vele.

JOHANNA Neked van a világon legkevesebb jogod ezt követelni tőlem.

KÁROLY (gyerekes sértődöttséggel) Királyod vagyok!

JOHANNA De ezt is a „hangoknak” köszönheted. A koronát az ő kegyelmükből tettem a fejedre.

KÁROLY Felhányod?

JOHANNA Csak emlékeztetlek.

KÁROLY Fölösleges.

JOHANNA Úgy látszik mégsem az. A hatalom mámorában megfeledkeztél királyi kötelességedről.

KÁROLY Miről feledkeztem meg?

JOHANNA Arról, hogy igazságot szolgáltassál nekem.

KÁROLY Ez nem az én feladatom. Ott vannak a királyi bíróságok… De te nem is közéjük tartozol… Téged a szent inkvizíció vett védőszárnyai alá, hogy megmentse elkárhozó lelkedet.

JOHANNA Okosabban tennék, ha a lelkem épségének megóvását rám bíznák. Tudom én, mire van az én lelkemnek szüksége az üdvösséghez.

KÁROLY (a bigottság ájtatosságával) Imára Johanna, imára! … Ünnepélyesen királyi szavamat adom, hogy ma este lefekvés előtt én is elmondok egy imát a lelki üdvödért.

JOHANNA Ez hősies cselekedet lesz tőled, Károly, hiszen ügyefogyottságodtól több úgysem telik… Bár ezt is kétlem, mert, ahogy téged ismerlek, aligha kerülsz éjfél előtt ágyba, de lehet, hogy hajnal is lesz belőle. Csak azután arra ügyelj, nehogy a lángok már összecsaptak légyen fölöttem, amikor te borgőzös fohászodat elmormolod.

KÁROLY Tiszteletlen vagy megint Johanna, mint mindig. Látod: ez volt egyik fő hibád… soha, senki iránt nem éreztél tiszteletet.

JOHANNA Ez csak annak jár, aki méltó rá. Egyébként én neked mindig megadtam érdemeden felül, a koronádra való tekintettel.

KÁROLY Erről beszélhetnénk. De nem hiszem, hogy ezért hívtál volna.

JOHANNA Úgy gondoltam, tudni fogod, hogy miért.

KÁROLY Sejtem… de én nem tehetek semmit. Ismétlem, imádkozni fogok a lelkedért, hogy Isten legyen irgalmas hozzá.

 JOHANNA (gúnnyal) Szép tőled.

KÁROLY (önelégülten) Magam is azt hiszem. Ez a helyzethez méltó királyi cselekedet.

JOHANNA Ezzel meg tudod nyugtatni emberi és királyi lelkiismeretedet.

KÁROLY Teljes mértékben. Képzeld el, milyen rettenetes tudat lenne számomra, ha a lelkedet sem lehetne megmenteni és az a pokolba kerülve az örök kárhozat tüzén szenvedne az idők végtelenségéig?

JOHANNA Az ellen semmit nem vagy hajlandó tenni, hogy a testem ne senyvedjen a nyilvános elkárhoztatás máglyatüzén?

KÁROLY (mustrálgatja Johannát; feltámad benne a kéjenc) Szép test, formás és fiatal. Kár érte! ... (Sóhajt, majd vállat von.) De már így esett, vegyük észbe, hogy a test porlandó Johanna, a lélek pedig örökéletű.

JOHANNA A lelki vigaszt hagyd a tonzúrás barátoknak. Ezek a prédikációk különben is igen furcsán hangzanak a te szádból, hiszen egyébre sincs gondod, mit a tested jóllétére, az élvezetekre és kicsapongásokra.

KÁROLY Azért beszélsz így, mert soha nem ízlelted meg ezeket a gyönyöröket... Szívem mélyéből sajnálom, hogy úgy halsz meg, hogy nem ismered az élet igazi örömeit. Igazán kár, hogy sosem hallgattál rám és nem részeltettél legalább engem…

JOHANNA Elég legyen, Károly! Legalább az utolsó éjszakámon kímélj meg ezektől a szennyes...

KÁROLY Rajtad nem lehet segíteni! Ha ezeknek éltél volna, nem jutsz ide.

JOHANNA Tudom. De inkább a börtön szalmavackán rothadjak el, vagy égessenek máglyatűzön, semmint a király ágyában hemperegjek.

KÁROLY Nem lett volna okod megbánni. De most már késő… Az idő gyorsan múlik, ki vele hát, mit akarsz tőlem?

JOHANNA Iménti szavaid után már nem is látom értelmét annak, hogy szóljak veled. Te a királyi bíborban is csak az maradsz, aki Chinonban voltál.

KÁROLY Te is az vagy, aki Chinonban. Pedig megjöhetett volna az eszed.

JOHANNA Neked sem nőtt be azóta a fejed lágya. De ha már ésszel nem is éred föl, legalább a lelkiismeret késztethetne rá, hogy kiállj az igazság mellett.

KÁROLY Az igazság szavát már kimondták, Johanna. Igazán nem állíthatod, hogy elfogultak lettek volna a bíráid veled szemben. Sőt. A legnagyobb jóindulatot és türelmet tanúsították irántad, és te voltál az, aki oktondiságoddal és csökönyösségeddel kihívtad a sorsod magad ellen.

JOHANNA Emelt fővel nézek szembe végzetemmel! Nem a haláltól félek én, de nem tudok beletörődni abba, hogy eretnek gyanánt és boszorkányként égessenek meg… (emeltebb hangon). A hadak élén sosem kerültem én a halált. Vállamon sebzett egy nyíl Orleans alatt és a másik seb, amelyet tavaly szereztem Párizs ostrománál - nézd - itt a felső combomon… (Mutatja hegedő sebét). Egy esztendő alatt nem forrott még be… Ha ott ért volna engem a halál valamelyik győzelmes csatában, az méltó lett volna hozzám… De ez a vég? ...

KÁROLY (egyre csak korlátolt agyának buta véleményét hajtogatja) Magad kerested Johanna!. A boszorkányság és eretnekség vádját kevély, hetyke szavaid és kihívó válaszaid csak megerősítették.

JOHANNA (megragadja Károly vállát) Nézz a szemembe, Károly! Te is boszorkánynak tartasz?

KÁROLY (zavarában az imént feltárt sebet nézi) Milyen csúnya ez a seb, és milyen szép a lábad… Boszorkány!...

JOHANNA (keserűen) Orleans alatt nem voltam az? A reims-i katedrálisban sem? Akkor az ég küldöttjének tartott mindenki és … te is!

KÁROLY Az ott… akkor…más volt, Johanna, egészen más… Orleans alatt győztél…

JOHANNA Úgy? A győzelem isten műve? Patay mellett is győztem, Chalons megadta magát, Reims megnyitotta a kapuit, Saint-Denis, Laon, Soissons, Chateau-Thiery, Provins, Beauvais sorra meghódolt kardom előtt: ez mind az isten műve lehetett? De Compiegne, mert ott sikerült kelepcébe csalni, és a saját várőrségem aljas árulása miatt csatát vesztettem - az elsőt, te király, te általam csinált király -, az már ördögi praktikának számít?

KÁROLY Én nem tehetek róla, ha az emberek az igazságot a siker és a szerencse szerint mérik…

JOHANNA De tehetsz! Mert lapultál, ahogy lapultak mind a többiek is, amikor bajba kerültem, miattatok, akikkel csak jót tettem, akik emelkedésüket nekem köszönhettétek.

KÁROLY Egyetlen mentő tanúd sem volt, Johanna, csak vádlóid voltak!

JOHANNA Mert sok az irigyem.

KÁROLY Sikereid mindenkit ellenségeddé tettek.

JOHANNA Téged is?

KÁROLY (zavarba hozza a kérdés) Ezt éppen nem mondhatom… Ami engem illet, csak hála és köszönet illethet a részemről. Ez így igaz… De rajtam kívül még sokan, nagyon sokan vannak, akik hálára kötelezettek veled szemben és ez… nagyon kényelmetlen érzés… Olyan, mint a viszketés. Vakarja az ember, mert muszáj vakarni és… annál erősebben viszket…

JOHANNA Nem gondolod, hogy nagyon szánalmas látvány ez a - vakaródzásod?

KÁROLY Elfeledted, vagy inkább nem is tanultad meg soha, hiszen szent együgyűségedben nem ismerted az emberek rosszaságát, …

JOHANNA Mi az, amit nem tanultam meg?

KÁROLY Legalább most - ha későn is - tanuld meg, hogy az emberek mindent szívesebben elnéznek és megbocsátanak, mint azt, ha valaki nagylelkű velük szemben, és olyasmit cselekszik érdekükben, amivel köszönetre és hálára tarthat igényt. Ez elviselhetetlen, Johanna, hidd el nekem!

JOHANNA Hát ezért jöttél, hogy ezzel a szörnyűséggel mérgezd meg a lelkemet?

KÁROLY Nézd Johanna, beszéljünk őszintén… Mi, gyarló emberek szívesen megbocsátunk azoknak, akik vétenek ellenünk, mert szeretünk a nagylelkűség pózában tetszelegni mások és önmagunk előtt… De meggyűlöljük azt, aki jót tesz velünk, mert megalázónak érezzük, hogy más gyakoroljon nagylelkűséget velünk. Ezt - látod - soha se tudjuk megbocsátani… Így vagyok én is veled.

JOHANNA Te gyűlölsz engem?

KÁROLY: Ezt túlzás lenne állítani, de tény, hogy roppant kényelmetlen érzést szereztél nekem azzal a… megkoronázással… Meg a többivel is. De különösen az a korona… (Kis szünet, panaszos hangon.) Mondd: mire volt ez jó? Hálásnak kellene lennem irántad olyasvalamiért, ami… amiért… - igen, no! – amiért legszívesebben leüttetném a fejed.

JOHANNA Mert királlyá tettelek?

KÁROLY Igen, azért.

JOHANNA Hiszen visszaszereztem a tekintélyedet a nép előtt, az udvar előtt!

KÁROLY Ezért, látod: ezért!

JOHANNA: De te azelőtt senki-semmi voltál! Gondolj csak vissza: milyen félvállról beszélt veled mindenki. A legkisebb lovászgyerek is lesajnált és semmibe vett, mert úgy tudta rólad, hogy fattyú vagy.

KÁROLY (közömbös, majdnem csodálkozó arccal): No és aztán?

JOHANNA: Visszaadtam a hitedet elhivatottságodban, tiszta származásodban: önbizalmat ültettem a lelkedbe…

KÁROLY (gyerekes duzzogással) Ültettél volna inkább tulipánt…

JOHANNA Én liliomot ültettem a trónusod köré! Visszaadtam…

KÁROLY (ideges türelmetlenséggel) Ne arról beszélj, amit visszaadtál, hanem amit elvettél tőlem!

JOHANNA (megütközve) Én tőled? Mit vettem el én tőled?

KÁROLY (kifakad) Megmondom: a biztonságérzetemet!

JOHANNA Hát nem azóta érzed magad biztonságban, amióta Szent Lajos koronája megérintette a homlokodat?

KÁROLY (szinte magába csuklik, nagyon őszintén és mélységes levertséggel) Nem Johanna! Azóta vagyok… bizonytalan…

JOHANNA Miben?

KÁROLY Önmagamban! És ez a bizonytalanság, az örökös töprengés az őrületbe kerget!

JOHANNA Teljesen értelmetlen számomra, amit mondasz.

KÁROLY Pedig igazán megérthetnéd!! Képzeld csak el magadat a helyembe… Olyan apa mellett nőttem fel, akinek habzott a szája, időnként földre vetette magát és üvöltött, azután tört-zúzott, rám is kést fogott nem egyszer… Őrült volt és mikor már nagyobbacska lettem, megmondták nekem, hogy ez a baj örökletes… Attól kezdve rémület és remegő tépelődés volt az életem: mi lesz, ha egyszer rajtam is kitör? De jött az anyám, ölébe vette, megsimogatott, felszárította könnyeimet és megvigasztalt. Megnyugtatott, hogy nem kell ettől tartanom, az én vérem mentes ettől a gyilkos kórtól, mert… nem ő az apám, hanem a fivére, az orleans-i herceg, az ép, egészséges dalia. Később látnom kellett, hogy valójában vele él házastársi viszonyban, nem az apámmal… És akkor megnyugodtam… Igaz, a hátam mögött összesúgtak az emberek és fattyúnak neveztek, de mit bántam én! Csak egy volt a fontos számomra: az, hogy ép, egészséges a szervezetem! … Nem, nem akartam őrült király lenni, inkább egészséges zabigyerek. … Fütyültem az emberek megvetésére, engem csak az érdekelt, hogy tiszta a vérem… És végeredményében így is királyi vér, hiszen ha a király öccsének vagyok a fia, ugyanúgy Bölcs Károly a nagyapám, mintha Őrült Károly nemzett volna… És egy egészséges királyi herceg jobban urává tud válni a trónnak, mint egy tébolyodott. Ezt az önbizalmat, ezt a biztonságérzetet raboltad el tőlem, amikor jöttél a te misztikus „égi hangjaiddal” és ország-világ előtt kinyilatkoztattad, hogy én vagyok a törvényes trónutód és hazugság az anyám és a király aláírásával megpecsételt nyilatkozat a troyes-i békeokmányon… És határozott fellépésedre és az általad művelt csodákon elámulva az udvar és a nép elhitte, hogy valóban az isten szól belőled. Királlyá tettél Johanna, de azon az áron, hogy elraboltad tőlem az egészséges voltomba vetett hitemet, amit az anyám plántált a lelkembe, és belém oltottad ismét a kétséget, sőt a majdnem bizonyosságot… (Kis szünet.) Hát ezért legyek én hálás neked?

JOHANNA (nem tud szóhoz jutni a megdöbbenéstől, csak nézi az izgatottan hadonászó Károlyt, akinek szemében az őrület lobogását látja felcsillanni.)

KÁROLY Igen Johanna, hiába nézel, ez az igazság! Ezt művelted velem, amikor királyt csináltál belőlem. Pedig ép idegekkel idővel magam is meg tudtam volna szerezni a trónt a te segítséged nélkül, ha nagyon vágytam volna rá: míg ha bolond fejjel telepszem rá, kicsúszik a fenekem alól és olyan élőhalott-sors vár rám is, mint a többi bomlott agyú szerencsétlenre…

JOHANNA Sohasem szóltál nekem ezekről a tépelődéseidről.

KÁROLY Minek szóltam volna? Te jót akartál nekem és én nem akartalak megbántani… De most már megvallhatom neked: vártam, sőt kerestem az alkalmat, hogy lerázhassalak.

JOHANNA A hőn óhajtott pillanat elérkezett, most megszabadulsz tőlem!

KÁROLY Hála érte a könyörületes istennek! … Most már megérted, miért nem mozdítottam meg a kisujjamat sem érted? Gondold csak meg: mennyi izgalmat, nyugtalanságot okoztál volna nekem és az országnak, ha tovább folytatod ezt a hadakozási rögeszmédet!

JOHANNA De hiszen a fele országodat már felszabadítottam és a másik fele most következett volna soron.

KÁROLY Ez az, amiből már elegem van; nekem nyugalom kell, én békességben akarok élni. A háború mindig kockázatos, nem lehet tudni hogyan sül el a dolog.

JOHANNA Amíg isten kegyelme velem, győztem volna.

KÁROLY Kinek? Mondd! A hercegeknek, a pártütőknek, akik hol ide, hol oda állnak? Övék itt minden és nekik igazán mindegy, hogy én bólintok-e fejet a követeléseikre, vagy az angol király… Nem, Johanna, én torkig vagyok a te jóságoddal és hősködéseddel. Szállj az égbe, nem bánom, vagy süllyedj a pokolba, csak mi szabaduljunk meg végre tőled!

JOHANNA Ezért jöttél, hogy ezt a szemembe vágd?

KÁROLY (röstelkedve) Őszintén szólva: nem. És sajnálom is, hogy ennyire elragadtattam magam, de csökönyösséged és rövidlátásod kihozta belőlem. Most legalább megkönnyebbültem.

JOHANNA Amennyivel te megkönnyebbültél, annyival tetted nehezebbé az én lelkemet.

KÁROLY De végre belátod, hogy nem volt értelme semminek?

JOHANNA Ezt csak te látod így, de a nép másként érzi.

KÁROLY Lehet, nem tudom. Őket én sosem kérdeztem.

JOHANNA Ez a baj Károly, ez a te legnagyobb hibád. De még változtathatsz rajta. Nem vagy ugyan lángész, mint a nagyapád, de ez nem nagy baj, a lángeszű emberekkel úgyis sok baj van mindig. Bölcs király soha, de jó király még válhat belőled, ha szeretni fogod a népet. Hosszú élet áll előtted Károly, ezalatt sok jót tehetsz és sok mindent jóvá tehetsz… Hidd el nekem: nem lángész, csak jóakarat kell az emberekhez.

KÁROLY Jó, ezen majd gondolkozom. De most másért jöttem. Tudni akarom tőled mielőtt meghalsz, a te szádból akarom hallani az igazságot.

JOHANNA Miféle igazságot? Az emberit, vagy az istenit?

KÁROLY (mohó, sürgető kíváncsisággal) A származásom titkát!

(Pillanatokig tartó feszült csönd, csak az égzengés egyre távolodó hangja hallatszik be az ablakon át. Johanna felmagasodik, átszellemült arccal tekint föl.)

JOHANNA A fogamzás titka az élet legfönségesebb misztériuma, akár a halál… Amint nem adatott meg a halandónak, hogy híradással legyen arról, ami a halál után következik, azonképpen nem pillanthatunk be az élet keletkezésének rejtelmeibe sem. Isten ennek titkát magának tartotta fenn és még szentjeivel sem szólt efelől…

KÁROLY Akkor honnan vetted azt az arcátlan vakmerőséget, hogy isteni kinyilatkoztatás színébe öltöztesd azt, amit származásomról összezagyváltál?

JOHANNA Megmondom neked. A halál küszöbén nincs miért titkot őriznem. Én falun nevelkedtem, egyszerű emberek között, akik félik az istent. Tudom, mi lakik a szívükben, lelkem egy az övékkel. Ismerem a gondolkodásmódjukat. Ezek az emberek hit nélkül nem tudnak élni. Kell, hogy higgyenek valamiben, ahogy nekem is kellett, hogy higgyek a magam elhivatottságában. Ez ad erőt a földi harchoz, ha rozsot aratsz, ha ellenséget kaszálsz. Én hittem és azt akartam, hogy a népem is higgyen… Egy eszményre, amelyre föltekint, melybe reménye horgonyát vetheti. Ezért állítottalak én tégedet a nép elé, hogy higgyen… Benned, és általad a maga felszabadulásában. Ez - látod - ez a hit volt a titka minden csodámnak, minden hadi sikeremnek. (Szünet.)

KÁROLY (megilletődötten) Értelek, Johanna!... Te valóban az ég küldöttje vagy. (Alázatosan meghajtja a fejét, mintha templomban volna.)

JOHANNA (köznapi hangon) Most már tudod annak, amit akartál, az egyik felét…

KÁROLY (lassan fölemeli a fejét, de hangjában most már nincs semmi kihívás; halk, szinte áhítatos): És a másik fele?

JOHANNA Kérdésed másik felére te magad fogod megadni a választ.

KÁROLY Én?

JOHANNA Te! A tulajdon életeddel.

KÁROLY (maga elé halkan): Az életemmel…

JOHANNA Nem az számit, ki nemzett, hanem az, hogy mi lakik benned. Igyekszem minél több jót tenni az emberekkel. Ha ennek a törekvésnek a jegyében fogsz kormányozni, akkor jó ember, igaz ember vagy, amiből az következik, hogy lelked, tested egészséges. A gonoszság, a kegyetlenség azonban felőrli elkövetője idegzetét, a lelkiismeret mardosása őrületbe kergeti… Amaz esetben az égi üdvösség, emebben a pokoli elkárhozás vár majd rád … Én hiszem, hogy majd…ha ütött a te órád is, odafenn találkozunk. … Most menj békével.

KÁROLY (mélységes megindultsággal) Béke veled, Johanna! (Halkan, lábujjhegyen kimegy és nesztelenül beteszi az ajtót maga mögött.)

 

(Csönd. A fáklyák füstölögve lobognak. Az égiháború már csak távoli, tompa moraj.)

 

JOHANNA Istenem, édes szentjeim, íme, lássátok meg, milyen egyedül maradtam! … Nincs senkim, senkim, egyetlen barátom… Pedig mennyi volt addig, amíg a dicsőségem fényében sütkérezhettek… Elér a vég, és nincs, kinek meggyónhassak, aki a szentelt ostyát ajkamhoz érintené… Nem akad még egy kóbor bocskoros barát sem, aki a kereszt jelével megáldana…

(Nagyot lobban az egyik senyvedő tüzű fáklya és sisteregve kialszik. Most még sötétebb lesz a cellában.)

DUNOIS (A halkan felnyíló ajtóban, barna barátcsuhában, mellén összefont kezekkel megjelenik. A kámzsa mélyen a fejébe húzva teljesen elfedi az arcát. Jobbját lassan fölemeli, és mintha áldást akarna osztani, misztikus jeleket ír a levegőben) Béke veled, Johanna…

JOHANNA (szeme boldogan felcsillan) Pap! Francia pap! …Isten mégis megszán engem… (Térdre veti magát és alázattal meghajtja a fejét) Áldj meg engem atyám és öltöztess föl isten gyermekének. Add rám a hótiszta ártatlanság gyolcsát… Légy velem utolsó perceimben és imáddal kísérj a halálba…

DUNOIS (hirtelen mozdulattal ledobja a szőrcsuhát, lovagi öltözékben, vállig érő gesztenyebarna hajjal, ifjúsága daliás szépségében áll Johanna előtt. Széttárja karjait) Az életbe viszlek, nem a halálba!

JOHANNA (felsikolt) Dunois! ... Drága pajtásom, egyetlen igaz barátom és hűséges bajtársam!... Hát nem hagytál cserben?

DUNOIS (megragadja a karját) Nem, én soha nem hagylak cserben!... Szedelődzködj gyorsan… A sáncon túl két fölnyergelt paripa vár ránk; mielőtt megvirrad, túl leszünk az angol övezeten.

JOHANNA Ez nem lehet igaz… Dunois! Te engem?

DUNOIS Megszöktetlek, Johanna! Kiragadlak ellenségeid karmaiból és biztos oltalom alá viszlek…

JOHANNA Az életed kockáztatod értem!

DUNOIS És te? Hányszor kockáztattad az életedet értem és mindannyionkért?

JOHANNA A hazáért, Dunois!

DUNOIS Én meg a haza megmentőjéért! Nem azért, mert ezzel tartozom neked, hanem ezen felül azért, mert … szeretlek!

JOHANNA (elérti) Én is téged, mint leghűségesebb bajtársamat.

DUNOIS Remélem, ezen túl majd másként is …

JOHANNA Igen, mint életem megmentőjét!

DUNOIS Ezentúl mindig együtt maradunk, Johanna!

JOHANNA Jóban-rosszban!

DUNOIS Holtomiglan-holtodiglan…

JOHANNA Harcban és dicsőségben!

DUNOIS Boldogságban, Johanna! Az vár rád: a boldogság.

JOHANNA Ó, már itt is van! EZ számomra a legnagyobb boldogság, hogy téged ismét magam mellett tudlak.

DUNOIS Most már mindig, Johanna. Érted? Mindig. Örökre…

JOHANNA Soha nem válunk el egymástól… Eddig is együtt vívtuk minden csatánkat. Közös volt az örömünk, bánatunk.

DUNOIS Ezentúl nem lesz okod a bánatra, csak az örömre. A szenvedéseid véget értek.

JOHANNA Új élet kezdődik számomra… Mondd, hova viszel?

DUNOIS (titokzatosan) Ne kérdezz semmit, ne vesztegessük az időt.

JOHANNA Igazad van. Mindegy, hogy hová. (Harsány örömmel.) Vezess és megyek veled, akár a pokolba is! (Ahogy kimondta, maga is megijed a szótól… riadtan néz, mintha valami nagy bűnt követett volna el.)

DUNOIS (a „pokol” szóra pillanatra megmerevedik, arca eltorzul): Akkor hát…(Hangja egyszerre rideg és acélkemény lesz)… a pokolba!

JOHANNA (lelkét megcsapja a szóból áradó fagyosság, döbbenten) Ó, ezt nem lett volna szabad mondanom… Hiszen - a pokoltól szabadítasz meg…

DUNOIS (már ismét mosolyog) Igen, megszabadítalak… De siess, mert nemsokára itt a hajnalderengés és... (Az iménti furcsa hangváltozással) … el kell tűnnöm…

JOHANNA Igen, mennünk kell, meneküljünk. Jöjj, menjünk.

DUNOIS (szelíd mozdulattal, amelyben mégis van valami démoni, átkarolja; ujjai, mint a karvaly karmai markolják a vállát) Előbb egy csókot!

JOHANNA (megütközve) Csókot?

DUBOIS (szemében különös fény villan) Igen, egy csókot … (Ismét szelíd mosollyal) Hiszen még nem is üdvözöltük egymást.

JOHANNA Igaz! Látod, széles örömömben el is feledkeztem róla, hogy mi mindig baráti csókkal köszöntöttük egymást… (Férfias mozdulattal megöleli és arcon csókolja.)

DUNOIS (viszonozza az ölelést és hévvel megcsókolja a száját.)

JOHANNA (kibontakozik és rémülten hátrál) Dunois! Mi volt ez?

DUNOIS (diabolikus mosollyal) A mi első igazi csókunk.

JOHANNA Ezt te… sohasem merészelted! … És most...

DUNOIS (ismét közelít) Most… igen!

JOHANNA (sikoltva) Mi van veled, Dunois?

DUNOIS Te vagy velem és … én veled. Eddig is jól megfértünk. Nem?

JOHANNA Valóban a legjobb bajtársak voltunk. De most…

DUNOIS (egészen közel, fojtott várakozással) Most?

JOHANNA (riadtan, szinte kétségbeesve) Dunois, én félek tőled!

DUNOIS Hiszen te nem ismered a félelmet, Johanna?!

JOHANNA (hebeg) Eddig nem tudtam mi az, valóban… De most, hogy megcsókoltad a számat… olyan kimondhatatlanul furcsát érzek…

DUNOIS (diadalmasan) Tehát - mégis csak van benned vér…Asszonyvér…

JOHANNA Még soha nem éreztem ilyen … félelmet. A hideg futkos a hátamon és forróság önt el…

DUNOIS (fölényesen) Ezt nem félelemnek hívják, Johanna.

JOHANNA Hanem?

DUNOIS Mondjuk úgy talán, hogy…szokatlanság…

JOHANNA Az lehet. Az én számat még nem csókolta meg férfi.

DUNOIS (diadallal) De a melledet igen.

JOHANNA Hogy mondhatsz ilyet? Aki ezt merészelte volna megkísérelni, menten a halál fia lett volna!

DUBOIS (övéből kihúzza a tőrét és feléje nyújtja): Tessék.

JOHANNA (értetlenül mered a tőrre): Mit akarsz ezzel a tőrrel?

DUNOIS Cselekedj szavad szerint. (Gesztus,)

JOHANNA Nem értelek.

DUNOIS Váltsd be fenyegetésedet, ha későn is… Melledet férficsók érte. (Kitárja a mellét) Íme, a tettes!

JOHANNA De hiszen ilyesmi… soha nem történt köztünk…

DUNOIS De igen! Csak te nem tudtál róla…

JOHANNA Hol? Mikor?

DUNOIS Tavaly… áprilisban…

JOHANNA Amikor…Melun alatt táboroztunk?

DUNOIS (igenlően bólint) Aznap érkezett meg a királytól a családod nemesi rangra emeléséről szóló dekrétum, a „du Lys” előnévvel.

JOHANNA Az nagypénteken volt, a Megváltó kínhalála napján…

DUNOIS (A név és az ünnep hallatára összeborzong.)

JOHANNA Folytasd, Dunois. Mi volt nagypénteken?

DUNOIS Akkor este… megosztottad a vacsorádat velem.

JOHANNA Igen-igen. Borba áztatott kenyeret ettem, ahogy szokás… Emlékszem azon a napon kevés kenyerünk volt és azért kínáltalak meg, mert a borban megázva megdagad és jobban laktat.

DUNOIS Én úgy gondolom Johanna, nem a kenyér volt kevés, hanem a bor volt sok…

JOHANNA Mi köze ennek a…

DUNOIS Éjszaka nem sátorban háltunk, hanem künn a mezőn, a katonákkal.

JOHANNA Ó, ez megesett velünk nem egyszer!

DUNOIS Igaz. Akkor éjszaka…

JOHANNA Mi történt akkor éjszaka?

DUNOIS Én melletted feküdtem, mint máskor is.

JOHANNA Katonák voltunk, ebben igazán nincs semmi.

DUNOIS (folytatva) Hűvös volt az éjszaka és én a köpenyemmel takargattalak, hogy meg ne fázz… átöleltelek és úgy aludtunk.

JOHANNA (erélyes tiltakozással) Erről nem tudok!

DUBOIS Nagyon mélyen aludtál. Talán a bor… Az én fejem is nehéz volt, kóválygott az agyam… Álmomból arra riadtam fel, hogy a tornyok harangjai éjfélt jeleztek… Fölültem, körülnéztem: mindenki aludt, te is. A telihold tisztán ragyogott a felhőtlen égen, kék fény áradt el a mezőn… Észrevettem, hogy a köpenyem már megint a lábad köré csavarodott, ahogy lerúgtad magadról. Föléd hajoltam, hogy betakarjalak. Úgy aludtál csöndesen pihegve, édes mosollyal, mint egy kisgyerek… Nem is! ... Úgy, mint egy tiszta lelkű, boldog ártatlan leány… Akkor láttam meg benned először a nőt…

JOHANNA (idegesen forgatja a tőrt): Ekkorát véteni a barátságunk ellen!

DUNOIS: Most megbosszulhatod, de előbb tudj meg mindent.

JOHANNA Igen, mindent akarok tudni. Beszélj! (villámlott a szeme) De könyörületre ne számíts!

DUNOIS (egyáltalán nem nyugtalanítja a fenyegetés, sem a fáklyafényben villogó tőr, zavartalanul folytatja) Nem tehetek semmit róla, Johanna. Te vagy az oka… és a zubbonyod, amit éjszakára kigomboltál, hogy ne szorítsa a torkodat és kényelmesebben fekhess.

JOHANNA A zubbonyom nyitva volt? (Női szeméremmel a melléhez kap.)

DUNOIS A darócing hasítékából elővillant a melled… Formás, kerek, édes kis női mell… mely arra való, …

JOHANNA (közbekiált, felháborodottan) Szégyelld magad! Megloptad egy bajtársad becsületét!

DUNOIS Mondhatsz bármit, akkor ott a fű selymén a kékes holdfényben nő voltál Johanna, üde, fiatal, kecses és kívánatos nő!

JOHANNA (szégyenletében a tenyerébe rejti az arcát) Szerencséd, hogy nem ébredtem föl, mert azonnal leszúrtalak volna.

DUNOIS Az a csók, amit akkor, ott … a melledre leheltem, azt is megérte volna.

JOHANNA Milyen bolondok vagytok, ti férfiak! Egyetlen csókért az életedet?... (Erélyes mozdulattal feléje nyújtja, szinte löki a tőrt.) Fogd a tőrödet. (Kis szünet után, mikor sikerült erőt vennie izgalmán.) Megérdemelnéd, hogy arcúl verjelek, de nem teszem, mert tudom, hogy nem változtatna semmin.

DUNOIS Igazat mondasz: én a halálban is szeretni foglak!

JOHANNA (Kis gondolkozás után, nagyon szomorúan, mint aki mindennel leszámolt) És most már azt is tudom, hogy …nem megyek veled

DUNOIS Megtagadsz, azért, mert szeretlek?

JOHANNA Nem. Azért, mert … én is.. (Elhallgat, majd hirtelen fölerősödik a hangja.) Azért, mert úgy szeretsz, ami nem illő hozzánk, katonákhoz.

DUNOIS Jó, tagadj meg! Vess meg, fordulj el tőlem, de ne jöjj velem. Azután, ha szabad leszel és túl leszel a veszélyen, azt teszel, amit jónak látsz… Ha úgy kívánod, arra is kész vagyok, hogy lemondjak rólad. De ez csak egy módon lehetséges, ha pótolom azt, amit te most elmulasztottál… Nélküled nem kell az élet. Szívesen meghalok, hogy te élj,,,

JOHANNA (lelke mélyéig meghatva): Ekkora áldozatot nem fogadhatok el tőled. Te…mégis a bajtársam voltál, kitartottál mellettem hűséggel. És ha visszagondolok az együtt töltött időkre, már nem is tudok haragudni rád. És talán…meg is tudlak érteni…Hiszen én is …

DUNOIS (mohón): Te? Mit akartál ezzel mondani?

JOHANNA (mint akit rajtakaptak valamin): Nem, semmit! (Habozva.) Különben… úgyis mindegy. (Fölszegi a fejét): Igen, tudd meg… én is tudom, mi az: lemondani…

DUNOIS Miről?

JOHANNA Azokról az örömökről, amelyeket az élet kínál.

DUNOIS De miért kellene lemondanod?

JOHANNA Mert nekem küldetésem van.

DUNOIS: Azt te már teljesítetted!

JOHANNA Csak félig, kedves bajtársam. A másik felét ezután kellene teljesítenem... De most már tudom, hogyan harcolhatnánk egymás mellett, hiszen a bajtársias szellemnek vége köztünk azzal, hogy megtudtuk egymásról… (Hirtelen elhallgat, a jóvátehetetlen elszólás a szégyen lángrózsáit gyullasztja arcán.)

DUNOIS (hozzá ugrik, megragadja a kezét) Egymásról? (A szeméből próbálja kiolvasni a valót.)

JOHANNA (nehéz belső harc után, csaknem sírva): Igen, Dunois… Hiszen én is …

DUNOIS Szeretsz?

JOHANNA (halkan, megrendülten): Te vagy az első férfi… az egyetlen, aki ..akire úgy gondoltam… (Megerősíti a hangját) De ezeket a gondolatokat mindig elhessegettem magamtól. És valahányszor feltámadt bennem ez a furcsa, azelőtt nem érzett vágy, a szentjeimhez fohászkodtam. Az ő közbenjárásuk őrzött és tartott meg az igaz úton…

DUNOIS (érdesen): Szentekkel és imákkal nem lehet erőt venni a természet rendjén. Téged nőnek alkotott a természet.

JOHANNA De isten katonának rendelt.

DUNOIS: Eleget katonáskodtál már. Kétszer sebesültél; invalidus lettél.

JOHANNA Jó, hogy mondod, hogy a tizenkilenc évemmel veterán!

DUNOIS: Ne fecsegjük el az időt. Nyakunkon a hajnal és magammal kell vigyelek.

JOHANNA (töprengés közben) Várj csak!... Mondd: azon az éjszakán, ott Melun alatt… (Keresi a szavakat) Lehetséges, hogy én … már nem vagyok…? (Nem tudja kimondani.)

DUNOIS (nagyon ünnepélyesen) Te az „Orléans-i Szűz” vagy, bizonnyal mondom néked és halálod után erényességedért a szentek közé fognak iktatni…

JOHANNA (naiv, boldog mosollyal) Köszönöm, hogy megnyugtattál.

DUNOIS Most pedig jer. Új élet vár rád.

JOHANNA Nem Dunois, mi nem csatázhatunk együtt többé.

DUNOIS Persze, hogy nem. Szó sem lehet róla. Új hivatásod lesz, igazi női hivatás: az asszonyom léssz és boldogságunk gyümölcseként gyerekeket fogsz szülni. Nekem és a hazának.

JOHANNA A legtitkosabb vágyamat mondtad ki Dunois. De félek, ez csak álom marad. Ha győztesen térnék vissza veled a háborúból, akkor igen. De rab hazának nem szülök gyereket!

DUNOIS Helyes, első a szabadság és az érte folyó harc. De ezt a feladatot bízd most már teljesen rám.

JOHANNA Hogyan tehetném, édes Dunois? Nekem a harc az élet! Hogyan lehetnék méltó isten kegyelmére, amellyel visszaadta általad az életemet, ha nem arra használnám elsősorban, amire rendeltettem?

DUNOIS Tégy le erről, Johanna. Te nem harcolhatsz többé.

JOHANNA (szinte sikolt a hangja): Ezt nem mondhatod komolyan?

DUNOIS Ne feledd: te a kardodat, amelyet a fierbois-i templom oltára alól ástál ki…

JOHANNA: Szent Margit és Szent Katalin sugallatára!

DUNOIS (nem zavartatja magát a szentek nevének említésével, csak kezének legyintésével hárítja el a kellemetlen neveket) … ezt a kardot letetted arra a másik oltárra ott a Saint-Denis-i templomban, hadjáratod győzelmes befejezése után…

JOHANNA Ezután jött a meluni éjszaka… és másnap az első csatavesztésem… Lehet, hogy az éjszakai bűnbeesésem okozta?

DUNOIS Az ötcsillagos kardot harmadnapra az angolok zsákmányul ejtették.

JOHANNA Lesz másik kardom!

DUNOIS Az nem lesz csodatevő kard. Neked, aki szentekkel tárgyalsz, jobban kellene hinned az égi jelekben.

JOHANNA A kardom elrablása nem az isten műve volt, hanem az ördögé!

DUNOIS (e szóra felmagasodik, szinte megnő az alakja, büszke diadallal) Annál inkább! Kardod és szerencséd ezek szerint az ördög hatalmába került. A varázs, amely addig övezett, szétfoszlott, pályád íve megtörött, egymás után értek a kudarcok. Katonáid beléd vetett hite megingott. Azóta üldöz a balsors.

JOHANNA (fanatikus hittel) Isten és szentjeim segítségével megfordítom a sorsot!

DUNOIS Késő, Johanna. A varázs már megtört. Párizs alól úgy kullogtunk vissza, mint a megvert kutyák. Compiégne-nél már nem csak az ütközetet vesztetted el, de a saját szabadságodat is. Mit akarsz még?

JOHANNA Győzni! És győzni is fogok.

DUNOIS Ebben csak te hiszel, senki más.

JOHANNA Te nem, Dunois?

DUNOIS Én sem, Johanna. A háború folytatását és befejezését most már bízd rám.

JOHANNA Azt hiszem, kezdelek érteni. Te vezéri hiúságból akarod magadhoz ragadni a korlátlan katonai hatalmat, hogy kizárólag a te nevedhez fűződjék a győzelem dicsősége!

DUNOIS Igaztalanul vádolsz. Én híven szolgáltalak, amíg hinni tudtam a csodatevő erődben, vagyis inkább a géniuszodban. De kiégtél és most, hogy kudarcaid mindenkit elfordítottak tőled…

JOHANNA (keserűen) Ebben igazad van, Dunois. Mindenki cserben hagyott és te is!

DUNOIS Ha ez igaz lenne, nem lennék itt, hogy megmentselek, hanem sorsodra bíztalak volna.

JOHANNA (maga elé réved; a fájdalomtól majd elsírja magát) Ez lett hát az álmaimból! …

DUNOIS Az álmaid megvalósulnak, Johanna. Én a te szellemedben fogok harcolni, az új stratégiával, amit te kezdeményeztél és győzni fogok! Neked fogok győzni és érted fogok győzni és veled, mert a szellemed elkísér, velem lesz! Annyi, mintha ott lennél.

JOHANNA Lélekben, de testben nem!

DUNOIS Ne akard, Johanna! Ezzel a makacsságoddal beláthatatlan katasztrófát zúdíthatsz mindannyiunkra. A puszta megjelenéseddel mindent elronthatsz!

JOHANNA: Máskor a puszta megjelenésem megfordította a csata sorsát!

DUNOIS Ami eddig volt: szép volt, nagy volt, dicső volt. A francia nép örök hálája kísér érte. Ne tedd ezt kockára.

JOHANNA Csak tudnám, hogy az isten szól-e belőled, vagy az ördög?

DUNOIS A józan ész, Johanna. A higgadt meggondolás.

JOHANNA Én sohasem latolgattam, hogy mi a józanság és mi a sugallat…

DUNOIS Így lettél szoborrá.

JOHANNA: Szoborrá?

DUNOIS A francia nép úgy tekint rád, mint a hősiesség és szabadságszeretet eleven szobrára. (Emeltebb hangon.) És ez kötelez, Johanna! Van-é jogod hozzá, hogy ezt a szobrot tízmillió ember lelkében összetörjed?

JOHANNA (megsemmisülten) Mit tegyek tehát?

DUNOIS Anyám majd gondodat viseli, amíg én megjövök.

JOHANNA Anyád? ... De hiszen én nem illek hercegi környezetbe!

DUNOIS Valentina Venosti – la prinipossa – csak a nevelőanyám volt. Az édesanyám egyszerű parasztasszony.

JOHANNA (kellemesen meglepve): Ezt … nem tudtam. Így most még melegebben érzek irántad. Beszélj az anyádról.

DUNOIS Egy távoli kis faluban él, a Vogézekben. Ott senki nem talál rád, védve vagy mindentől. Nos? Akarod, hogy te, meg én…(A mondatot nem folytatja, megáll.)

JOHANNA Azt hiszem… akarom…

DUBOIS (átöleli) Johannám!

JOHANNA: Jeannet, édes Jeannet! ...

DUNOIS (még ölelve tartja) Meglásd, milyen boldogok leszünk!...

JOHANNA De majd csak akkor, ha egyetlen goddem sem lesz többé francia földön!

DUNOIS Kikergetem őket mind egy szálig!

JOHANNA Akkor semmi sem állhatja útját a boldogságunknak… Házasok leszünk. Én asszony leszek és … bizonyosan anya is… Isten akaratán múlik…

DUNOIS Azt hiszem, a fohászkodás itt vajmi keveset segít.

JOHANNA Ne mondd ezt. A fohászkodás, ha szívből jön, mindig meghallgatásra talál… Ami azt illeti, én sose voltam rest semmi olyanra, amit el akartam érni, de előbb mindig imádkozni szoktam.

DUNOIS (harsányan nevet).

JOHANNA (megbotránkozva) Te ezen nevetsz?

DUNOIS A bátyám esete jut az eszembe, a féltestvéremé.

JOHANNA Orleans-i Károlyról beszélsz?

DUNOIS Aki most angol hadifogságban sínylődik… Nos, már két esztendeje házas volt, de még mindig nem volt gyerekük, pedig nagyon szerették volna, hiába imádkoztak minden este. Egyszer beszállásolta magát hozzájuk egy kapitány. Az nem imádkozott…

JOHANNA Ó a pogány!

DUNOIS De a gyerek meglett. Még hozzá ikrek!

JOHANNA (ártatlanul álmélkodó arccal) Történnek még csodák!

(Kint már lassan kezd derengeni. Valahol megszólal egy pacsirta.)

DUNOIS Percünk sincs vesztegetni való. Ha a világosság itt ér, elvesztünk te is, én is…

JOHANNA (kifelé figyel, lelkendezve): Jeannet, hallod? Pacsirta énekel. Köszönti a kelő hajnalt… Emlékszem, egyszer Soissons mellett a legnagyobb ágyútűzben egy kismadár szállt arra a bokorra, amely mögött rejtőztem. A két ágyúlövés közti szünetben dalolt, Dunois, dalolt!! Elcsattogta szerelmes dalát és a következő pillanatban holtan zuhant a lábam elé… Egy szilánk megölte …szegényt.

DUNOIS Szép halála volt. (Feszeng, már szeretne menni.)

JOHANNA A lelke biztosan a mennybe jutott…

DUNOIS Add a kezed. (Megfogja Johanna kezét.) A madaraknak nincs lelkük, Johanna! (Húzza kifelé.)

JOHANNA Én tudom, hogy van. Minden élőlénynek van lelke! Csak… az ördögnek nincs.

DUNOIS (hirtelen elereszti a kezét, vésztjóslóan, szikrázó szemekkel) Johanna, ne fesd a falra, mert elkárhozol!

JOHANNA Nem kárhozhatom el édes Jeannet, mert… te velem vagy!

DUNOIS (e pillanatban megpillantja az ajtó elött a földön heverő keresztet és megtorpan.)

JOHANNA. Édes Jeannet, van egy kérdésem.

DUNOIS (hasztalanul erőlködik, hogy átlépje a keresztet) Ki vele, csak gyorsan!

JOHANNA Ígérd meg, az első utunk a templomba vezet.

DUNOIS (ördögien eltorzult arccal): Hova?

JOHANNA A legelső pappal megáldatjuk frigyünket…

DUNOIS Pappal akarod megáldatni?

JOHANNA Attól még nem kell rögtön házastársakká válnunk az ágyban is…

Ezt majd akkorra hagyjuk, tudod! De… azt akarom: e perctől isten színe előtt is tartozzunk egymáshoz…

DUNOIS (felháborodva) Hová gondolsz? Én arra kértelek, hogy légy az asszonyommá, hiszen szeretjük és kívánjuk egymást; a vér szavának engedelmeskedünk ezzel... De hogy feleségül vegyelek?

JOHANNA (döbbenten hátrál) Hát azt képzelted, hogy az ágyasod leszek? A szajhád?... És még azt kívántad, hogy gyereket szüljek neked, lányfővel?

DUNOIS Az én anyám is megesett lány volt… Nekem sincs törvényes apám, mégis lettem valaki… És ha tudnád, hogy ki vagyok, és mekkora a hatalmam!...

JOHANNA De nem énfölöttem! Most már sejtem, hogy ki vagy te valójában!

DUNOIS Nem kell eltúlozni a dolgokat! Azért, mert megkívántalak, mert fölébredt bennem a férfi…

JOHANNA Nem a férfi támadt föl benned, hanem az ördög! És az hozott ide… Vagy… te magad vagy az ördög… Igen-igen: te nem Dunois vagy, a bajtárs, hanem az ördög, aki azért jött, hogy megkísértsen és kilopja belőlem a lelket!

(Most)

ÉGI HANG Vedd föl a keresztet, Johanna!

JOHANNA Katonai szavam köt, uram!

ÉGI HANG Te isten katonája vagy… Vedd föl a keresztet Johanna!

JOHANNA (Engedelmeskedik az égi hangnak. Fölkapja a keresztet és gyors mozdulattal az ajtóra függeszti.)

DUNOIS (most már szabad az út számára. Gyors mozdulattal az ajtóhoz ugrik és fölrántja. Visszafordul és öklét rázza Johanna felé) Légy örökre kárhozott!

(Eltűnik, az ajtó magától, nesztelenül becsukódik.)

 

JOHANNA (az átélt izgalmaktól felindultan áll, kezét hevesen dobogó szívére szorítja; megadás, beletörődés és hősi elszántság cseng a hangjában) Fölveszem… a keresztet…

(Nem látja, hogy a háta mögött a fáklyán végigfolyó égő szurok a szék hátára vetett szőrcsuhára csöppen, és azt meggyújtja. Vörös lánggal pillanat alatt elhamvad és helyén fehér gyolcsing terül a szék támláján.)

JOHANNA (lehunyt szemmel ismétli) Fölveszem a keresztet…

(Kint kulcscsörgés, éles csikordulással fölnyílik az ajtó és belép a Börtönőr.)

BÖRTÖNŐR (megáll a nyitott ajtóban): Megvirradt, Johanna. Itt az utolsó reggeled. Vége az éjszakádnak. Remélem kialudtad magad?

JOHANNA Ó, hát hagytak is aludni ezek?

BÖRTÖNŐR Kikről beszélsz?

JOHANNA Hát a látogatóimról! Egész éjszaka egymás kezébe adták a kilincset.

BÖRTÖNŐR Bolondokat beszélsz, Johanna!. Senki sem járt itt. De nem is járhatott, hiszen az ajtód kulcsa nálam volt és úgy találtam, ahogy az éjszaka hagytam.

JOHANNA Éjszaka?

BÖRTÖNŐR Bizony éjszaka! Háromszor is bent jártam, hogy lássam, nem forralsz-e valami gonoszat, mert tudod, vigyáznom kell rád nagyon! ... No, csakhogy már vége van.

JOHANNA Te… senkit se láttál itt?

BÖRTÖNŐR Teremtett lelket sem rajtad kívül… Mikor utoljára benyitottam, mert behoztam a gyolcsinget (a székre mutat).

JOHANNA Ezt mikor hoztad?

BÖRTÖNŐR Éjfélkor. Pontban éjfélkor. Egy perccel sem előbb, mert ez az előírás; ez csak egy napra szól.

JOHANNA (eltűnődve): Éjfélkor? Te itt jártál bent a cellában?

BÖRTÖNŐR Hát persze! Miért, mit gondolsz, ki hozta be a köntösödet? Talán az ördög? ...

JOHANNA (összerezzen, iszonyat ül ki az arcára.) És …mit láttál?

BÖRTÖNŐR Mit láttam volna? Úgy aludtál, mint a tej. Itt a vackodon.

JOHANNA Én, aludtam?

BÖRTÖNŐR Bizony ám! De még milyen mélyen! Éppen csodálkoztam, hogy még a patkányok futkározására sem riadtál fel, pedig itt cikáztak keresztül-kasul körülötted, még rád is fel-felugráltak!

JOHANNA (irtózattal) Patkány, azt mondod?

BÖRTÖNŐR Még hozzá három is! Hol elbújtak a szalmád közé, hol meg előbukkantak. Olyan táncot jártak körülötted, mint az ördögök!

JOHANNA (elgondolkozva, mintha mindent megértene) Három… patkány… Mint az ördögök…(Kis szünet.) És mondd: kint sem láttál senkit?

BÖRTÖNŐR Kit kellett volna látnom?

JOHANNA Három férfit. Egyet rövid zekében, egyet fekete köpenyben, egyet meg barátcsuhában.

BÖRTÖNŐR Senkit az égvilágon. De ki az ördög járt volna ilyen rettenetes zivatarban, ami az éjszaka tombolt? …Miért? Te láttál ilyesféléket?

JOHANNA Itt volt a cellámban mind a három!

BÖRTÖNŐR Álmodtad te azt Johanna, álmodtad… Vagy – megkísértett az ördög… (Eszébe jut a kereszt, az ajtóra néz és megnyugodva látja, hogy a helyén függ.) Nem, az mégsem lehetett… (Leveszi a keresztet és visszaakasztja a nyakába, közben dünnyögi) Álmodtad, én mondom neked…

JOHANNA (elgondolkozva) Lehetséges…

 

(Kint közben kivilágosodott. Derült kék ég mosolyog be az ablakon. A pacsirták most már karban énekelnek.)

 

BÖRTÖNŐR (fejével az ablak felé biccent): Úgy látom jó időnk lesz… Szép napsütés ígérkezik… Úgy látszik, isten mégis szeret téged…

JOHANNA (átszellemülten): Szeret…

BÖRTÖNŐR: Talán… nem is vagy boszorkány…Ki tudja?... (Vállat von és indul kifelé. A székről fölveszi a gyolcsinget és Johanna karjára teszi): Vedd föl Johanna és készülj utolsó utadra.

JOHANNA (a gyolcsingét szívéhez szorítja, átszellemült arccal, szilárd, határozott, de halk hangon) Készen vagyok rá …

BÖRTÖNŐR (annyira meghatja a Johanna lényéből sugárzó túlvilági varázs, hogy zavart fészkelődés után - szinte öntudatlanul - lassan térdre ereszkedik előtte és kezét szívére szorítva olyan áhítatos csodálattal nézi, mint egy szentet.)

JOHANNA (az égiekkel szólván) Készen vagyok rá…

 

(Kint felragyog a nap. Felharsannak a kürtök. Johanna megdicsőülten, mozdulatlanul áll, amíg a függöny egészen összeereszkedik).

 

 

 

VÉGE”

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kezdve: 1962. július 22.

Befejezve:    július 25.

 

Copyright by Kozma Béla Budapest IX. Üllői út 95. II. 54.

 

 

KOZMA BÉLA

_______________________________________________________________

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

UTÓSZÓ

 

 

 

 

 

Némileg Johannához,

de főként az ördöghöz

és társaihoz :

 

 

 

a dramaturgokhoz és rendezőkhöz

 

 

 

                   Minden ellenkező látszat és elhamarkodott vélemény ellenére is: a téma nem Johanna megkísértése. Ha így volna, nem lenne egyéb, mint valami misztikus hókusz-pókusz, amin ma már a gyerek is nevet. Ami viszont itt lapul a szavak mögött, azon a felnőtt is sírva fakadhat – ha van szíve.

                   Én legalábbis úgy voltam vele, hogy amíg írtam, a könnyem is kibuggyant és torkomat is kaparta valami. Azt hiszem: a tehetetlenség érzése, ami olyankor szokta elfogni az embert, amikor az emberi alacsonyság valamely megnyilatkozása ellen próbálunk hadakozni. Johanna is ez ellen harcolt végeredményben: butaság, irigység és gonoszság ellen – a maga fegyvereivel, amelyeket azonban csak kora szellemének és szemléletének anyagából olvashatott ki.

                   Hős volt és szent, de saját árnyékát ő sem léphette át. Még kevésbé törhette át századának, az alkonyuló középkornak korlátait. És mert nem csak felettébb bátor, de eléggé oktondi is volt hozzá, hogy ezt megkísérelje, ebbe tört bele a kardja és pályafutásának tündöklő üstökös-íve.

                   A gonoszság ellen nehéz hadakozni, mert a rosszaság szerfölött leleményes. Gonoszságot űzni: ehhez furfang kell és eltökéltség. Lám Shakespeare Glostere, a későbbi III. Richard jellemzően ki is mondja: „Eltökéltem, hogy gazember leszek!” Az is lett, mert volt hozzá esze. Buta nem lehet gazember, csak ostoba. Viszont ez a tény rejti a gonoszság ellenszerét is. Van mód az ellene való védekezésre, hiszen a gonoszságnak is van logikája; az ártó szándék haditerve általában valamiféle logikán épül, tehát lépései, sakkhúzásai kiszámíthatók; ismerve a támadás irányát, föl lehet ellene készülni. Erőt erővel, furfangot furfanggal le lehet győzni. A butaság azonban olykor az eget veri és megnyilatkozása mindig kiszámíthatatlan, mert nélkülözi a logikát. Johanna az ellenség erejét az ellene szegezett erővel, a gonoszok agyafúrtságát a maga józan paraszti eszével legyőzte, a butaságon azonban nem tudott diadalmaskodni. Lancaster Henrik gonoszsága nem gyűrte le, sem az ereje, hanem Valois Károly együgyűsége és bamba tehetetlensége juttatta őt a máglyára. Ha Károly éber, Johanna foglyul ejtése nem következhetett volna be, ha talpára áll, meg tudta volna „szentjét” menteni, akár úgy, hogy kiragadja ellenségei karmai közül, akár pedig azon a módon, hogy papjait és híveit mozgósítja Johanna védelmére, aki mindenkitől elhagyatva, védő nélkül állt bírái előtt. Sajnos, ezek között is több volt az ostoba, mint a gonosz…

                   Johanna sorsa tehát beteljesedett, mert be kellett teljesednie. Nem nehéz elképzelni, milyen gondolatok támadtak agyában, milyen érzések ébredhettek a lelkében az ítélet kihirdetése után! …Én átéltem – sőt túléltem – egy ilyen siralomházi éjszakát, a magamét, 1941. november 13-án a németek jóvoltából a szabadkai börtönben és átvergődtem a kétségek ama lelki harcát, amelyet a halálraszánt utolsó óráiban önmagával vív. El tudom tehát képzelni, mi viharozhatott át Johanna lelkén ezen az utolsó éjszakán. Ezt az elképzelésemet vetettem itt papírra.

                   Tehát nem az ördögi kísértés mefisztói, luciferi, vagy akár rubicantei motivuma áll a cselekmény középpontjában; ez nem Marlowe, Lope de Vega, Goethe, Madách vagy Molnár avult, vagy moderneskedő misztikája, hanem kivetülése, megszemélyesített ábrázolása ennek a belső harcnak. A téma Johanna lelki vívódása a halál küszöbén a kétségek szkillái és kharibdiszei között. Nem az életért folyik ez a belső viaskodás, hiszen ő azt egy célra tette fel és most, hogy e cél elérésében félúton meg kellett torpannia, nem volt miért ragaszkodnia többé. Sem a tömlöcben, sem szabadon, künn a világban az emberek között nem tudott volna tovább úgy élni, hogy lemondjon mindarról, ami neki az élet értelmét jelentette. Nem volt miért ragaszkodnia hozzá. A „jó halálért” folyik ez a tusakodás; felbolydult lelke kétségbeesetten keresi a maga egyensúlyát. Igen: támpontot keres az emberekben, a világban, az eseményekben annak igazolására, hogy nem élt hiába! A kísértés csak köntöse ennek az alap-gondolatnak.

                   Akit lesújtott,

                            akit fölemelt

                                      és akit magához kötött:

e három ember gondolkozásának ördögi átfogalmazásában Johanna viszonylatai tárulnak elénk és tisztázódik: hogyan viszonyul ő az emberekhez, a világhoz és az élethez, de egyben az is, hogyan viszonyulnak az emberek, a világ és az élet őhozzá.

                   Nem az a fontos, hogy vízió, vagy lidércnyomásos álom formájában éli-e át ezeket a tépelődéseket, hanem az a tény, hogy a végső számvetés órájában átviharzik a lelkén mindaz, amiben életének célját és értelmét látta. És ekkor rá kell döbbennie, hogy az, akinek legtöbbet ártott – bár aljas indokkal és becstelen módon - kész megmenteni és fölemelni, no persze azért, hogy kisajátítsa őt a maga hasznára. Ő Henriktől a halált várja, de ez – élettel kínálja.

Akinek legtöbbet használt, tehát akitől joggal várhatna hálát és akitől élete megmentését rendelhetné: VII. Károly – a halálát kívánja: kényelemszeretetből.

Akit a legjobban kedvelt és becsült, akivel lélekben összeforrasztotta a közösen vívott csaták és együtt átszenvedett háborús viszontagságok emléke, az, aki szemében a férfiideál megtestesítője, az addig titkolt és magába fojtott nemi vágyai kielégülésének akarja megnyerni…

 

Az első „látomás” arra tanítja meg, hogy az ellenségnek nem a nyílt harc a legveszélyesebb fegyvere;

a második „látomás” arra figyelmezteti, hogy a jóért a rosszal való fizetség a jutalom és a viszonzás;

a harmadik „látomás” ráeszmélteti arra, hogy férfi és nő között eszményi barátság nem létezhet, ha fiatalok és egészséges a szervezetük. A vér szava előbb-utóbb megszólal és követeli a maga természetes jogait…       

A számvetés eredménye tehát az, hogy az ellenség, akit gyűlöl: aljas; a pártfogolt, akinek hódolt ostoba gyávaságában még aljasabb, de a barát, akinek a tiszta barátság és bajtársiasság és – amire valójában csak most ébred rá: valami homályos, másértelmű érzés is fűzi, valamennyi között a legaljasabb!

Volt–e hát értelme kiállni az ellenséggel szemben, amikor az mégis fölébe kerekedett? Íme, sorra visszafoglalja az általa fölmentett várakat, városokat és most már őt magát is kezében tartja. Csak a testét ugyan, de ő a lelkét szeretné megkaparintani.

Volt-e értelme kiállni a nemzeti királyság eszméje mellett, amikor ennek a megtestesítője lélekben és gondolkozásban egyaránt méltatlan erre?...

És volt-e értelme bízni a baráti hűségben, amikor az saját katonai dicsőségének pecsenyéjét akarja megsütni ennek az érzésnek hunyorgó tüze mellett?...

Az ellenségtől a lealjasítás, a pártfogolttól a gyűlölet, a baráttól a kihasználás a viszonzása mindannak, amit velük művelt. Rá kell tehát ébrednie, hogy mindenben és mindenkiben keservesen csalódott.

Ignotusnak van egy finom, fiatalkori novellája, („Kilenc óra tájt”), amelyben a kereszten függő krisztus gondolatait tükrözteti. Ennek a megrendítő írásműnek az a lényegi mondanivalója, hogy az, aki a világot akarja megváltoztatni, sorsának tragikus beteljesedése percében rájön, hogy hiába volt minden: az embereknek nem kell a megváltás.

A harc hiábavalóságára való keserű rádöbbenés árad Napóleon Szent Ilonán írt emlékirataiból is. (Igaz, hogy ő az utókortól reméli, hogy „az majdan igazságot szolgáltat” neki…Ez el is következett, azonban a történelem tárgyilagos ítélete nem igazolta bizakodását…)

Robespierre is, amikor a Conciergerie asztalán fekve, néhány órával a guillotine késének villanása előtt golyó tépte állának sebéről papírdarabkákkal itatta a vért, ugyancsak azt motyogta: „Hiába volt minden!”

Johanna általam idézett „látogatói” talán kissé hosszadalmasan, ugyanezt az alaptendenciát világítják meg minden lehető oldalról: nem volt értelme …   

És Johanna mégis belső megnyugvással, kiegyensúlyozott lélekkel, emelt fővel indulhat el a fehér gyolcsingben a vesztőhely felé… Hiába fordul ellene a pártfogolt, hiába kész melléállni az ellenség és hiába a barát aljassága: ő tudja, hogy nem élt hiába. Tudja, hogy műve a múló emberi életeken túl örök érdeket szolgál: a nép felemelkedését, szabadságát!

         Ezt nem mondja ki senki a darabban, még utalás sem hangzik el rá. Mindössze az történik, hogy a durvalelkű bugris, a közönyös és érzéketlen porkoláb megdöbbenten, valami ösztönös belső kényszertől hajtva térdre ereszkedik előtte… A Népet jelenti ő ebben a pillanatban: a tömeget, a gyarló, csetlő-botló köznapi emberek sokmilliós tömegét, amely még nem érte föl ésszel, de ösztönösen megérzi: milyen nagy dolog az, amire ez a tizenkilenc esztendős parasztlány, aki közülük való, az életét üti pecsétül!

          Ez a ki nem mondott szó, ez a habozó, tétova gesztus többet mond és erőteljesebben, mint a három alakban kísértő ördög minden fondorlatos érve, cirkalmas ékesszólása. Johanna most már tisztult lélekkel, igaza tudatában és életműve igazi értelmét fölismerve indulhat a végső útra, hogy a tűzből a szabadság főnixeként támadjon örök életre.

 

+

 

 

Ezt akarta mondani a darab. Az ördögi hangzavarral és az angyali némasággal egyaránt. Nem becsülöm le a nézőt és az olvasót, hogy azt képzeljem: vezérszólamok puffogtatásával kell szájába rágnom a tézist. Mondja ki ő a játék keltette benyomás konzekvenciájaként.

                   Ha várakozásom ellenére mégsem ez történnék, akkor lehetséges, hogy mégis csak az én készülékemben volt a hiba és bízvást földhöz csaphatom. A nagyérdemű közönségnek pedig bocsánatát kell kérnem, hogy vén csepűrágó létemre jó másfél órán keresztül a fülébe recsegtettem.

                   Nem teszem többé.

 

+

 

 

                   Szolgáljon mentségemül, hogy eszem ágában sem volt színdarabot írni Johannáról. A három nagy „S”: Shakespeare, Schiller és Shaw árnyékában ez szerénytelenség, sőt tiszteletlenség lett volna. Nem is írtam, ments Isten, ez csak sajnálatos látszat!

                   A valóság az, hogy amit a szereplők szájába adok, nem egyéb, mint dramatizált esszé. Egy tanulmányköteten dolgozom ugyanis, a shaw-i Johanna izgalmas figuráját elemző céllal, és amikor a könyv derekáig értem, egyszer csak – megkísértetett az ördög. A drámaírás ördöge. Az ördögi megszállottság tette, hogy akaratlanul dialógusokká torzult a fejtegetésem. E „drámai víziónak” keresztelt írásműből először a középső része született meg: Johanna párbeszéde Károllyal, méghozzá nagyon is realisztikus hangvételű novella formájában, minden misztikát és misztifikációt nélkülözve, mint „meg nem történt találkozás”. (De amely – ha történetesen mégis létrejön, minden emberi valószínűség szerint körülbelül így pereghetett volna le.) Egy megszámlálhatatlan feketék fogyasztása közben átvirrasztott éjszakán megszületett, illetve kibontakozott lassan a másik alak is: Henrik…Az a

históriai tény, hogy egyidőben voltak egy fedél alatt, önként kívánta a szituációt. (Világirodalom jelesei és halhatatlanjai, visszamenőleg félezer éve: hol volt a szemetek, hogy az ebben rejlő lehetőségeket nem vettétek észre?) A harmadik, Dunois már szinte önként adódott az előző kettőből: egy logikomatematikai művelet eredménye. (Bár közbevetőleg be kell ismernem a magam mentségére, hogy matematikából végig a gimnáziumban mindig buktam és pótvizsgáztam…)

                   Bebizonyosodott tehát rajtam, hogy mégsem jó „az ördögöt a falra festeni”! De még papírra vetni sem. A tanulmányt nem is tudtam addig folytatni, amíg ezt „ki nem írtam” magamból. Kagylólelkem héja alá a Johanna-ötlet morzsája került. A fizikai inger és biokémiai (?) izgalom, íme ezt kerekítette köréje. Gyöngy-e, vagy csak kóros szövet- (pardon: „szöveg”) elváltozás, majd eldönti a szent inkvizíció.

 

 

 

És még valamit!

Úgy érzem, meg kell mondanom, hogyan láttam az alakjaimat a színészi emberformálás belső eszközei szempontjából.

JOHANNA: nyílegyenesen kell, hogy vezessen az útja az ítélethirdetés okozta megrendüléstől a kétségeken át hivatottsága felismeréséig; annak tudatosodásáig, hogy kell a mártírhalál, mert az égeti bele az emberek lelkébe – a jelen és a jövő emberébe egyaránt – azt, amit életművével példázni akar.

Lelki fejlődése: a tisztulás folyamata.

                   A zivatar arra jó, hogy utána kiderüljön. A kétségek homálya arra, hogy nyomában diadalmasan fölragyogjon az igazság napfénye. Minél zengőbb a vihar, minél sötétebb az éjszaka, annál beszédesebb a csönd és annál ragyogóbb a hajnal.

                   Az érzések széles skálája viharzik át a lelkén darabkezdéstől függöny-ejtésig, de figurája mindvégig egyértelmű. Kétségtelenül nagy intelligenciát, sok szívet és fegyelmezett idegeket igényel. Aki vállalja és elhihetően megcsinálja, nem irigylem. Gyötrelmesen szenved érte, mert a Johanna lényét átjáró és belőle kiáradó magasfeszültségű áram meg fogja viselni az idegzetét... Aki ettől mentes marad, annak azt tanácsolom: csapja sutba a szerepet. Ha hiányzik alakításából ez a magas fokú, túlhevített belső átélés, - ő és a szerep nem illők egymáshoz. Ezt fél kézről, külsőleges eszközökkel, vagy pláne „rutinból” csinálni – eretnekség és aposztátum a művészet szentségével szemben.

                   Túlzott igény? Bizonyos, hogy az. Johanna dramatizált sorsa: a sűrített élet. Tragédiáját összefogni egyetlen éjszaka történéseibe, (valójában alig másfél órán át tartó jelenetsorba): a sűrítés sűrítése. A komprimáltság pedig mindig a zsúfoltság veszélyével fenyeget. Kivételes színészi attitűd kell hozzá, hogy levegőssé tegye, és ne legyen nyomasztó. Elsősorban az interpretálónak kell ezt így éreznie, már így, ilyen levegősen kell kiszakadnia belőle a megelevenedő alaknak, hogy a közönség ilyennek érezhesse. Csak így szabad ezt a tragikus embersorsot megmintázni: minden lélegzetvételét legbelülről átélve. És talán…egy kicsit – zseniálisan. Hiszen Johanna zseni volt. Ezt elhitetni, érzékeltetni tudni: magasrendű megnyilatkozása a művészi teremtő géniusznak.

A gondolatait, tépelődéseit megszemélyesítő ördög hármas alakja

egyenként is összetett. A szerep természete parancsoló követelménnyé teszi, hogy e három alakot egy és ugyanaz a színész kreálja, hiszen lényegileg mindhárom csak álcája, különböző módon való próbálkozása a kísértőnek.

VI. Henrik, illetve az ő alakjában való megjelenése az ördögnek a

legvalószínűbb, hiszen reálisan is elképzelhető, hogy az angol király, aki történetesen egy épülettömbben él legártóbb ellenségével, már csupa

kíváncsiságból is „megnézi magának” a legyűrt ellenfelet. Akár azért, hogy

perverz kéjjel gyönyörködjék vergődésében, akár pedig azzal a céllal, amit az

ő mezét magára öltő ördög akar elérni: hogy megvásárolja, megrontsa lelkét.

E ponthoz érve (amely érzésem szerint az egész színpadi játéképítmény legkényesebb pontja, mert az egész mondanivaló tartópillére), ki kell hangsúlyoznom, (és szeretném, ha álláspontomat a rendezők is magukévá tennék), mennyire óvakodtam minden misztikus beállítástól. A „jelenés” előtt nem altatom el Johannát, mert így biztos lenne, hogy álmot lát. De semmi túlvilágias trükköt sem alkalmazok, mert a „drámai vízió” alcím csak arra vonatkozik, hogy én az író látom így a képzeletem elé idézett eseményt, de nem arra, hogy a közönség számára legyen tisztázott: Johanna felzaklatott képzeletének látomásai-e az egymás után feltűnő alakok.

És hallucinálja-e azok szavait, vagy a szalmán fekve álmodja. Hogy két lehetőség közül egyiket sem állítom be éles és határozott kontúrral, ezáltal ugyanilyen (de semmivel nem több) nyomatékot kap az a még lehetséges harmadik föltételezés is, hogy a látogatók valóban fölkeresték Johannát.

         Mindez nem tisztázódik, sőt szándékosan mosódik bizonytalanságba a lobogó fáklyától rosszul megvilágított cella félhomályában, ami szintén nem misztikum, sőt a helyzet realitását húzza alá. Az alakok megjelenése és eltávozása úgy történik, hogy mindhárom lehetőség föltételezésére egyformán nyújtson módot. Az egyetlen „misztikum”, amit kényszerűen alkalmazok a darab végén: a zarándokcsuha lángra lobbanása is teljesen reális indítékból fakad: a szemünk láttára gyújtja meg a csonkig égett fáklyáról lecsöpögő égő szurok. Hogy helyébe fehér gyolcsing varázslódik?...Hm!...Ejnye no, azért mindent én sem vagyok köteles kimagyarázni, hiszen akkor megfosztom a nézőt attól, hogy valamibe „belemagyarázhasson”. És a kritikusra is kell gondolnom, az ő kedvébe is illik járnom azzal, hogy nyújtsak valamit, amibe csepülése horgát beléakaszthassa. Ha mást nem, egy fehér lepedőt…

                   Marad még, mint egyetlen irreális valami: az égi hang. De hiszen Johanna számára éppen az ilyen „égi sugallatok” adták a sorsát formáló legreálisabb valóságot; ha hallucinációi indították őt el Domrény-ből a dauphin-hez, majd Orleans alá, a reims-i katedrálisba és végig a győzelmes csaták útján, éppen csak utolsó óráiban ne halljon égi hangokat? Ez az „irrealitás” itt szükségképpen a legvaskosabb, legkézzelfoghatóbb valóság.

                   Az alak kettőssége Henriknél viszonylag a legkönnyebben érzékelhető, hiszen már az a tény, hogy ő a „goddemek” ura, Johanna értékelésében annyi, mint az „ördögök fejedelme”. És az alakokat nekünk, mint nézőknek Johanna szemén keresztül kell látnunk, az ő hozzájuk való viszonylatait néző szempontjából kell felfognunk. De alapjában elhibázott lenne mégis Henriket mindvégig egy hangon, ugyanabban a tónusban beszéltetni. A szájába adott szöveg bőséges alkalmat nyújt a hang változtatására. Első olvasásra kiütköznek azok a mondatok, amelyeknél a „Henrik álarc” félrecsúszik és mögötte meglátjuk az ördögi vigyort, erre tehát nem kell több szót vesztegetnünk.

VII. Károly alakja már bonyolultabb. Az ördögi mesterkedés nem lépheti túl a fölvett alak valódi jellemének körvonalait, mert akkor rögtön lehullana az álarc. Mi tehát mindvégig a király őszinte megnyilatkozásait halljuk és ebben a változatban az az ördögi, hogy a kísértő az alak valódi énjével mutatja be azt a - Johannát személyi katasztrófájába döntő - jellembeli fogyatékosságot, amely (ellentétben a „gonosz” Henrikkel) itt a korlátoltságból és gyáva pipogyaságból fakad. (A történelem különös iróniája, hogy utóbb mégis a „gonosz” tébolyult meg, amíg az őrülettől rettegő Károly agya hosszú élete során, ami még rá várt, semmivel sem vált tompábbá, sőt idővel még az uralkodásba is „beletanult”…) Ebben az alakban tehát kevesebb az alkalom az álarc „nyílt” félrecsúsztatására. Viszont mégis elengedhetetlen követelmény a kettősség érzékeltetése, ami itt már a színészi intelligencián és leleményességen múlik.

                   Dunois alakja a harmadik és egyben utolsó lehetőség a kísértő számára, hogy diadalmaskodjék? Ideje is lejár, hiszen nemsokára hajnalodik, addigra be kell fejeznie küldetését. Most már nem lehet válogatós az eszközökben, ezért nem riad vissza attól sem, hogy durva hamisításra vetemedjék Dunois jelleme irányában. Valószínű, hogy a szexuális vonatkozások kapcsolatba hozása Dunois alakjával igaztalan, személy szerint. De általános emberi jellem-motívum ennek fölébredése, és az ördögnek ezen a húron is kell játszania a maga csábdalát. Már-már diadalmaskodik, amikor a pacsirtaszó jelzi, hogy hasad a hajnal. Ekkor Johanna észbe kap, hogy kijátszották, és menekül…

                   Alakítás, színpadi cselekvés szempontjából a színész számára ez a hármas szerepnek az értelmi és tartalmi foglalata. Mindezt azonban úgy kell „hoznia”, hogy pillanatra sem szabad megfeledkezni arról: csak az általa kifejezett gondolatok reálisak, míg ő maga nem egyéb, mint Johanna tépelődésének megszemélyesítése, kétségeinek, vívódásainak, hanghordozásának ezt is érzékeltetnie kell, anélkül természetesen, hogy alakítása körül a pokol tüzének kénköves bűze terjengjen.

                   A „megkísértésben” – ha eme lehetőség oldaláról nézzük az akciót -, az ördögi éppen az, hogy nem agyafúrt hazugságokkal rémíti, hanem a valóságról világosítja fel Johannát, aki eddig naivságában nem ismerte föl a körülötte zajló élet igazi arculatát. A kísértő az igazat mondja neki, amit akár angyalai is fülébe súghatnának, hogy figyelmeztessék, óvják őt. Ebben csúcsosodik ki Johanna tragédiája és ez lenne éppen az ördög legördögibb diadala, hogy nem holmi koholt mesék taszítják kétségbeesésbe; az ördögi praktika ezúttal az a paradox tény, hogy – az igazságot hazudja. Ez azt jelenti, hogy a valóság feltárása, a világ értetlenségének, közönyének és irigységének megmutatása megdöbbentőbb minden olyan hazugságnál, amit ördögi agy kieszelhetne. Az ördög tehát az emberi jellemek sötét oldala és az elavult életszemlélet, a begyepesedett gondolkodás, az önmagát túlélt középkori korszellem.

                   A valóságra való ráeszméltetésben – amit angyalai is megtehettek volna jóakaratúan -, az ördögi: a szándék; Johanna maradék hitének a felőrlése, szétmorzsolása, elhivatottságába vetett bizakodásának megingatása, lelkének megmérgezése. Így a halál számára a szégyenletes bukás (nemcsak fizikai, de erkölcsi megsemmisülés, lelki összecsuklás a halál küszöbén). Tehát a gyászos elkárhozás. Ezt akarja elérni a kísértő. És hogy halála mégis megdicsőüléssé fényesedik, ez csak azért lehetséges, mert Johanna felül tud emelkedni az egyoldalú szemléleten, és túl a múló jelenségek esetlegességén, váteszi lélekkel az utolsó pillanatokban is előre tekint, a jövőbe lát. A közeli jövőbe, amely majd igazolja őt, és a távoliba, amely piedesztálra emeli. Ezért hiúsul meg az ördögi csel azon, hogy a lesújtó tények ellenére sem szűnik meg hinni abban, hogy volt célja és értelme az életének, nem élt és nem hal meg hiába.

                   A kereszt körül folyó játék a darab reális voltának nyomatékos kihangsúlyozása mellett némelyekben esetleg megütközést kelthet. Ezzel számolnom kell, de az írói intenciók sajnálatos félreértését jelentené. Ennek célja nem a misztifikálás, a reális alapról való lesiklás. A „bűvös erő” is csak Johanna felcsigázott képzeletét tükrözi, a valószerűtlenségben a valószerűséget, mint maga az egész színdarab.

                   A humor megcsillantása (a gyermekáldásért esedező házaspár történetének szerves beépítése a drámába) a rugó pillanatnyi visszahúzásának szerepét játssza, hogy annál keményebben pattanjon, hogy még érzékletesebben kiugrassa a rákövetkező percekben bekövetkező drámai fordulatot. (Amint az igen tisztelt kollégám, Shakespeare is sok helyütt alkalmazza, még a Hamlet-ben és a Lear-ben is…)

A PORKOLÁB    a dráma harmadik szereplője, Johannán kívül és

mellette a másik valóban hús-vér alak. (Ezt jelenéseinél a homályos szín némi megvilágításával, a kékes fény kihagyásával lehet hangsúlyozni.) Látszatra jelentéktelen epizódfigura, akinek csak annyi a szerepe, hogy becsukja Johanna mögött a cella ajtaját a darab elején, majd a végén újra kinyitja. Bőbeszédűen kezdi, de annál szűkszavúbban végzi a játékot. Szerepe „súlyra” nem jelentős, de jelentőségre – súlyos. Érdes hangja ugyanilyen lelkületről vall. Közönyös arca teljes érzéketlenséget mutat az elítélt sorsa iránt: megszokta ő itt már az effélét! És különben is: ő itt hatósági személy, a megtorló igazság alacsonyrangú, de fontos funkciójú megszemélyesítője. Súlyos felelősség hárul rá a rabért, szeretne is már szabadulni tőle…

                   Ám mégsem az a szerepe csupán, hogy darabosságával, rusztikus megjelenésével kontrasztként hasson Johanna mellett, akinek alakja így élesebb körvonalat, tragikuma nyomósabb hangsúlyt kap. Igazi jelentősége akkor magasodik fel, amikor – letérdel, amikor a megsejtett igazságtól megnémul és csak néhány tétova gesztusa van a megdöbbenésből rögtön átváltó megrendültség kifejezésére... Nem az agyában gyúl világosság, hanem a lelkében kezd derengeni valami halvány ragyogás, amitől az arca is kifényesedik.

                   Ebben a pillanatban benépesül a szín: behozza magával a francia parasztot és a városi polgárt: a Népet, amelynek jobb sorsáért történik ez a hősi áldozatvállalás… Az ő majdani kegyeletes és hálás csodálatából nyújt önkéntelenül előleges mutatót. Tekintete, amelyet Johannára függeszt, a mártíromság glóriáját sugározza az addig boszorkánynak vélt leány felmagasodó, szinte egekbe növő alakja köré.

                   Ez a változás az egyszerű ember lelkében Johanna utolsó – és egyetlen igazi – csodatétele; a rendkívüli egyéniségéből sugárzó varázs ellenállhatatlan ereje, amely nem lobban el életével, hanem halála után is századokon át cselekvésre serkentő eleven erőként él és hat az istenadta nép lelkében mind a mai napig.

 

 

+

 

 

 

Azt hiszem, ezzel mindent elmondtam, amit lelke megkönnyítésére

és a darab dramaturgiai és rendezői értelmezésének megnehezítésére elmondhattam. Az ördög és nagyra becsült (mert hasonlóképpen nagyhatalmú) társai feje fölött áthajolva, a színésznek próbáltam segítséget nyújtani munkája megkönnyítéséhez. Félő, nem nehezítem-e meg ezzel még jobban? Sok gyakorlati tapasztalatom alapján felötlik bennem a kérdés: nem bölcsebb dolog-e a színészt a maga ösztönére bízni?

                   A falusi hályogoperáló kovács is addig forgatta biztonsággal azt a zseniális bicskát, amíg a professzor föl nem világosította arról, milyen hajmeresztően kockázatos dolgot művel. Azontúl a kioktatás hatására remegni kezdett a keze: bizonytalanná vált…

                   Ha így lenne – Kedves Művésznők és Kedves Művészek -, vessék sutba a magyarázataimat. És ha ez sem elég, vessék tűzre Johannát – és az ördögöt is vele egyetemben.

                   Cselekedjenek – miként én tettem – meggyőződésük és belátásuk szerint. Ez a helyes:

Pont.

 

 

 

                            Meleg szeretettel üdvözli mindannyiukat

                            a darab akaratlan szerzője.

 

                                                                  Kozma Béla

 

 

Budapesten, 1962. július 31-én.

 

 

7. fejezet

 

GYERTYASZÁL

 

 

 

Az élet általános rendje szerint többnyire a gyerek kíséri el a szüleit az utolsó útra. A gyermekáldás mellett a szülők elveszítése teremtheti meg az utolsó esélyt arra, hogy utódjuk felnőtté váljon. A szülők elvesztése egyben a visszahozhatatlan közös múlt újbóli mély átélését és általa megértését, elfogadását eredményezheti, a megbékélés tisztánlátó számvetését hozhatja magával.

Kozma Béla önéletrajzi írása főhajtás a szülei emlékezete előtt is:

 

„...Én a magam részéről csak azt mondhatom erről: ha lehetséges lenne, hogy az ember maga válassza meg a szüleit, én milliók és milliók közül is ezt az emberpárt választanám, egyedül csak őket. Ezzel mindent megmondtam...

...Engem nem kényeztettek, pedig egyetlen gyerek voltam, de nem is zsarnokoskodtak felettem. A nevelés persze a későbbi éveknek lett a feladata, az első időkben főleg az képezte a gondjukat, hogy megtartsanak az életnek. Ez nem ment könnyen, mert gyönge fizikumú, nyápic kis poronty voltam, az egyik betegségből még ki sem kezeltek, máris másikba estem. Szüleim mindent elkövettek gyógyulásom érdekében és apám fizetésének jó része orvosra ment meg patikára. Nem bíztak a vidéki pályaorvosok tudományában, ezért Pestre hordtak neves specialistákhoz, akiknek két esztendei fáradozása és anyám gondos ápolása az egészséges fejlődés útjára terelt.

A közönséges gyermekkori betegségeken kívül különösen gyenge csontalkatommal volt baj. Egyéves koromban még nem tudtam felülni és már elmúltam két éves, amikor járni kezdtem. Külföldről hozott drága gyógyszer különlegességekkel, vastartalmú orvosságokkal ("Somatose") sikerült csontozatomat megerősíteni és szüleimnek azzal okoztam az első igazi örömet, hogy huszonöt hónapos koromban végre a magam erejéből megtettem az első bizonytalanul tipegő lépéseket. Akkor már kint volt az összes tejfogam és nemcsak gyereknyelven gügyögtem, hanem taglaltan, értelmesen tudtam beszélni.

Jelentéktelennek látszó apróság, de bizonysága annak, mennyi mindenről kellett lemondaniok, hogy apám ebben az időben körszakállt növesztett, hogy megtakarítsa a borbélyozást. Bizony, a szájuktól is elvonták a jobb falatokat, hogy előteremthessék részemre az orvosságokat...

...Szüleim számára az új század első évtizede, az a 'boldog ferencjózsefi kor' a létért való küzdelem kemény és szívós harcát jelentette. Nem azt a nyílt és harsogó szegénységet, amiben a föld népe gépek verejtékező munkása leledzett, hanem azt a cifra nyomorúságot, ami a kishivatalnoki réteg osztályrészéül jutott. Szellemi foglalkozása révén apám is közibük tartozott. Voltaképpen ők is proletárok voltak...

...Szüleim feje felett ez az ernyő akkoriban még csak kinyílóban volt, mindössze annyira, hogy családunkat nem verte a jég, nem paskolta az eső. Az út tovább csak újabb terheken, áldozatokon, megpróbáltatásokon át vezetett, de vállalták azt is.

Mi nem cifrálkodtunk, de nem is nélkülöztünk. Szüleim, ha nem is könnyűszerrel, hanem erejüket megfeszítve, beosztó takarékossággal, de mindig távol tudták tartani tőlünk a nyomorúságot. A kosztosok tartása könnyebbé tette a család ellátását, a szobaurak a házbér fizetés terhét csökkentették. Apám az utolsó fillérig haza adta a keresetét; nem ivott, nem kártyázott, kávéházba se járt, egy időben még egyetlen szenvedélyét a cigarettát is megvonta magától, de amikor tehette, könyveket vásárolt, szép, okos könyveket és esténként felolvasott belőlük nekünk. A családjának és a munkájának élt.

Anyám a ruházkodás gondjait intézte, engem: a szemük-fényét szép, finom ruhácskákban járatott és kiskoromtól belém nevelték a tisztaság és rend szeretetét. Apámnak csak két öltönye volt, egyet a hivatalban hordott, a másikat pedig az úgynevezett 'ferencjóskát' ünneplőre vette fel. Ez térdig érő kétsoros fekete öltöny volt. De hétköznap és ünnepen mindig egyformán rendesen, tisztán járt, ha különösebb eleganciával nem is büszkélkedhetett. Jóanyám különös gondot fordított rá, hogy mindig hófehér, kikeményített ing, keménygallér és kézelő, vasalt nadrág és fényesített cipő legyen apámon. A saját öltözködésével nem sokat törődött; rendesen, tisztán járt, természetesen harang alj, sonkaujj és fűzött derék, egyébként azonban nem törte magát a divat után, nem akarta majmolni a puccos dámákat. A lakás, az otthonunk szerény volt, de mindig ragyogott a tisztaságtól.

A körülményekhez alkalmazkodó szolid életvitelünk tette lehetővé, hogy a cifra nyomorúság világában - éppen mert nem cifrálkodtunk, de nyomorognunk se kellett. Nekem minden szükségeset megadtak; szerető gondoskodásuk nemcsak az anyagiakra terjedt ki, de a lelkiekre és a szellemiekre is. Nem akartak belőlem csodagyereket csinálni, de ébredező szellememet ők tették fogékonnyá ama sok szépség és érdekesség iránt, ami az emberi életnek magasabb rendű értelmet és igazi tartalmat adhat. Fölkeltették bennem a tudás szomját és a művészet szeretetét és ez a legnagyobb kincs...

...Ők a javamat akarták és megtettek mindent, amit szülő megtehet, meghoztak minden áldozatot, hogy gyermekük élete szebb és jobb legyen: derűsebb, különb, mint az övék és könnyebben boldoguljon, szerencse kísérje és boldogság ragyogja be útját. A sors talán kegyes volt hozzájuk, hogy akkor szólította el őket - pályám delelőjén -, amikor még nem felhőzte be életemet közelgő tragédiám előre vetődő árnyéka. Viszont az is lehetséges, hogy azért telt be rajtam a kegyetlen végzet, mert lélekben mindig szüleimen csüggő örök gyerek maradtam, aki menten utat tévesztett, amint eleresztették a kezét.

Ki tudja?

Mindenesetre most, amikor e sorokban könnyes meghatottsággal idézem homályba tűnt alakjukat, tiszta lelkükhöz, nemes szellemükhöz méltatlan voltomnak bűnbánó tudatával mélyen meghajtom a fejem emlékezetük előtt.

Nem ők tehetnek rólam...”

 

Nem a szülők tehettek róla, hogy milyen lett felnőtt fiuk. Apjának, anyjának nemes lelkületét, tiszta szívét, őszinte szeretetét magasztalva a költő szembenéz önmagával. Nem gyakorol bűnbánatot átmulatott évekért, az a fajta pátosz idegen tőle. Enyhe nosztalgia és egy finom kacsintás is van az életet habzsoló időszak felidézésekor. A vers külön értéke, hogy azon kevés forrásmű közé tartozik, mely betekintést ad a költő fiatalkori életvitelébe. Szerelmek, álmok, pesti vagy budai éjszakák, nevetve tűrt koplalás, szegénység, valós vagy elképzelt utazások, siker is olykor. Az alábbi versben említett padlásszobában mintha a bohém Rodolphe vetné tűzre verseit, vagy Marcel a képeit, hogy ne fázzanak annyira. Kiderül a versből az is, hogy akkoriban festészettel is foglalkozott.

 

A „Dal az ócska frakkról” sanzonszerű mű, de megvan benne az az önmagát gúnyoló, mégis távolságtartó viccelődés, amitől a kuplé műfajának említése sem nevezhető dehonesztálónak.

Az apává érett férfi nehezen viseli a családi gondok hámját, sőt, szinte képtelen rá. Megkopott frakkját szólítja meg, hogy az édes élvezeteket, az ifjúság szabados éveit, helyszíneit felidézze.

 

 

„

Dal az ócska frakkról

 

 

 

Frakkom, te régi hű barát,

Kopott és fényes rossz kabát.

Te tépett szárnyú, bús madár,

a múltam benned vissza jár!

 

 Visszalibben ifjúságom,

 Pillecsók száz szép virágon

 Szerelmem száz, frakkom csak egy:

 A sorstól ez mily furcsa kegy!

 

 Emlékszel-é az első szép tavaszra,

 Ifjak, vidámak voltunk mind a ketten.

 Emlékszel-é a friss, vidám kamaszra:

 Minden virág minékünk nyílott Pesten.;

 

 Emlékszel-é a drága szép időkre,

 Emlékszel-é a borra, csókra, nőkre?

 Arany tavasz, parázsos éjszakák...

 Emlékszel-é, te rossz, kopott kabát?

 

De messze tűntek álmaink!

A múlt szép tarka árny int

keresztül évek kék ködén:

emlékeket derít fölém.

 

 Visszalibben ifjúságom,

 Pillecsók száz szép virágon...

 Emléke száz, frakkom csak egy:

 A sorstól ez mily fura kegy.!

 

 Emlékszel-é az ínséges napokra,

 A Táncsics-uccán kis padlásszobára.

 Üres zsebünkből hogy telt volna sokra:

 S hat pengő volt a műtermünknek ára!

 

Vizet kávéztunk reggel - és ebédre

 Kávét ittunk, vagy felnéztünk az égre.

 S nyeltük mohón a pörkölt friss szagát...

 Emlékszel-é, te rossz, kopott kabát?

 

Szerelmünk is volt, ó be hány!

Asszony, kokott és úrilány.

Volt mámorunk is: percre mért

És hogy bomoltunk két szemért!

 

 Szoknya libbent és nyomába

 Loholtunk az éjszakába.

 S volt aztán csók és ölelés...

 Csalódás is volt, egy kevés.

 

 Emlékszel-é az első lángolásra?

 Kis szőke lány volt: hófehér a lelke,

 Titkon csattant a csók, hogy meg ne lássa

 Emberfia... S a Staendchent énekelte

 

Hozzánksímulva lent a Duna parton,

Harang szavával hogyha jött az alkony

S egy holdas éjjelen megadta magát...

Emlékszel-é, te rossz, kopott kabát?

 

S ha jött az alkotási láz,

Munkába állt legott a ház.

Amíg tartott a szent roham,

Hát festegettünk boldogan.

 

 Meg se száradt még a festék,

 Hogyha jöttek téli esték

 Az "erdészlak" s a "Naplement"

 Szép sorjában füstbement....

 

 Emlékszel-é a hangos dáridókra

 A kis bohém-tanyán az orgiákra?

 Pohárcsengés, húrpengés közt a csókra, 

 A sok kis nőre és derék barátra?

 

 A képeket mi részint eltüzeltük,

 A többiből bor lett s szépen lenyeltük,

 Néhány meg a henteshez ballag át..

 Emlékszel-é, te rossz, kopott kabát?

 

És jött az első nagy öröm:

"Kibújt az oroszlánköröm"!

Kiállítás és nagy siker,

Pénz és dicsőség! Még mi kell?

 

 Párizs, Róma: odavágyok

 És merészen nekivágok!

 Barát, nő, minden ottmaradt,

 Csak ez kísért el, ez a frakk.

 

 Nizza, Provence, sok vad szerelmi torna...

 Rómában munka nappal, éjszakára

 Bor s kártya jár... Calais, ... La Manche csatorna

 Pest és London közt telnek hosszú évek,

 Vajjon majd merre érek végre révet?

 

 Hajamra hinti már a tél havát,

 Megöregedtünk, vén, kopott kabát!

 

Tűnt ifjúságom, életem

Emléke vagy te énnekem.

Baj, hogyha bánt, öröm ha ér:

Oda nem adlak semmiért' !

 

 Elröpült az ifjúságom,

 Nincs többé gomblyukvirágom,

 Nem száll forrón sóhaj feléd:

 Kiszolgáltunk már, hű cseléd!

 

 Talán elköltözünk jövő tavaszra,

 Elmegyünk szépen, csöndben mind a ketten...

 Rám illesz most is, rám, a vén kamaszra,

 Megkoptál te és én megöregedtem...

 

 Velem voltál te mindig, rosszba', jóba':

 Kísérj el hát te hűn a koporsóba....

 Együtt kívánunk szép jó éjszakát,

 S elporladunk együtt, te vén kabát!...

 

 

 

 

A második világháború után a Népszava, a Magyar Nemzet és a Magyarország munkatársa is volt.

1949-ben Budapesten egy ötszobás társbérlet két szobájában tudott családja számára lakhatást biztosítani.

 

Az ötvenes-hatvanas években nem lehetett más stratégia, túl kellett élni. Míg sokan önbecsülésüket feladva behódoltak a parancsuralmi rendszernek,

mások, így Kozma Béla is, csendes szemléléssel, egyenes

derékkal jártak. Csakhogy azt, aki nem használja a könyökét, gyakran félretaszítják.

 

A Kazinczy-díjas, aki akarva-akaratlanul immár „kultur munkás elvtárs” lett, öntudatosan írja a népjavító igét. Amennyiben teheti, közzéteszi a sorokat, utána veszi a talán nem is létező kalapját és új csapásra lép.

Szárnyak nélkül című erősen kritikus versét nyílt sisakkal Bölönyi Györgyhöz írta, aki a háború után az Irodalmi Alap igazgatója volt. Támogatást várt tőle, erre utalnak az utóiratban olvasható határozott sorok.

 

 

 

Szárnyak nélkül

 

-- Bölönyi Györgynek --

 

 

 

Nekem nincs angyalszárnyam

és nem is volt olyan.

Nem jártam én, csak árnyban

s ma sem fényben suhan

a sokat próbált sorsom

kenetlen szekere, 

nem fölfelé a parton, 

hanem már lefele.

 

Hitem, meggyőződésem

szellemem szárnya volt;

kimondom, mert nem szégyen:

nem esett rája folt.

Nem színezte más festék, 

csak a szívemből a vér

és mégis ím lenyesték,

jó hát a rossz szekér.

 

Kocogok így, szekéren

tovább, szárnytalanul,

a jutalmam se kérem;

az ember így tanul

ismerni a világot

és az embereket.

Aki sokat kiáltott, 

az hamar berekedt.

 

Tűz mellett, zűrzavarban

én nem tákoltam sátort, 

soha nem magasztaltam

se papot, se diktátort

Bálványt cifra szavakban

nem tömjéneztem térden;

mindig ember maradtam,

bár ez, tudom, nem érdem.

 

A szenvedőkhöz mindig

volt egy-két jó szavam;

nekik, kik a port hintik,

nem adtam meg magam.

Bolondul nem keringtem

fény körül pilleként,

- a lángolás se minden -

s kerültem én a fényt.

 

És most kemény gerincem

tört inkább, nem hajolt,

csak mi igaz szerintem,

szívem arról dalolt.

Szekér nem úri hintó

s nem harsány harsona

a halk szavú tilinkó,

de szólni van joga.

 

Nekem nincs angyalszárnyam

és nem is volt olyan;

csodát hiába vártam,

az élet elrohan.

Én már úgyis maholnap

végleg elhallgatok,

mégis nekem ragyognak

a fényes csillagok! 

- Budapest, 1958. január 16.

 

 

 P. S.

 Mi legyen az öregekkel?

 Tüzük be kell tán oltani?

 E kérdést is talán egyszer

 meg kellene majd oldani...

 

- 1958. január 16.

 

 

Az ötvenes-hatvanas években akkori szóhasználattal élve kultúrfelelősként tevékenykedett pl. az akkor épülő Sztálinvárosban (Dunaújváros) majd gerinctöréssel járó balesetét követően – egy vaskapu dőlt rá - visszatért a fővárosba. Itt lakott a családtól elkülönülve az Üllői úton, s dolgozott a IX. kerületi kulturális életben: rendezett, tanított, díszleteket tervezett, gyártott.

1962-ben írta meg Johanna és az ördög című "drámai vízióját”, melynek könyvbe kötött példányai - a megtervezett színpadi díszletképpel együtt - a család birtokában találhatók.

 

Kulturfelelősi időszakából egy kis tudósítást találtunk, mely jelzi, milyen szerteágazó volt ez a munkakör. A Fejér Megyei Néplap 1956. július 29-i számában egy bábtanfolyamról szóló cikk jelent meg:

 

„...Gazdag műsorral készülnek az augusztus 5-i járási ünnepi vásárra az adonyi népművelési otthon kultúrcsoportjai. A vásár alkalmával DISZ-ifjúsági találkozót és kultúrversenyt is rendeznek.

—      Sajnos, kevés pedagógus bábozik — mondta a kéthetes tanfolyam vezetője, Perlaki Ernő, a Székesfehérvári Tanítóképző pedagógia tanára.

—Sok az előítélet a bábozással szemben; amolyan vásári komédiának tartják. Különösen idősebb pedagógusoktól lehet ilyen véleményt hallani. Holott a bábozás lényegesen több ennél: pedagógiai eszköz, amellyel alakítani, formálni lehet a gyermekek lelkivilágát...

A hallgatók nagy kedvvel sajátították el a bábozás tudományát. Legtöbbjük pedagógus, de voltak régi kultúrmunkások is közöttük, mint amilyen Kozma Béla Sztálinvárosból. Kún Elemér Őrspusztáról, Göböly István ugyancsak Sztálinvárosból, aki az új város vidámparkjában akarja megindítani a bábozást...”

 

 

 

 

Vallomás a színházról, hatvanöt évesen:

 

„...Mielőtt részt vehettem igazi színházi előadáson, láthattam volna a színészek játékát és hallhattam volna dikciójukat, ezt megelőzve furcsa véletlenként magával a színpaddal, annak fogalmával és szerkezetével ismerkedtem meg. Ennek tulajdonítom, hogy később is mindig inkább a színpad és a keretében folyó játék teljessége érdekelt, semmint az - ahogy pedig a hajlam megnyilatkozásánál többnyire lenni szokott - hogy én magam ágáljak a súgólyuk előtt. Ez csak egy részlete a színházi művészetnek, az én fantáziámat pedig maga a nagy egész izgatta;. a részletek, - mint a színészi játék vagy maga a színdarab - csak a többi tényezőkkel való összefüggésben, szerves kapcsolatukban. Ezért van az is, hogy ha színdarabot írok, azt tele tűzdelem a legrészletesebb rendezői utasításokkal. (Ezen pedig csak bosszankodnak a rendezők.) 'Végszó' ürügyén oldalakra menő szerepelemzéseket csatolok hozzá. De ez már így idegződött belém...

...Színházi vonatkozású az a kortörténeti regényem is, amelynek középpontjában a "Nemzet Csalogánya": Blaha Lujza személye áll.

Színház, ez a különös művészet, kora ifjúságom óta vörös fonálként húzódik végig az életemen. Előbb csak a csodálat és rajongás, majd lelkes és odaadó szolgálata fűzött hozzá. Hol összeölelkezve a poézissal (amely ugyancsak ebben az időben vert csírát a lelkemben), hol szétválva külön-utakon, majd megint az irodalom művelésével egybefonódva vitt-vitt előre és serkentett újabb és újabb feladatok megoldására...

1960 után:

...Budán megalakítottam a Fiatalok Csokonai Színpadát. Ősbemutatókat tartottunk; Moliére-t, Vörösmartyt játszottunk. (A tagok közül többen már élvonalbeli színészek.)...

...Könyvtárakat bújó drámatörténeti kutatásaim során kiástam a feledésből Lope de Vega spanyol drámaköltő magyar tárgyu drámáit (szám szerint kilencet), e búvárkodásom eredményeit a MTA a Világirodalmi Figyelőben közreadott tanulmányomban ismertette.

Az Élet és Irodalom hasábjain szóvá tettem a Stefan Zweig ajándékaképpen Magyarországra került egyetlen Lope-kézirat, a "Ceróna de Hungria" elkallódását. Ez a publikáció azt eredményezte, hogy Párizsban élő hazánkfia Gerő László, a jeles műfordító, Madridban felkutatta az eredeti Lope kézirat fotómásolatát és annak kópiáját a Széchenyi Könyvtárnak ajándékozta Lope összes műveinek két kötetével, valamint a hazai Lope kutatásokat elősegítő több más fontos dokumentummal együtt...

...A színpad művészete legmúlandóbb valamennyi művészeti ág között. És mégis: annak a csekélynek, amit a világot jelentő deszkán műveltem, legalább az emléke él még hálás egykori tanítványaim szívében. És még inkább abban az elismerésben és népszerűségben, amit művészetükkel kivívtak. Figyelmességük meghat, sikerük örömmel tölt el. Rendezői elgondolásaimat már rég túlhaladták, emberábrázoló képességük messze fölötte szárnyal az én egykori alakításaimnak, de mindezek csíráját én ültettem el a lelkükben, én egyengettem első lépéseiket azon az ösvényen, amelyen most olyan céltudatosan haladnak egyre följebb. Akik pedig megmaradtak amatőröknek, azok közül is többen, egész csoportok kivívták érdemes munkájukkal a 'Szocialista Kultúráért" kitüntetést. Büszke vagyok rájuk.

Lant és színház: két szép szerelmem, ezek zengése, ragyogása adta életem tartalmát és értelmét. Az értük való rajongásom töltötte be lelkivilágomat kora gyermekségem óta. Máig sem lettem hűtlen egyikhez sem. Megvénülten és megrokkantan, reszkető ujjakkal meg-megpengetem az ernyedt húrokat. Tudom, ma már más nyelven énekelnek az új poéták; meglehet szép az is, de az én szívem már csak a régi ritmusra dobban; nekem a régi melódiák a kedvesek...”

 

 

 Praxitelész --- Frínéhez

 (disztichon)

 

 

 

Fríné, isteni nő: pici mása nagy Afroditének!

Tegnap még eme dalt boldogan énekelém...

Bár faragott márvány-alakod övezendi dicsének,

Ámde mit ér a szobor? Kő van a szíve helyén!

 

 

 

 A titok

 

 

 

Múltban barangol

most árva lelkem,

száz csók-karambol

nyomára leltem.

 

Ifjú koromból

sok régi , csacska

emlék dorombol,

akár a macska.

 

Fakó körömből

percre kizökkent;

zúgva dörömböl,

dobbantva döbbent.

 

Piros örömből

fekete bánat;

fogyó erőmből

új hév nem támad.

 

Fogyó boromból

nincs már, ki inna,

haló poromból

ki visszahívna.

 

Nem színaranyból

volt földi kincsem;

halálharang szól:

veszve már minden.

 

Száz gyönyörömből

egy sem maradt hát;

sosem töröm föl

titkok lakatját.

 

 

Kozma Béla nem Kozma Béla lett volna, ha őszbehajló korából kimaradt volna a ki tudja hányadik igazi szerelem. Első verse Judithoz szól, a következő kettő címzettje bárki lehet.

 

 

 

Tercinák Csókasszony emlékére

 

 

Judit, a képed úgy tűnik elém

A múlt időknek fátyolán keresztül,

Mint tűnt tavasz az álmok bús telén...

 

A fájdalom a lelkembe berezdül,

- Judit, szerelmes, drága asszonyom—

S a vágyak rajzanak benn seregestül...

 

Utolsó csókod úgy ég arcomon,

Miként te azt akkor reálehelted,

Azon a februári alkonyon...

 

Vajjon kiért hevűl ma drága lelked?

Judit, kokottos, régi, csókos asszony,

Boldog vagy-é ? /Hiszen megérdemelted!/

 

Vagy nem ? Dalom úgy téged hadd sirasson...

 

 

 

 Mi vagy nekem

 

 

Hogy mondjam el fakó szavakkal,

hogy mondjam el, mi vagy nekem?

Az éjszakám te vagy s a nappal,

őszi tavaszom s víg telem.

 

Hogy zengjem el néma szavakkal,

hogy zengjem el, mi vagy nekem?

Te tetted azt, hogy ne légy csak dal,

de valóság is e szerelem.

 

Hogyan fessem szürke szavakkal,

hogy fessem én, mi vagy nekem?

Fű zsenge zöldje kora tavasszal

a letarolt, kopár hegyen.

 

Szóval miként érzékeltessem,

hogy drága lényed mit jelent?

Oly messze vagy, elérhetetlen;

te fenn, az egekben s én idelent.

 

Csetlő-botló kopott szavakkal

"mi vagy nekem" - hogy mondjam el?

Hited ruházott fel szárnyakkal,

Az íved röpít és fölemel.

 

A magasban kell egymásra lelnünk,

ott olvadsz majd eggyé velem,

s új csillag gyúl ki: boldog szerelmünk,

e halhatatlan s végtelen!

- - - -

- - - -

Most már tudod, mi vagy nekem?

Utam, célom és végzetem!

 

- Budapest, 1960. március 6.

 

 

 

 A bolygók törvénye

 

 

Vonz és taszít

a lelkem téged;

kétség s a hit

fagyaszt és éget.

Ekliptikámat

metszetted egyszer

késő a bánat:

már nem menekszel-

Szilaj röptödre

hámot vetettem;

együtt pörögve

száguldunk ketten.

Táguló körök

pályáján keringsz

a bolygók örök

törvénye szerint.

Ha távolodnánk,

én visszahúzlak,

ne közelgj hozzám, 

mert összezúzlak.

A közelemben 

jeged felolvad,

de meg se rezzensz,

ahogy távol vagy.

Nap-úri kényem

gömbbé gyúr össze,

valód tűz-lényem

fényben fürössze.

 

Taszítás, vonzás

szab célt utadnak;

hiába vonz más

nem és nem adlak!

Járjuk utunkat

együtt kerengve.

s futunk, futunk csak

a Végtelenbe.

S tán túl a Végén

évmilljók mulva

eljön a vég ránk:

egymásba hullva,

két bolond bolygó

szépen elenyész;

"szeretni oly jó" -

ennyi az egész.

Reánk a Kozmosz

gyászfátyolt borit,

testünk kihűlt s most

holt meteorit.

Senki se tudja:

voltam, s hogy voltál; 

ez a lét útja:

hűlt testünk szolgál

matériául

egy égitestnek,

amelyből száz új

bolygók születnek.

 

- Budapest, 1960. szeptember 4.

 

 

 

Említésre méltó Kozma Bélának a Juhász Gyulához fűződő baráti viszonyulása. Még Szegedről ismerték egymást. Találkozásukkor Kozma bal zsebében egy régi Juhász-vers lapult, míg a másikban egy saját, Juhászról szóló.

 

 

FILMVILÁG 1958 – cikk: Juhász Gyula A moziban című verse kapcsán

 

 

 

JUHÁSZ GYULA VERSE: A MOZIBAN

 

 

A tarka népek közt jó ülni csöndben

S a tarka képeket elnézni jó.

Száguldani a múltban és jövőben

És látni, hogy gyűl s vész a millió.

Szegény apacs, hogy ugrál háztetőkön

S dúsgazdag úr a yachton, hogy lakik,

Mulatni a sok pórul járt ripőkön,

Míg annyi híres zene hallatik.

 

És jó csodálni oly sok nagy szerelmet

És kis kalandot, míg a félhomály

Beföd száz gondot lágyan, mint a selymek

És eltakar sok csókot a sovár,

Irigy szemektől és oly bús dolog

Magányosan ballagni haza végre

A szürkeségbe, és a kicsiségbe,

Mint börtönükbe a kalandorok!

 

 

 

Erről A moziban című versről ír, illetve Juhász Gyula alakját jeleníti meg saját verseiben Kozma Béla a miskolci Reggeli Hírlap karácsonyi számában.

A moziban című költemény Juhász köteteiben addig még nem szerepelt, és összegyűjtött verseinek jegyzékébe se vették fel. Az eredeti szöveg Kozma Béla egykori szegedi lapszerkesztő tulajdonában volt. A vers keletkezéséről Kozma Béla a következőket mondja:

„1919 novemberében a szegedi Széchenyi mozi megnyitására Juhász Gyulát kérték fel. A megnyitón a - Madame Tallien - című francia filmet mutatták be, s ez alkalmat adott Juhász Gyulának arra, hogy ünnepi beszédében szimbolikus utalásokkal szóljon az elbukott magyar forradalomról. A megnyitó után az ünneplő szegedi ifjúság elől szökve a Corso kávéházban húzódott meg, s ott vetette papírra A moziban című versét.”

 

 

A Juhász Gyula című vers mellett található pro domo:

„1920-ban együtt dolgoztam Szegeden J.Gy.-val, az ország egyetlen vidéki szocialista napilapja, a Munka szerkesztőségében. Cikkeim jó része a cenzúra fehér ablakaival tarkítva jelent meg. A vége az lett, hogy Aigner akkori főispán utasítására Bottka rendőrkapitány úr 'sürgősen eltanácsolt' a városból..."

 

 

 

Juhász Gyula

 

 

Görbe mosoly vigyázta csorba száját,

fakó arcán szakáll s a barna lencse;

csak ült közöttünk csöndben estelente,

s papírjain futtatta ceruzáját.

 

Már tegnappá fakult a büszke Holnap,

Anna varázsa régen szertefoszlott,

de ő állotta még tovább a posztot

és mi rajongtuk, papjai a tollnak.

 

Elmélázott. Ki tudja mire gondolt?

Annára vagy a tápéi keresztre?

Szivarjából nagy füstöket eresztve

csak írt, s lelkében új szonett dorombolt.

 

Mi szótlan ültünk. S nehogy megzavarják,

a pincérek csak lábujjhegyen léptek.

Éjfélre járt, mikorra verse kész lett,

mosolygott és eloltotta szivarját.

 

- Kozma Béla (Szegedi emlék 1920-ból)

 

 

 

8. fejezet

 

LÉLEKVIGASZTALÓ

 

 

 

Kozma Bélának szembe kellett néznie az öregedéssel. Átlépte a hatodik és a hetedik X-et. Az óramutatók lankadatlanul róják a köröket, de számára az idő múlása mintha csak egyhelyben topogás lett volna. Betegség, magány, szenvedés – ez lett a sorsa.

 

 

Börtönöm

 

 

Szűk kicsi cella, igazi börtön

ahol napjaim kínokban töltöm.

Nyirkos falak közt fetrengek éjjel,

könyvek, újságok hevernek széjjel.

Egy szakadt zsák a szmirna-pokrócom,

csillárom egy szál körte a dróton.

Sarokban apró, repedt vaskályha,

meleget ritkán lehel a szája.

Fületlen lábas, meg csorba bögre,

rongyos kabátom akasztom szögre.

Tovább mesélem, ha nem untatlak:

ajtóval szemben egy szimpla ablak.

A Napot innen soha se látom,

ablakomban csak jég a virágom.

Függöny sincs rajta, csak könnyű pára,

függönnyé fagy az majd az éjszakára.

Fényes nappal is mindig homály van,

így élek én itt örök homályban.

És bordó brokát baldachin helyett

száradó ing leng az ágyam felett.

Kis rádiómat már rég eladtam,

akár tótágast állhat miattam

a mindenség, én már azt se bánom;

muzsikát, filmet rég nem kívánom.

Az újságomból mást nem olvasok,

csak időjárást, meg gyászrovatot.

Ismert neveket naponta látok,

sorra itt hagynak a régi barátok

és irigykedve gondolom: "Bárcsak

én is mehetnék már, boldog kortársak!"

 

Kutya se nyit rám hétszámra ajtót,

nem várok dámát, sem végrehajtót.

S ha kopognának sem kell kinyitnom,

csak kiszólnék, hogy "nem vagyok itthon!"

 

Mit se kívánok, mire se vágyom,

heverek bénán a koszos ágyon

és ha szememre libben az álom,

kicsit mindig a halált próbálom.

Ez a szűk cella jó nekem, ez kell,

míg fölcserélem -- egy még szűkebbel.

 

 

 

Ó, fekete élet

 

 

Búval fekszem, búval kelek.

Ó, fekete éjszakák,

Fekete reggelek!

 

A napjaim oly sivárak,

Ó, fekete nappalok,

Rabtartó várak!

 

Az estém is komor, setét;

Ó, fekete vacsorák,

Feketén-feketék!

 

Mikor lesz már piros dátum?

Örökké sújt e

Fekete fátum?

 

 

Mégsem maradt egyedül! Kisebbik lánya, Kozma Ottília a Kosztolányi Dezső téri, szegényes albérletben talált rá édesapjára1973-ban. Szívet szorító látvány fogadta: a sarokból egy repedt, és zimankó idején is csak hideget okádó vaskályha szemezett vele. Felmérte, mi a legsürgősebb, és cselekedett. Hamarosan hátizsákjában brikettel tért vissza. Jól tudta: további teendők sora vár rá.

 

Egyedül a csillagok alatt

 

 

Elhalványulnak lassan a remények,

elhullanak, mint ősszel a legyek;

már integetnek, hívnak messzi fények,

jó lesz, ha végre én is elmegyek.

 

Elköltöztek már mind, kiket szerettem:

szülő, szerető, gyerek itt hagyott;

bánatban, gyászban élek csüggedetten,

nincs senki hívem, egyedül vagyok.

 

Valahol egyszer utat tévesztettem

és nem találok vissza már soha,

görnyedten hurcolom nehéz keresztem

utamon, mely már nem visz sehova.

 

Talán mint nyomtató ló, körbe járok,

vagy lehet, hogy egyhelyben topogok?

Közel a vég, vagy messze még az árok,

ahová végül megtérni fogok?

 

Csak vánszorgok a végzetemre várván,

- minden kísérőm régen elmaradt -,

egyedül és üres lélekkel, árván

a hidegfényű csillagok alatt.

 

 

 

 

Kozma Ottília hathatós közreműködésével édesapja a Kamaraerdei Idősotthon lakójává válhatott. A rendelkezésére bocsájtott pavilonban írógépén dolgozott, rendezgette kéziratait, cikkeket írt (szeretett a várostörténettel foglalkozni), irodalomtörténeti kutatásokat folytatott, és végtelenül nagy megértés vette körül. Öreg napjaira barátokra is szert tett, akikkel intellektuális párbeszédet folytathatott. Mindez sok erőt adhatott neki.

 

 

 Bátorságom

 (két hangulat, két változat,

ó kárhozat, ó kárhozat!)

 I.

 

Bátor vagyok, mert nem merek félni,

erős vagyok, mert inam nem ernyed;

hiszek is inkább, mint bamba gyermek,

mert így lehet csak jobbat remélni.

A tudás komisz, kegyetlen béklyó,

röghöz kötöz a sok kétszerkettő,

a Hit felszárnyal: Istennek tetsző;

nem tudni semmit, de hinni még jó.

Temetőn éjjel csak fütyörészni,

korhadjanak bár a dőlt keresztek,

a holdat kék tó tükrében nézni:

ezüst sugára didergőn reszket.

A múlt emlékét visszaidézni kár!

Végzeted volt s ez lesz a veszted.

 

-1977. február 20.

 

 

 

 II.

 

Bátor vagyok mert nem merek félni,

álmodom csak, mert nem tudok élni,

teli torokkal harsogok -- némán,

szaladok, de csak fél lábbal, bénán.

Járom a kállait, csak így magamban,

azt hazudozgatom, hogy igazam van.

Hiszek a Semmiben, mit sem remélek:

szívtelen szív és lelketlen lélek.

Az a motorom, ez a propellerem,

járatni, pörgetni egyiket sem merem.

Gyűlölt szerető, kedvetlen kedves,

szűz, aki titkon álmokkal vemhes.

Marcona harsona-szó a sóhajtás:

Te vagy a legény, Tyukodi pajtás!

 

-1977. október 18.

 

 

 Álmom, egyetlen cimborám

 

 

 

Hét óra! s én lustálkodom.

Csak fekszem, de nem alszom ám,

Kint reggel dobban száz dobon

és harsog ezer harsonán.

 

S pendül milljónyi húrokon,

zendül az élet-orgonán.

Ágyamban ébren álmodom,

miért kelnék fel ily korán?

 

Ki nappal alszik, éjjel él,

ez furcsa sors, nehéz sor ám.

Álombolond éjjel zenél

zörgő írógép-zongorán.

 

Kint reggel dobban száz dobon

és harsog ezer harsonán,

de én tovább is álmodom;

álmom, egyetlen cimborám.

 

 

Az 1978-as keletkezésű „Képrombolók” című vers kiváltó motívuma nem ismert. Figyelemre méltó, hogy a költő milyen keményen és határozottan mond véleményt a művészeti alkotások rombolásával kapcsolatban. Őszbehajló karcos hevülete talán nem véletlen. Ugyanolyan határozott és elhivatott ember szólal meg benne, mint amilyen harminc-negyvenéves önmaga volt.

 

 

 

 Képrombolók

 

 

A Gonoszok, kik a Szépet csúfolni akarják,

törjék le Milói Vénusz mindkét márvány karját,

döntsék trónjáról a porba Olümposzi Zeuszt,

csonkítsák meg Dávidot és Medúzás Perszeuszt,

kapjon sötét pápaszemet Ökörszemű Héra,

bő szkafandert húzzanak rá szép Perszefonéra,

bárha kenjék be szurokkal Anadyomenét,

kiszúrhatják a Sixstina ragyogó két szemét,

ültessenek az ölébe egyiptomi sakált,

Apollónak pörge bajuszt fessenek, meg szakállt,

repesszék el füléig a Gioconda mosolyát,

és a Három Gráciára adjanak rokolyát.

Pán nyakába cifra szűrt, mely tulipánnal kivarrt,

Poszeidón szájrésébe jó havanna szivart.

Vígan pengő rézsarkantyút Akhilleusz sarkára

Pucelle fehér pendelyét meg fessék be tarkára,

egy nagy vörös bibircsókot Hermésznek orrára

csomózzanak csombékokat Pegazus farkára,

aranyozott erény-rózsát a szép Dianának,

hátulsó felére ékül ha akasztanának,

Guernica bőszült bikáit hajtsák Avignonba,

s a bájos Mademoiselleket taglózzák le nyomba'

horpasszák be a Piéta Máriájának orrát,

az Éjjeli Őrjáratot meg sárba tiporják ,

a Calais-i Polgároknak kobakjára csákót.

Szent György lovag hős markába meg biliárd dákót.

Sátán dühödt Fúriái mindezt megtehetik,

de az igaz Művészetet meg mégsem ölhetik.

Új életre támad az majd százezer alakban,

mert örökké él a Szépség, szent és halhatatlan.

 

-Buda, 1978.

 

 

A Kamaraerdei Idősotthonnak bizonyára volt szép virágoskertje, ahol Kozma Béla szívesen elüldögélt, s az esőktől megpezsdülő virágokat nézegetve elgondolkodott azon, milyen feladatokat kell még elvégeznie az életben:

 

„ ...Jómagam - ha nem is értem még el matuzsálemi kort, mindenesetre a század gyermekeként együtt vénülök ezzel a súlyos válságokat és nagy változásokat szült és még egyre szülő korral, sőt egy évvel előtte sántikálok. Sok mindent láttam, hallottam, tapasztaltam, átéltem, sokakat ismertem. Az időben benne járva a vénülő ember memóriája is lassan olyanná lesz, mint a szeme: kezd túllátóvá válni. Közelről erős dioptriájú szemüveggel is alig tudja kiböngészni a betűket, de messzire okuláré nélkül is kitűnően ellát. Hogy ez miért van, annak csak az a jó öreg Természetfelelős meg a kitűnő Weinstein professzor a megmondhatója. De annak talán ők sem, hogy miért rendeltetett ugyanez a sajátosság az emlékezőképesség számára is. Azt ugyanis, hogy tegnap mit ettem, kivel találkoztam, meg nem tudnám mondani, de a régi eseményekre, dátumokra, nevekre, arcokra pompásan visszaemlékszem. És ha tudok, miért ne tegyem?

Most, amikor a kínzó betegség szobafogságra kárhoztat, kényszerű magányomban fölrajzanak bennem ezek az emlékek. Nem ezért jegyzem le őket, mintha nagyfontosságú tudomásokat publikálhatnék bennük, de jelentéktelenségükben is érdekes kortörténeti adalékokkal szolgálhatnak a múlt idők apró jellegzetességeire is figyelő kutatók számára. Úgy érzem, mulasztást követnék el, ha nem ismertetném a hozzám közel állott személyeken keresztül a kort, nem érzékeltetném e néhány szürke emberi sorsban az élet egykori eleven lüktetését...”

 

 

Kozma Béla műfordítóként is bizonyította sokoldalú tehetségét. Puskin átültetései a legjobbakkal vetekszenek.

 

 

 

 A dada

 

 

Magányos napjaim barátja,

édes galambom, jó dadám,

a fenyvesek ölén te drága,

ott vársz te rég, gondolva rám.

 

Ablakodnál, - pillád se rebben, -

csak állsz aggódón és híven;

kötögető, ráncos kezedben

a tű gyakorta megpihen.

 

Nézed kapunk s a messzeséget,

az országút hol ködbe vész;

balsejtelem s kín gyötör téged,

soha szívedről nem enyész.

 

 

 

A fogoly

 

 

Nyirkos börtönömnek ablakára száll

egy rabsorban élő ifjú sasmadár.

Csattogtatja szárnyát az ablakon át

búmnak társa, és csap véres lakomát.

 

Csipeget, eldobja és majd hirtelen

rám néz, mintha egyet gondolna velem.

Meglengeti szárnyát, hívón integet,

mintha mondaná: Jer, szántsuk az eget.

 

Szabadnak születtünk! Ó, mért nem lehet

kergetni a távol fehér fellegeket,

hol tenger kék mélye és a kék magas,

hol csak szél kereng és én, a büszke sas!

 

 

 

Szibériában

 

 

Bányatárnák bús homályán,

rabmunkán, Szibériában,

ércet fejtve, könnyet ejtve,

szenvedéstek nem hiába.

 

Balsorsnak remény a társa,

fényt derít a földi mélybe;

lelketek szent hittel várja:

véget ér a kínok éje.

 

A szeretet és barátság

minden résen behatolhat,

szétfeszítve börtön rácsát,

szabadságot hoz majd holnap.

 

Bilincs csattan, zár lepattan

s kezeitek megragadják,

mit testvérkéz nyújt felétek:

a szabadság büszke kardját!

 

 

 

Vajon hogyan élhette meg lelke legmélyén a teljes lecsúszásból az emberhez méltó tisztes idősotthoni létbe váltást?

Vajon hogyan gondolhatott a repedt vaskályha tetszhalott állapotból a fülének szférikus zeneként ható írógépkattogásba átcsapó valóságra?

Olykor-olykor talán átélhette az idősek boldog arany-gyermekkorát. Esélyt kapott, hogy ne nyomassza annyira a terhes múlt, s a hátralévő bizonytalan idejű jövő csendes derűvel töltse fel. Szeme előtt ott lebeghettek mindezek a „Csingilingi” sorozat verseinek megírása közben.

Milyen jó is lehet önfeledten, önmaga kedvére játszadozni a magyar ábécé adta korlátlan lehetőséggel!

Ő imígyen fogalmazta meg: a "Betűbolond 80 éves Kozma Béla rímjátékai".

A Csingilingi című vers előtt volt egy borító, amire ráírta a főcímet: Csingilingi, és alatta egy kis szösszenet:

"Csengőbongó versikék öreg gyerekeknek,

 Olvasgassák ha kik még csöppnyit is szeretnek."

 

„

Csingilingi

 

 

Csak azért adtam e furcsa címet,

mert nem szeretik ma már a rímet.

 

Lelkem zenéjét mégis leírom,

lándzsa a tollam, pajzs a papírom.

 

Lehet, hogy kancsal múzsa tekint rám,

mégis a szívem vére a tintám.

 

Mondhatják: ósdi, mondhatják: ódon,

fújom én mégis a régi módon.

 

Kínrím? Lehet, mert beretvaéles,

balsorsom műve, hogy kíntól véres.

 

Komor magányom s búm estelente

sóhajom élét élesre fente.

 

Rím, a sor végén élesen csengj ki!

Zokog a szívem? Ne hallja senki.

 

 

 

Fűzfasíp

 

 

Rigmusom nem rózsabimbó,

 ámde én se vagyok Rimbaud,

sem Baudelaire, sem Tennyson,

Lamartine sem, nem bizony.

Foroghat sírjában Heine,

nyögheti, hogy "ejnye, ejnye!"

Átkozhat Brown és Byron,

amit ötlök, leírom.

Mit nekem nadír, zenit,

szidják az apám istenit,

nem zenit és nem nadir;

füzet, plajbász, rossz radír

csak csupán az eszközöm,

múzsákhoz így lesz közöm.

Nekifutok és egy szuszra

feljutok a Parnasszusra.

Se dohányom, se pipám,

mégis Pán a cimborám!

 

 

 

Piros zászlóm, szeretet

 

 

Csingilingi, csengetek, 

piros zászlót lengetek

testvéreim felétek,

szeretni tán nem vétek.

 

Ma lélek didereg,

zokog, mint a kisgyerek;

verejték hull, könny pereg,

gond és bánat rengeteg.

 

Szerte a nagy világban 

hej de cudar világ van,

ember ember farkasa,

testvér-vért ont kardvasa.

 

Szívekből a gyűlölet

minden szépet kiölet.

A gonosz győz, mindig az?

Nincs remény és nincs vigasz?

 

A tudás csak arra jó,

hogy ez a vén földgolyó

önvesztébe rohanjon,

atomtól szétrobbanjon?

 

Lávát hánynak a hegyek,

kicsapnak a tengerek,

zeng az ég, a föld remeg:

rosszak vagytok emberek!

 

Dúl a véres viadal,

kié lesz a diadal?

Lesz-e, aki megérje

ha úrrá lesz a béke?

 

Százmilljónyi kisgyerek

sorsa lángban sistereg,

donok, möszijök, miniszterek,

mentsétek meg ---- emberek!

 

Lelkem dúlt, szívem beteg,

mégis egyre csengetek:

legyetek jók emberek

és a földön tündököljön

békesség és szeretet!

 

 

 

Mese

 

 

Egyszer volt egy ember,

szakálla volt kender,

volt neki egy bolond szíve

tele érzelemmel.

 

Földig ért a lába,

ámde mindhiába,

nem bújtatta mérföldjáró

nyikorgós csizmába.

 

Rögre sose hágott,

hegyekre se mászott,

szellők szárnyán, felhők hátán

vígan nyargalászott.

 

Fenn a fellegekbe'

boldogan lebegve

kíváncsian tekingetett

le az emberekre.

 

Épített légvárat,

nem egyet, de százat,

s ha leomlott, újra kezdte,

el soha se fáradt.

 

Szerette a szépet,

mint a lépesmézet,

Csillagoknak mesélgetett

tündérszép meséket.

 

Isten is kedvelte,

tiszta volt a lelke,

szép életét, az ég kegyét

jól kiérdemelte.

 

Ámde jött az ármány:

szép ívét kitárván

hívogatta, csalogatta

a hétszín szivárvány.

 

Nézett elbűvölve

a kékre, a zöldre

s a szivárvány tarka ívén

lecsúszott a földre.

 

Ámde - jaj! - legottan

sárga sárba pottyant

s ha azóta ki nem húzták

tán még most is ott van.

 

Megbotlott a kőbe,

bunkó verte főbe;

mesélek majd vígabbat is

jövő esztendőbe'.

 

Kiszáradt a gége,

a mesének vége,

ha van, akinek nem tetszett,

zabszem a fülébe.

 

 

 

Békakoncert

 

 

Kutykurutty, brekeke,

forogj malom kereke,

sás susogj, bókolj te nád,

zendülj béka-szerenád.

 

Kutykurutty, brekeke,

zeng a békák éneke:

szép nekünk, jó nekünk,

vígan éljük életünk.

 

Kutykurutty, brekeke,

mi is Isten gyereke,

békára is gondja van,

létünk ezért gondtalan.

 

Kutykurutty, brekeke,

a természet remeke,

koronája mink vagyunk,

kétséget ám nem hagyunk.

 

Kutykurutty, brekeke,

könnyebb, jobb sors lehet-e?,

tűző napon henyélünk,

holdsugáron zenélünk.

 

Kutykurutty, brekeke,

itt a világ közepe;

békalencse, zöld hínár,

iszapban a békavár.

 

Kutykurutty, brekeke,

tág a létünk kerete:

szittyó, nádas a tanyánk,

parti zsombék a hazánk.

 

Kutykurutty, brekeke,

széles a víz terepe,

szökdécsel a vízipók,

nevetjük mi, naplopók.

 

Kutykurutty, brekeke,

buta szúnyog, gyere te,

hosszú nyelvünk kidagad,

hosszú lábad ráragad.

 

Kutykurutty, brekeke,

jó a szúnyog-pecsenye,

de egy szöcske, ha kövér,

száz szúnyoggal is fölér!

 

Kutykurutty, brekeke,

halikra a csemege;

jólesik a vacsora,

hízik béka potroha.

 

Kutykurutty, brekeke

szól a veszély kelepe;

kéménytetők lakója

ellenségünk: a gólya.

 

Kutykurutty, brekeke,

hóhérság a szerepe;

már fölöttünk, itt kering,

nosza víz alá, de mind!

 

Kutykurutty, brekeke,

mély a vizek feneke,

békát rejt a sás, a nád,

megszakad a szerenád.

 

Kutykurutty, brekeke,

jaj, az Isten szeret-e?

lapuljunk lapú alatt,

nem jut gólyának falat.

 

Kutykurutty, brekeke, 

előbújni lehet-e?

Lehet, nincs már semmi vész,

kórusunk új dalra kész.

 

Kutykurutty, brekeke,

szállj szonátánk zengzete,

nyúlj csak, mint a békanyál;

légben úszó pókfonál.

 

Kutykurutty, brekeke,

szitálj eső permete,

ez számunkra jó dolog,

rajzanak majd szúnyogok.

 

Kutykurutty, brekeke,

az éjszaka fekete,

fülre húzva paplanát

alszik már a holdvilág.

 

Kutykurutty, brekeke,

gyere béka-csemete.

Brekeke-kutykurutty,

aludj béka-pereputty.

 

 

 

A Holdban

 

 

Volt fenn a Holdban egy kicsi telkem,

gyerekkoromban már kiszemeltem.

 

Álmok kövéből palotát raktam,

hegyébe cifra tornyot faragtam.

 

Ha gond és bánat őrölte lelkem,

megnyugvást, békét mindig ott leltem.

 

Ha elgyötört e földi vándorút,

ott elfeledtem harcot, háborút.

 

Csillag-palástot éj, ha rám borít,

ringat az álom, nincs, ki háborít.

 

Csönd vesz körül és senki sem zavar,

oda fel nem hat földi zűrzavar.

 

Csalán és tüske itt a vánkosom.

Csoda-é, hogyha felkívánkozom?

 

Ott jó lesz minden, szép lesz: béke lesz,

földi kínomnak végre vége lesz.

 

Ott nem vitathatják el tán jogom,

a boldogságot tovább álmodom.

 

Szép Kékmadár, ki tudja, hol van?

Hogy hol a boldogság? -- A Holdban!

 

 

Nehéz lenne eldönteni: A „Csingilingi” sorozat versei vagy az egyre gyakrabban rá ajtót nyitó unokákhoz írt versek jelentettek-e nagyobb boldogságot, megelégedettséget a számára?

Milyen jó, hogy létezik a költői kérdés fogalma!

Kozma Ottília Vilmos és Andrea nevű gyermekei bearanyozhatták nagyapjuk időskorát.

 

Az idősotthonban a kellemes hangulatú találkozás során az ifjú unoka, Pál Vilmos elmondott néhány saját költeményt, kis novellát, melyért cserébe nagyapja a „Marziász” című versét adta emlékül saját kézírással és ajánlással: „Pál Vilmos poétatársamnak szeretettel Nagyapja”. Kortárs irodalomkritikusok Vörösmarty „A vén cigány” című versével hozták párhuzamba.

 

 

Marziász mitológiai figura, a régi görögök képzeletében élt szellemvilág egyik tragikus alakja. A hitrege szerint valaha félistenként élt Lűdiában és a mezőkön kóborolva a pásztorok barátjául és védelmezőjéül szegődött. A természet ölén élő egyszerű embereket hétágú nádsípjából csodálatos művészettel előcsalt szívhez szóló dallamokkal gyönyörködtette, mígnem Apolló, a művészetek istene megirigyelte a népszerűségét. Versenyre kelt vele, és lantjával legyőzte a mezők dalosát, sőt bosszúból elevenen megnyúzta.

A többi istenek azzal tették jóvá Apolló kegyetlenkedését, hogy Marziászt maguk közé emelték, és azontúl az Olimposz lakóit gyönyörködtethette dalaival.

Ez a költői mese és vele Marziász lídiai kultusza utóbb egész Görögországban elterjedt. Istenné magasztosított alakjában a néplélek érzés- és gondolatvilágának keresetlenül őszinte művészi kifejezőjét és a dalolás megszemélyesítőjét tisztelték.

 

 

 

Marziász

 

 

Szűk volt szívednek szirtes Lidia,

Új fényre vágytál, friss babért epedt

A szíved Marziász, mezők fia!

Hát kellett ez, mondd: kellett ez neked?

Babérra vágytál, ámde mindhiába.

Itt kész Apolló minden vad kanász;

Eredj hát vissza szépen Lidiába,

Menj vissza Lidiába, Marziász!

 

E népet itt te még nem ismered,

Itt méla dalra minden fül süket.

Ne fújd te sípod, édes hangszered

Nem tölti bé gyönyörrel lelküket.

Kacajt fakaszt dalod csupán, te kába,

Vad gúnykacajt, melytől hideg kiráz;

Eredj hát vissza szépen Lidiába,

Menj vissza Lidiába, Marziász!

 

Daloljon az, ki tetszik itt, te ne!

Recsegjen csak rikoltó trombita.

Maradj te meg Tmólosznak istene,

Hol istenségeden nincs rút vita.

Ne versenyezz, ne szállj te itt vitába,

A lid liget babérral koronáz;

Eredj hát vissza szépen Lidiába,

Menj vissza Lidiába, Marziász!

 

Elédbe ottan rózsát hintenek;

Itt dudva nő, csalán, tövis, szemét.

Itt jók a talmi fényű istenek,

Nem ér az élet itten fittyfenét!

Tiéd amott a rét ezer virága,

Ott dicsre váll legott, emitt mi gyász;

Eredj hát vissza szépen Lidiába,

Menj vissza Lidiába, Marziász!

 

Vagy mégse! Bárha nyúzzanak meg itt,

maradj poéta, sorsod míg betel!

Szenvedje szíved kínok kínjait

Dalolj, zenéd hisz nem enyészhet el.

Közöny fagyasszon, gúny döfjön halálra,

hevítsen holtig hőn a régi láz,

dalolj, ha nyúznak, zengj halálra válva,

zengj új harmóniákat - Marziász!

 

- Miskolc, 1923-1928.

 

 

Pál Andrea nagypapájától a „Gyantába zárva” című vers dedikált kéziratos példányát kapta, és egyik látogatása után - annak emlékére - két személyesen neki szóló költeményt is:

 

 

 

Gyantába zárva

 

 

Úgy csapott a szívembe sugárzó ifjúságod,

mint távoli mezőkről szűz tavaszi lehellet

vén fát cirógat, mely már nem hoz többé virágot;

kedves késői hírnök, én szívemre ölellek.

 

Korhadozó vén ágam már nem terem nyaranta,

de tavaszt álmodik még titokban, éjjelente

és felsír a sötétben. Vén fának könnye gyanta;

körülfoly és magába olvaszt: aranyszelence,

 

mely drága titkot őriz s a késő századoknak

 mint ős kövület-kincset megtart és felragyogtat.

Így záriak én szívembe örökre, gyermekem!

 

A perc - miként a rétek szellője - tovalebben

s én gyantasíró vén fa e kesernyés szonettben

sohsemvolt ifjúságom tűnt álmát kergetem.

 

-Buda, 1976. december.

 

 

 

Szeptember 10 emlékére

 

 

 

Félre gond és félre bánat:

láttam két szép unokámat.

Láttam és örült a lelkem

szívem boldogsággal telten.

Sorsom mégis lám kegyelt,

bennük küldött égi jelt:

amit kezdtem, nemsoká ím

folytatják majd unokáim.

De különbül, szebben, jobban,

szívem vélük összedobban.

Öreg fának friss hajtása,

lelkük az én lelkem mása.

Legyen rajtuk Ég áldása.!

 

Buda 1978. szeptember 10.

Nagyapa

 

 

 

Az alábbi vers a következő ajánlással született:

Bébikémnek és drága kislányának,

 szeretett unokámnak, Andreának!

 Apa – Nagyapa

 

 

Régi dal

 

Régen

szép csillag az égen

nem ragyog felettem.

Így, megvénhedetten

rőt avarban járok,

bottal botorkálok;

vén szívemben alszik a

nyár talán,

elmerengek Bébikém dalán:

"Jaj de jó a habos sütemény!"...

Ringatózom az ő ütemén.

Régi nyár felragyog,

újra boldog vagyok,

lelkem repesve andalog.

Szöveget másikat tudok ám,

dalolja Andika unokám,

hallgatom kéjjel én

ha dala száll felém:

"Jaj de jó a habos sütemény”...

 

-Buda, 1978. szeptember 24. K.B.

 

 

Szomorú fűz! - ez jutott eszembe Kozma Béláról, és ebben a virágos szimbolikában részemről minden személyéről, életéről szóló összegző zárszó lehetőség benne rejlik.

Ám a végszót mondják el az arra hivatottak, akik emberöltőnyi ki nem beszélt hiányérzet után, most már végre örökre egymásra találhattak!

Őszülve egyre élesebb tisztánlátással tekinthetünk vissza a hátunk mögött hagyott életútra – erről ekként vélekedett Kozma Béla:

„...Az ember semmit nem kap a sorstól ajándékba; mindenért fizetni kell. Utánam nem marad adósság, megfizettem mindenért. Elég drágán: öreg napjaim keserű magányával. Sok minden elveszettnek sínylem a hiányát: családnak, otthonnak, meghitt környezetnek, de legfőként az egészségnek. A betegség, a testi szenvedés sok mindent meghiúsít, sok mindennek korlátot szab. De szellemem ép, memóriám éles, fantáziám élénk és színdús.

Talán éppen ennek a túlzott képzelőerőnek köszönhetem, hogy ma is tudok álmodni, olyan szépeket, mint gyermekkoromban. Álmodni jó. Álmomban enyém az egész világ...

...Én semmilyen titokkal nem tudok szolgálni. Nem alkottam maradandót semminő téren. Amit a földi lét során képességeimtől telhetően és igaz lelkesedéssel műveltem, annak már az emlékét is elmosta az idő. Valamikor széltében-hosszában szavalgatták a verseimet, olvasták a regényeimet, kapkodták a könyveimet, tapsoltak színdarabjaimnak. Megálmodott figuráimat életre keltette a film, sugározta a rádió. Volt idő, hogy hetente megjelent az arcképem a tőlem közölt novellák élén és egy előkelő napilap tárcarovatában vasárnaponként megpendítettem Koboz elárvult lantját. Aztán huszonöt sorrá zsugorodtam egy elavult lexikonban, amelynek sárgult lapjait ma már senki sem pergeti. Ebbe is csak azért kerültem bele, mert félszázaddal ezelőtt szellemi életünk legmagasabb fóruma a Magyar Tudományos Akadémia irodalmi díjával tüntetett ki. Azóta kikoptam a világból, elfelejtettek. (Úgy is mondhatnám "Túléltem magamat." De nincs miért zúgolódni: sic transit gloria mundi...

...Gyermekkorom emlékeit nagyrészt elmosta az idő, de színházzal és verssel kapcsolatos élményeim ma is elevenen fénylenek fel emlékezetemben. Sokat köszönhetek ezeknek a múltból kísértő emlékeknek; elsősorban azt, hogy most is elevenen él bennem a színház és a költészet varázsa és e kettő ma is azt jelenti számomra, mint akkor: az élet szebb, fényesebb arcát. Szárnyat, amely fölébe emel a szürke hétköznapoknak. Jelenti a művészet nyújtotta tiszta gyönyörűség mindenek fölött lebegését...”

 

 

 

 Nem ér a nevem

 

Nem ér a nevem

már egy fabatkát,

a dicsőségből

mi sem maradt hát.

 

Rám is mosolygott

a kék, derűs ég,

volt osztályrészem

a népszerűség.

 

Lángoló szívek,

lobogó lelkek

körülrajongtak,

s hogy ünnepeltek!

 

Hír és dicsőség

volt pályabérem:

babérkoszorú

fityegő érem.

 

Azóta eltelt

egy emberöltő,

névtelen senki

a régi költő.

 

Sorsom megáldott

sokféle jóval,

azután megver

bottal, mankóval.

 

Koszorúm fonnyadt,

a zörgő babért

már odaadnám

egy tányér babért.

 

Égi behívóm

ha küldik nekem,

felkiabálok:

-         Nem ér a nevem!

 

-Buda, 1974.

 

 

 

Epitáfiumom

 

Ezt írjátok majd sírom fölébe:

"Szeretett, de őt nem szerették.

Mielőtt elment, megbánta tettét.

Álmodta csak az életet. Vége."

 

 

 

 

Utódok!

Keretezze a Kozma Béla emlékiratot két teljesen személyes hangú versetek. Míg a kötet elején elbúcsúztatok a kórházban Nagyapótól, Aputól, most a gyűjtemény végén a rátalálásnak örüljetek. Itt van a kép róla a keretben, a ti emlékezetetekben. Őrizzétek meg őt, mint ahogy Otti is megőrizte és megtalálta a kilenc éves korában írt, s eddig titokban tartott verses levelében vágyott Édesapját.

 

 

Szeretett jó apukám!

 

Névnapod alkalmául küldöm saját költeményemet.

 

 

Édesapámhoz

 

Drága jó apukám! amikor elmentél

Kicsi lányka voltam,

Anyuka fonta be a hajam,

Mert én még nem tudtam.

 

Most pedig várlak, Imádkozom érted,

Hogy Isten adja ismét visszatérted.

Elmúlt azóta már négy karácsony

De nem vált valóra az álmom.

 

Azt álmodtam, hogy itt voltál nálam. 

Sokszor megcsókoltad piros kis orcámat.

Anyuka boldog volt, sok jót főzött neked,

S mikor felébredtem nem láttalak téged.

 

Édes apukám! Jöjj már egyszer haza!

Nem vagyok én többé kicsi pólyás baba.

Megtanultam járni, érted imádkozni,

Anyukának szépen szót fogadni.

 

Tanítványodnak mondd egyszer el,

Ha hazajössz, mily boldog leszel.

Hogy kicsi lányod mennyire vár haza,

És ha lefekszünk mindig sír anyuka.

 

Zárom levelem édes apukám.

Jöjj vissza hamarosan hozzám!

Tudom, hogy visszajössz, hisz sok rólad a hír,

Addig vigasztalom anyukát, ha megint sír.

 

 

-Kozma Bébi Szeged, 1947.

 

Helma Kiadó, 2023

Beszerezhető: Helma Kiadó.

www.helma.hu

Dvariecki Bálint: +36(30)499-34-77.