Vidám napot / lópokróc...,

Amibe egy osztálykirándulás több feledhetetlen emlékét is belecsavartam.

A Mátrában néhány napra egy több faházból álló telek lett a tanyánk. Bár, mi fiúk megpróbáltuk a tanári laktól legtávolabb eső kéglikben elkvártélyozni magunkat önként, de a pedagógusok résen voltak: szomszédok lettünk. A telek mellett patak csörgedezett. Mivel a kavicsokon kívül kő is termett benne, kipróbálhattuk a nem létező gátépítő tudásunkat: körülötte szép lassan kezdett tóvá duzzadni a víz.

Ezalatt az egyik faház emeleti ágyán — amit gurtnival lehetett a falhoz felcsatolni — a legerősebb fiú pihent, míg nem, az ő legkedvesebb kebelbarátja a gurtnit helyéről ki nem akasztotta — a haver pedig nagyot nyekkenve lepottyant az alsó ágyra. Pillanatokon belül egy akciófilmbe illő üldözési jelenetnek lehettünk szemtanúi. A balhét kereső osztálytárs megfeledkezhetett a felduzzasztott patakról, mert egyenesen oda futott, és egy félszigetre érkezett meg. Előre dörzsöltük a tenyerünket a tóban való nyakig merülő fürdetésre gondolva. Mind a ketten ott álltak egymással szemben a földnyelven, amikor a menekülő fiú mélyen lehajolva a hórihorgas fiú kezei alatt váratlanul kereket oldott — rettenetesen sajnálkoztunk francos ügyessége felett.

A faházakat plafon magasságban masszív rudak kötötték össze egymással: abban vezethették az áramot. Kitaláltam, hogy mackóból, kötött sapkából és tornacipőből — azokat kitömve és egymáshoz illesztve — készítsünk akasztott embert. A terv fellelkesítette a többieket is — a remekbe sikeredett mű keze helyére még egy laposüveget is sikerült hozzászerkeszteni — vele eltéveszthetetlenül megideologizáltuk a sajnálatos esetet. Már csak a hírverés volt hátra: bekopogtattunk a lányos házakba, és az ablakon való kinézésre noszogattuk őket. Olyan fülsértő sikoltozás támadt odabent, hogy gyönyörűség volt hallgatni — ez lett a jutalomjátékunk.

A minket kísérő két pedagógus egyike ugyan nem tanított minket fiúkat, de még így is sok volt a rovásán. Raboljuk el! — indítványoztam; ettől függetlenül nem voltam rossz kölyök. Késő este — előzetes egyeztetés után — az egyik lány az említett tanárnak szólt, hogy a mosdó felől fura hangokat hallott. A vonalas pedagógusnő már indult is a jelzett irányba — az osztálytárs pedig visszasietett a helyére. Mi fiúk az egyik kalyiba mögött hosszú méla lesben várakoztunk azalatt: a hórihorgas fiú és az én kezemben volt a lópokróc. Amint elénk került a tanárnő, halkan utána osontunk, és ráborítottuk a poros és büdös takarót: lábát kikaptuk, és már vittük is a tóvá duzzasztott patak felé. Én a hóna alatt fogtam az áldozatot — aki meg sem mert mukkanni, de mi sem! — ám egyre inkább kezdett kicsúszni a kezeim közül. Szólni nem mertem a minket kísérő hat fiúnak, mert azzal tuti lebuktattam volna nem csak magamat. Megérkeztünk a telek legszéléhez — koromsötét volt ott — egy zsineggel a lópokrócot szorosan hozzákötöztük a pedagógus testéhez — nehogy megfázzon a hűs levegőn — a végén pedig — a suliban ránk tett lekezelő megjegyzései miatt — egy husánggal egy kicsit eltángáltuk még — és már futottunk is vissza a helyünkre, ahol ruhástól ágyba vágtuk magunkat.

A terv további része is megvalósult. A  beavatott lány hírül vitte a nyoma veszett pedagógus hírét: csak utána szólt nekünk fiúknak, miután az összes lány és az egy szál pedagógus is összegyűlt a faházak közötti téren  — ők lettek a szemtanúk, hogy mi fiúk a faházakban tartózkodtunk. Mi persze ásítozva és nem tetszésünket kifejezve szállingóztunk elő onnan, de látszat vehemenciát mímelve, azért csatlakoztunk az éjszakai nyomkövetőkhöz. Az egyik fiúnak lett feladata, hogy ha egy lány az elrabolt pedagógus irányába megy szóljon neki: — Arra ne menj, mert onnan jövök, nincs ott senki sem! — nagy sokára a lányok ráleltek a még mindig a földön pokrócba csavarva fekvő tanárnőre.

Másnap reggel — számunkra teljesen érthetetlenül — raportra lettünk hivatalosak a tanári ház elé. Jött a számon kérés: — Na, meséljetek csak, fiúk! Több sem kellett nekünk, bősz méltatlankodás közepette kórusban kikértük magunknak a nemtelen gyanúsítást — utaltunk rá, hogy amikor a többiek kint gyülekeztek, akkor mi még az igazak álmát aludtuk odabent, míg ránk nem verték az ajtót! — szerencsére, megúsztuk a balhét.