Lógott — Kicsivel könnyebb...

Hogyan legyünk figyelmesek?

Ha nagyon korán megyünk sétálni Kicsivel, akkor teljesen szabadon lófrálhat a lakótelepen — én addig a fehér botomat használom. Folyamatosan követem az elmélyülten szimatoló, el-elkalandozó Süsüt, hiszen halkan csilingel a nyakában a pergő, és hallom azt is, ahogy a körme kopog az aszfalton. Ha csak a “kis kört” járjuk végig, azon van egy olyan hely, ahol balra kell kanyarodnunk a járdáról. Apránként megszoktuk ezt az útvonalat, és Kicsi ennek ugyancsak meglepő módon adta tanújelét.

Ballagok a járdán, finoman pásztázok a bottal — Kicsi meg átszellemülten szimatol tőlem úgy hat méterre. Lassacskán kanyarodni kéne már… mire nagy hirtelen mellém vágódik balról, orrát a fehér bot jobb oldalához dugja, elüti balra a botot, és maga is arra szalad — rám se hederít többet! Az első alkalommal meg sem tudtam mukkanni a csodálattól. Nem volt rajta hám, tehát nem kellett rám figyelnie, és mégis! Elég lett volna az is, ha csak úgy póriasan megbök az orrával, majd elrohan balra, de nem: a jelzés lehető legkifinomultabb módját eszelte ki! Nem ez volt az egyetlen eset, amikor “szabadidejében” is figyelt rám. Megesett, hogy a botommal még nem érzékelhettem az előttem rejtőző akadályt a járdán, mire Süske egyszerűen keresztbe állt előttem. Először nem értettem.

— Hát komám, nincs jobb dolgod neked, mint hogy itt szobrozz előttem? — fordultam hozzá. Megpróbáltam finoman arrébb noszogatni a lábammal, de nem mozdult. — Mi van, picinyem, beleragadtál az aszfaltba? — értetlenkedtem tovább. Alig hallhatóan elkezdett nyüszögni, és farkával óvatosan megcsapkodta a lábszáramat. Ekkor jöttem csak rá, mi járatban lehet…

 Még egy kis irónia

Egy idő óta nagyon kedvetlen a kutyám. Órák hosszat csak ül, magába roskadva. Látszik rajta, hogy valami igencsak nyomja azt a hófehér lelkét. És mintha bizalmatlanná vált volna némelyik vakvezető kutyával szemben. Sokáig úgy hittem, hogy ennek nincs semmi jelentősége, hiszen nem fogyott le, nem hullott ki a szőre: testi bajnak nyoma sincs. Gondoltam: kutya baja! Teltek, múltak a hetek, ám a mélabú csak nem oszlott. Mi nyomaszthatja ennyire? Visszalapoztam emlékezetemben: mintha szeptember végén romlott volna így el a kedélye. Nincs mit tenni: beszélnem kell a fejével! Magamhoz hívtam hát.

— Mi bajod van? — kérdeztem szépen, de nem válaszolt. Szomorúan nézett, és egykedvűen legyintett a mancsával.

— Tán az a bajod, hogy a második ügyességi-gyorsasági versenyünkön nem voltunk eléggé ügyesek a pálya első részén? De hát tudod: ahhoz képest a hetedik hely nem is olyan rossz! — Rázta a fejét, majd’ leesett a füle, de aztán újból csak legyintett egyet.

— Megsértettek, netalán átvertek? — gondolkodtam el. — Tisztességtelenül viselkedtek veled? — Lassan felemelte a fejét, szomorú, barna szemével rám nézett, és bólintott: igen!

Kicsi: Tudod — mondta halkan —, nem csak velem viselkedtek elfogadhatatlanul, hanem a többi versenytársammal is!

— Mi nyomja a lelked? Ezzel talán segítesz a többieknek is!

— Mi, a becsületesebb kutyák csak egyszer mentünk végig a tanpályán, méghozzá a versenyen. De voltak olyan kollégáink, akik a végzett társadalmi munkájukra hivatkozva kijárták, hogy a verseny előtti napokban gyakorolhassanak a pályán, gazdástul! Hej, ma már a vakvezető kutya sem bízhat meg feltétel nélkül a társában!

Kicsi még sosem lódított; meg kellett hát érdeklődnöm:

— Kik voltak azok a nemtelen ebek? Jelzem, efféle társadalmi munkát mi is bőven végeztünk!

Kicsi: Nevét nem mondom egyiknek sem. Sokszor úgy érzem: tele van már a csontos tálam az egésszel! — mormogta.

— Van valami, amit nem értek. Ha ezek a galád kutyák elvezették a gazdájukat a tanpályához, a kétlábúaknak legalább ott észre kellett volna venniük, hogy hová is kerültek. Miért nem mondta egyikük sem még a gyakorlás előtt az ebének, hogy “ÁLLJ, FORDULJ!”?

Süsü csak nézett rám kérdőn.

— Mit tehetek én? — tártam szét a kezem. — Te nekiindultál volna a helyükben?

Kicsi: Még a szőr is leégett volna a képemről, ha ilyet tettem volna — mondta erre a szőrös képű.

 Tömegközlekedés

A BKV járatain mindig történik valami, nehogy unalmas legyen az utazás. Alighogy leszállnak az utasok, mi már nyomulunk is fel a lépcsőn. Nemegyszer nagy “rettenetet” keltve néhány utasban: Jézusom! — mondják elhűlten, fehér botomra pillantva. Amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten: csókolom, rám tetszett ismerni?

Csak nagyon ritkán ülök le — hadd lássák, hogy nem szorulok rá! Történt azonban egyszer, hogy a körúti villamoson üldögéltem, és az ablakon át néztem a nagy semmit. Felharsant a hátam mögül a szokásos: Jegyeket, bérleteket! Függőleges helyzetbe állítottam a fehér botot, hogy jobban lássék. Ahogy hozzám ért az ellenőr, mit hallok?

— Ja, egy vak… nem érdekes! — továbbment, én meg elgondolkodtam.

Ja, egy ellenőr…

Egy másik alkalommal az 1-es villamoson utaztunk. Nem csak a nyitott ablakok miatt volt szellős az utastér, de kevesen is voltunk benne. Untam fogni a fehér botot, ezért felakasztottam a fejemnél himbálódzó kapaszkodóra. Jöttek az ellenőrök, és nekifogtak a kocsi átfésüléséhez. Amikor elém értek, rámutattam a fogódzón lógázó segédeszközre — mindhiába. Határozottan felszólítottak a jegy vagy bérlet felmutatására. Hiába vártam, hogy jelképünk megtegye a maga hatását, és igazoljon. Nem vették figyelembe, mert lógott!

Kicsi: A miskolci vonattal utaztunk Hatvanig. Ott átszálltunk Szolnok felé: A második megálló volt Pusztamonostor. Jelenleg 1800 fő lakja a települést, amiről az első írásos dokumentum a XIII. századból datálódik. Mindezt Csillától, a helyi általános iskola pedagógusától tudtuk meg. Ő várt minket a piciny állomáson — akkor találkoztunk először. Az iskola felé ballagva megtudtuk még tőle, hogy a községben nem lakik fehér botos ember, mivel két éve halt meg a kilencvenéves trafikos bácsi — ő volt az utolsó. A rögtönzött helyismereti előadás közben azért figyeltem másfelé is. Úgy vettem észre, hogy a falu lakosai az elmúlt nyolcszáz évben nemigen találkozhattak vakvezető kutyával, mert amikor megláttak, annyira elámultak rajtam, hogy majdnem az útszéli árokba kerekeztek. Szirénázó mentőautót szerencsére nem hallottam útközben, így “vöröskeresztes” kutya létemre munka nélkül maradtam. Azt, hogy közeledünk az iskolához, hármunk közül persze én hallottam meg leghamarább. Az udvar tele volt játszó gyerekekkel: pár perccel később már ott álltunk közöttük. Bemutatót rögtönöztünk a suli udvarán, majd Laci megkérdezte: Ki szeretne próbaútra menni a kutyával?

Karok erdeje emelkedett a magasba. A szerencsések — úgy nyolcan lehettek — előbb nyitott szemmel jöttek mellettem, ám a visszaúton már szinte mindegyik becsukta a szemét. El sem tudom mondani, hogy örültek! A következő kívánságuk az volt, hogy engedjen szabadon a gazdám — meg is tette. Ekkor aztán igazából munkához láttak a gyermekkezek! Már-már úgy tűnt, hogy vizslává simogatnak. Sűrű körbe álltak körülöttem — én azonban nemsokára labdapattogásra lettem figyelmes. Éreztem, hogy ebből baj lesz, de a labda pattogó hangja előhívta bennem a zsákmányejtési ösztönt — és annak nem lehet ellenállni! Jobbra-balra csaptam a fejemmel, szétnyílt előttem a gyermeklánc, és én nekiindultam. Rövidesen az egész iskolaudvar sikítani kezdett, de én nem csak rohantam. Másodperceken belül rávetettem magam a labdára! Egy nagy durranás — és ekkor már mindenki nevetett. Boldogan dobáltam fel-fel a magasba a labdacafatot. Igaz, kárpótlási jegyünk nem volt, de Laci kárpótolta a labda gazdáját. Ha kárvallott talán nem is, de én rendkívül boldog voltam, hogy ilyen gyorsan és ügyesen ki tudtam nyírni a labdát. Jókedvemet csak Laci dörmögése rontotta valamelyest. Behúztam fülemet-farkamat, és felvezettem őt az emeletre, hogy ott beszélgessen a gyerekekkel.