108. LÓPOKRÓC – belecsavart emlékek (1976)

A Mátrában néhány napra több faházból álló telek vált a tanyánkká. Bár mi, fiúk, megpróbáltuk magunkat a tanári laktól legtávolabb eső kéglikben elszállásolni, de a pedagógusok résen voltak. Szomszédok lettünk.

A telek mellett patak csacsogott. Mivel bőven akadt nagyobb kő a partján, kipróbálhattuk a nem létező gátépítő tudásunkat: a lehatárolt rész szép lassan tóvá duzzadt. Ezalatt az egyik faház emeleti ágyán, amit gurtnival lehetett a falhoz felcsatolni, a legerősebb fiú pihent. Tehette, mígnem legkedvesebb kebelbarátja, a gurtnit a helyéből kiakasztotta, és a haver nagyot nyekkenve lezuhant az alsó ágyra. Ezek után akciófilmbe illő üldözési jelenetnek lettünk a szemtanúi. A balhét kereső haver megfeledkezhetett a felduzzasztott patakról, mert egyenesen arra futott, és megérkezett a félszigetre. Fiú osztálytársaimmal előre dörzsöltük a tenyerünket, a tóban nyakig megfürdetésben bízva. A földnyelven egymással szemben állt a két barát. Farkasszemet néztek egymással. A menekülő fiú váratlanul mélyen lehajolva a hórihorgas fiú hóna alatt kereket oldott. Rettenetesen sajnálkoztunk ügyességén.

A faházakat kívülről plafon magasságban masszív rudak kötötték össze egymással. Kitaláltam, hogy mackóból, kötött sapkából és tornacipőből, azokat ruhával kitömve és egymáshoz illesztve, készítsünk akasztott embert. A terv fellelkesítette a többieket is. A remekbe sikeredett bábú kezébe még egy laposüveget is sikerült hozzászerkeszteni. Vele eltéveszthetetlenül megideologizáltuk a sajnálatos esetet. Már csak a hírverés volt hátra. Bekopogtattunk a lányos házakba, és az ablakon való kinézésre bíztattuk őket. Olyan velőtrázó sikoltozást rendeztek, hogy egyenesen gyönyörűség volt hallgatni. Ez volt a jutalomjáték.

A velünk lévő két pedagógus egyike, minket, fiúkat nem tanított ugyan, de még így is sok volt a rovásán.

– Raboljuk el! – indítványoztam.

Ettől függetlenül nem voltam rossz kölyök. Késő este, előzetes egyeztetés után, az egyik lány az említett tanárnak szólt, hogy a mosdó felől fura hangokat hallott. A vonalas pedagógusnő már indult is a jelzett irányba. Az osztálytárs visszasietett a faházba. Mi, fiúk, az egyik kalyiba mögött hosszú méla lesben várakoztunk. A hórihorgas fiú, és az én kezemben volt a lópokróc két vége. Amint elénk került a tanárnő, halkan utána osontunk, és ráborítottuk a viseltes takarót. Lábát gyorsan kikaptuk alóla, és már vittük is a tóvá duzzasztott patak felé. Én a hóna alatt fogtam az áldozatot, aki meg sem mert mukkanni, de mi sem. Ám kezeim közül egyre jobban kezdett kicsúszni. A minket kísérő hat fiúnak nem mertem szólni, mert azzal lebuktattam volna magunkat. Megérkeztünk a telek koromsötét külső széléhez. A lópokrócot egy zsineg segítségével szorosan hozzákötöztük a pedagógus testéhez, nehogy megfázzon a hűs levegőn. A végén, a suliban ránk tett többszöri lekezelő megjegyzései miatt, búcsúzásul az egyik fiú husánggal finoman eltángálta – és visszafutottunk a faházba, ahol ruhástól ágyba ugrottunk.

A terv további része is megvalósult. A beavatott lány a faházban maradt pedagógusnak a nyoma veszett kolléga hírét vitte. Csak azután szólt nekünk, fiúknak, miután az összes lány az egy szál meglévő pedagógussal együtt, összegyűltek a faházak közötti térségben. Ők lettek a mi szemtanúink. Mi persze ásítozva és nem tetszésünket teátrálisan kifejezve szállingóztunk elő, és látszat vehemenciát mímelve, csatlakoztunk az éjszakai nyomozáshoz. Az egyik fiúnak lett feladata, hogy ha egy lány az eltüntetett pedagógus felé tart, szóljon neki, hogy: arra ne menj, mert onnan jövök, nincs ott senki sem. Nagy sokára a lányok ráleltek a még mindig a földön pokrócba csavarva fekvő tanárnőre.

Másnap reggel – persze számunkra teljesen érthetetlenül – raportra lettünk hivatalosak a tanári ház elé. Jött a számon kérés: meséljetek csak, fiúk! Több sem kellett nekünk, bősz méltatlankodás közepette kórusban kikértük magunknak a nemtelen gyanúsítást. Erősen utaltunk rá, hogy amikor a többiek kint gyülekeztek, akkor mi még az igazak álmát aludtuk mindaddig, míg ránk verték az ajtót. Szerencsére, megúsztuk a balhét.