108. LÓPOKRÓC —
belecsavart emlékek (1976.)
A Mátrában, néhány
napra több faházból álló telek vált a tanyánkká. Bár, mi fiúk, megpróbáltuk
magunkat a tanári laktól legtávolabb eső kéglikben elszállásolni, de a
pedagógusok résen voltak. Szomszédok lettünk.
A telek mellett
patak csacsogott. Mivel bőven akadt nagyobb kő a partján, kipróbálhattuk a nem
létező gátépítő tudásunkat: a lehatárolt rész szép lassan tóvá duzzadt. Ezalatt az egyik faház emeleti ágyán, amit gurtnival
lehetett a falhoz felcsatolni, a legerősebb fiú pihent. Tehette, mígnem
legkedvesebb kebelbarátja, a gurtnit a helyéből kiakasztotta, és a haver nagyot
nyekkenve lezuhant az alsó ágyra. Ezek után, akciófilmbe illő üldözési
jelenetnek lettünk a szemtanúi. A balhét kereső haver megfeledkezhetett a
felduzzasztott patakról, mert egyenesen arra futott, és megérkezett a
félszigetre. Fiú osztálytársaimmal Előre dörzsöltük a tenyerünket, a tóban
nyakig megfürdetésben bízva. A földnyelven egymással szemben állt a két barát.
Farkasszemet néztek egymással. A menekülő fiú váratlanul mélyen lehajolva a
hórihorgas fiú hóna alatt kereket oldott. Rettenetesen sajnálkoztunk
ügyességén.
A faházakat kívülről
plafon magasságban masszív rudak kötötték össze egymással. Kitaláltam, hogy
mackóból, kötött sapkából és tornacipőből, azokat ruhával kitömve és egymáshoz
illesztve, készítsünk akasztott embert. A terv fellelkesítette a többieket is.
A remekbe sikeredett bábú kezébe még egy laposüveget is sikerült
hozzászerkeszteni. Vele eltéveszthetetlenül megideologizáltuk a sajnálatos
esetet. Már csak a hírverés volt hátra. Bekopogtattunk a lányos házakba, és az
ablakon való kinézésre bíztattuk őket. Olyan velőtrázó sikoltozást rendeztek,
hogy egyenesen gyönyörűség volt hallgatni. Ez volt a jutalomjáték.
A velünk lévő két pedagógus
egyike, minket fiúkat nem tanított ugyan, de még így
is sok volt a rovásán.
— Raboljuk el! -
indítványoztam.
Ettől függetlenül nem voltam rossz kölyök.
Késő este, előzetes egyeztetés után, az egyik lány az említett tanárnak szólt,
hogy a mosdó felől fura hangokat hallott. A vonalas pedagógusnő már indult is a
jelzett irányba. Az osztálytárs visszasietett a faházba. Mi fiúk az egyik
kalyiba mögött hosszú méla lesben várakoztunk. A hórihorgas fiú, és az én
kezemben volt a lópokróc két vége. Amint elénk került a tanárnő, halkan utána
osontunk, és ráborítottuk a viseltes takarót. Lábát gyorsan kikaptuk alóla, és
már vittük is a tóvá duzzasztott patak felé. Én a hóna alatt fogtam az
áldozatot, aki meg sem mert mukkanni, de mi sem. Ám,
kezeim közül egyre jobban kezdett kicsúszni. A minket kísérő hat fiúnak nem
mertem szólni, mert azzal lebuktattam volna magunkat. Megérkeztünk a telek
koromsötét külső széléhez. A lópokrócot egy zsineg segítségével szorosan
hozzákötöztük a pedagógus testéhez, nehogy megfázzon a hűs levegőn. A végén, a
suliban ránk tett többszöri lekezelő megjegyzései miatt, búcsúzásul az egyik
fiú husánggal finoman eltángálta — és visszafutottunk a faházba, ahol ruhástól
ágyba ugrottunk.
A terv további része
is megvalósult. A beavatott lány a faházban maradt pedagógusnak, a nyoma
veszett kolléga hírét vitte. Csak azután szólt nekünk
fiúknak, miután az összes lány az egy szál meglévő pedagógussal együtt,
összegyűltek a faházak közötti térségben. Ők lettek a mi szemtanúink. Mi persze
ásítozva és nem tetszésünket teátrálisan kifejezve szállingóztunk elő, és
látszat vehemenciát mímelve, csatlakoztunk az éjszakai nyomozáshoz. Az egyik
fiúnak lett feladata, hogy ha egy lány az eltüntetett pedagógus felé tart,
szóljon neki, hogy: arra ne menj, mert onnan jövök, nincs ott senki sem. Nagy
sokára a lányok ráleltek a még mindig a földön pokrócba csavarva fekvő
tanárnőre.
Másnap reggel — persze
számunkra teljesen érthetetlenül — raportra lettünk hivatalosak a tanári ház
elé. Jött a számon kérés: meséljetek csak, fiúk! Több sem kellett nekünk, bősz
méltatlankodás közepette kórusban kikértük magunknak a nemtelen gyanúsítást.
Erősen utaltunk rá, hogy amikor a többiek kint gyülekeztek, akkor mi még az
igazak álmát aludtuk mindaddig, míg ránk verték az ajtót. Szerencsére,
megúsztuk a balhét.