Libikóka

Amióta létezésükkel képbe került a két testvér, azóta egyfolytában libikókáznak. Nem unják, hogyan is tehetnék? a legelején be lettek ültetve, a hintába. Nekik ez nem szórakozás, hanem kirótt feladat. Annyira megszokták, mintha ez a legtermészetesebb létformájuk lenne. Ám előbb-utóbb mindenki elkezdi kutatni a múltját, majd számot vetve vele, megpróbálja összerakni önazonosságát.

— Szerinted vannak szüleink? — vetette fel, az ördög.

— Egypetéjű tejtestvérek vagyunk — válaszolta, az isten.

— Vajúdás után vagy anélkül?

— Mi másként is lehetett volna, minthogy mindkettőnket néven neveztek az emberek. Szó által teremtődtünk.

— Nem is olyan ostobák ezek a Földlakók. Csakis a maguk hasznára kellettünk nekik — majd rövid szünet után folytatta:.

— Téged pedig egyenesen imádnak, hogy vigyen el, az ördög.

— Az nem lenne jó, ha elvinnél.

— Miért?

— Akkor csak te maradnál.

— És fordítva?

— Az meg rossz lenne.

— Akkor minden marad a teremtés szerint — összegzett, az ördög.

— Lehet, de nem biztos semmi sem.

— Szerinted Te jó vagy? — feszegette, az ördög.

— Se jó, se rossz nem vagyok.

— És, te? — kérdezett vissza, isten.

— Vagyok, és kész .

— Osztod-e, hogy a jó könnyen rosszba fordulhat és fordítva? — tudakolta, isten.

— Szent igaz.

— Osztod-e azt az elterjedt földi vélekedést, hogy saját képedre teremtetted Jézust?

— Ennek híre régóta eljutott hozzám.

Csend telepedett közéjük, csak a libikóka nyikorgása hallatszódott.

— Felvetődik további kérdésnek, kitől származhatnak az emberek? — nyitott új témát, az ördög.

— Ez az ő rágógumijuk.

— Pedig téged képzelnek mögéje.

— Úgy gondolkoznak felőlem az emberek, ahogy akarnak. Szabad akaratuk van.

— Csak ennyi lenne?

Egyet legyintett, az isten.

— Hallottál már az evolúcióról? — így, az ördög

— Ezt a felfogást sokáig istenkáromlásnak tartották, a folyamatosan rám hivatkozó nagy tudású személyek.

— Igazuk volt?

— Ez nem az én problémám.

— Tehát, az emberek minket szóval teremtettek maguknak, őket pedig nagy nehezen kivajúdta az evolúció?

— Te mondtad.

Csend telepedett közéjük hosszasan, csak a libikóka nyik-nyakja szórakoztatta őket. Lábukkal automatikusan mozgásban tartották a hintát.

—Tudod-e, hogy a legszentebb könyvben negatívan is megemlékeznek rólad? — lepte meg istent, az ördög.

— Na, erre már én is kíváncsi lennék!

Belekezdett az ördög:

„A Szent Biblia írott szövegéből kiszámolva, legalább 2,2 millió ember haláláért felelős isten, míg a sátán — az istennel kötött fogadás következtében, isten jóváhagyásával — tíz hithű személyt pusztított el (jób hét fia, és három lánya).”

— Micsoda?! Még, hogy én emberek halálát akartam volna? — hogyan magyarázták ezt?

— Azt állítják az írásban, hogy az ellenség lemészárlására te adtad ki az égi parancsot.

— Ez szemen szedett hazugság.

— Te emlékszel ilyesmire? — kérdezte az ördögtől.

— Szent igaz, nem.

— A nem létező fogadásunk szerint és az így nem is létezhető jóváhagyásom nélkül, te valóban megölted a hithű Jób tíz ártatlan gyerekét?

— Hogyan is gondolhatsz ilyet, rólam. Mi mindent tudunk egymásról, mert egymás nélkül nem létezhetünk.

A hallottak felizgatták istent, igaz, ezt nem mutatta. A libikóka pedig süllyedt és emelkedett.

— Nem szeretnélek megbántani — és isten mélyen belenézett az ördög szemébe — de én is találtam rád vonatkozó terhelő dokumentumot.

— Elő vele! — alig várom.

Amikor isten ülőkéje a legmélyebb pontjához ért, egy bekeretezett festményt kapott elő. A vele szemben ülő ördög felé tartotta, ő pedig, hol felülnézetből, hol meg alulnézetből láthatta, a következőt:

A zárt sötét helyiségbe felülről lépcső vezetett le. Alul a lobogó tűz felett óriási kondérok, amelyekben emberek tucatjai főttek. A magasból a lépcsőn megláncolt embereket kísértek le a pokol katonái. Középen ott állt dölyfösen az ördög: fején koronával, kezében vasvillával, patás lábával, hosszú farkának vége bojttal, teste pedig telibe szőrösnek ábrázolva.

A képet eleinte bamba arccal bámulta az ördög, majd váratlanul elnevette magát és aközben könnyesre sírta a szemét. Elképedve nézett rá, isten.

— Én meg azt hittem, hogy a festmény láttán méregbe fogsz gurulni.

— A fenét! Ilyen önellentmondást nem láttam még. A kép azt akarja sugallni, hogy a Földön élő rossz embereket az én nem létező katonáim levezetik a pokolba, ahol az üstben való rotyogtatásukra automatikusan kiadom a parancsot. Ha engem alapból rossznak tartanak, akkor hogyan is várhatnák el tőlem, hogy a hozzám hasonlóan pokolfajzatnak tartott társaikat megbüntessem? Ám mégsem ez a legfelháborítóbb benne, hanem, hogy galádul rám tolják a saját sarukat.

Nem szólt egy szót sem, az isten. Az ördög ábrázatáról pedig végleg eltűnt a derű utolsó foszlánya is.

Nyik-nyak, nyik-nyak — hallatszódott, aközben a nagy semmit nézték.

—Feltűnt-e már neked, hogy a valóságban nincs is testünk? — szólalt meg, az ördög.

— Nekem is éppen ez ugrott be.

— Akkor végül is mik lennénk mink?

— Helyi érték.

Nyik-nyak, nyik-nyak, nyik-nyak.

Mindkettőjük mobilja egyszerre hármat pityegett: E-mailt kaptak. Ugyanazt a szöveget olvashatták:

„Sziasztok! Az imént eszembe jutottatok. Én az isten (jó) és az ördög (rossz) hollétét magamban tudom: hol máshol is lehetnétek? De, ha ezek a tulajdonságok megtalálhatóak bennem, akkor másokban is ott kell lennetek. Ezeket a fogalmakat nem vagyok hajlandó magamból kivetíteni. Miért? Ami rajtam kívüli építőkő vagy rombolóerő, annak magamba fogadására csak egy vagy több áttéten keresztül kerülhetne sor. Az áttét megmagyarázójának pedig jól körülhatárolható érdeke lehetne vele. Attól, hogy valaki magában vagy magán kívülre helyezve találja meg a saját tapasztalata vagy a maga hite szerinti vélt igazát, akár mindegy is lehetne. A lényeg az, hogy az alapvető emberi értékeket, mindegyikőnk lelkiismereti szinten tiszteletbe tartva gyakorolja, a józan paraszti ész íratlan szabályai szerint. Mit szóltok hozzá?”

Egyszerre fejezték be a sorok olvasását és egyszerre szólaltak meg, egy és ugyanazt mondva:

— most mindketten tegyük egyszerre azt, amit helyesnek tartunk.

Letették a lábukat és így egyensúlyba került a libikóka két oldala — aközben azt gondolták, hogy a többi már az emberek dolga.