Vidám napot / levett a lábamról...,

Naná, hogy a másik nem egyik szemre való és értelmes képviselőjéről lesz szó ezúttal. Mielőtt belemelegednék a két engem teljesen lenyűgöző eset átadásába, gyorsan elárulom, az illetőnek négy lába volt.

Kora reggel a szükségszerű útra indultunk a német juhásszal: a hosszúpóráz öt méter hosszúságú zsinórjával gazdálkodhatott eleinte. Miután áttértünk az egyik mellékutcán, szabadjára engedtem őt. Egy parkoló előtt haladtunk el — tőlem balra a járdaszinttel megegyező magasságban sorakoztak egymás mellett a járgányok. A vakvezető lemaradt mögöttem, a járművek körül szimatolgatott: Vajon a gumi kerekek másodlagos illatába feledkezhetett bele? Mivel magamra hagyatkozva haladtam tovább, a nálam lévő fehérbottal folyamatosan pásztáztam a járdát: jobbra-balra néztem vele. Egy olyan helyhez közeledtem, ahol úgy kell a balra kanyarodás helyére rátalálni, hogy azt nem lehet kitapogatni. A kutya öt méterre lehetett mögöttem: folyamatosan füleltem hátrafelé is. Egyszer csak körmeinek egyre hangosabb felém közeledő kopogására figyelhettem fel, odaért mellém,, hosszúkás orrát a fehér bot jobb oldala mellé dugta, és egy erőteljes bal irányú fejmozdulattal a botot ugyanabba az irányba majdnem vízszintes állásba kilendítette. Miután ilyenképpen intelligensen és precízen bejelezte a kanyarodás helyét és irányát — erre őt nem tanították meg, sem a vakvezető kutyaiskolában, de én sem — előre szaladt, én meg bottal üthettem a nyomát. A későbbiekben nem tett így egyetlen egyszer sem.

De a tükör mibenlétére megtanítottam őt. Ennek előzménye, hogy szüleimnek egy tükörrel borított eltolható ajtajú szekrényük van a nappaliban. A német juhász fordult egyet-kettőt a szobában, és éppen szemben találta magát a tükörrel. Pillanatokon belül egetverő ugatásba kezdett — neki ugrott a tükörnek — és a szekrény aljánál elkezdett erőteljesen kaparni: dőltünk a nevetéstől.

Leültem a tükör elé, és odahívtam magamhoz őt. Mutatóujjammal a tükörre böktem, majd rá, és ennyit mondtam: Ez te vagy, Kicsi! — majd ugyanezt tettem magammal kapcsolatosan is. A biztonság kedvéért háromszor-négyszer megismételtem a fejtágítás tananyagot, és elhúztam a tolóajtót. A kutya azzal a lendülettel beugrott a felakasztott kabátok közé: a vakvezető elülső része eltűnt a szekrényben: újból nevettünk rajta. Idővel kifarolt onnan és látszott rajta, valami nagyon nem stimmel nála. A továbbiakban gyakran feküdt le a szőnyegre úgy, hogy szembe volt a tükörrel: a tükör segítségével többször is ránézett a mindig mögöttük lévő szüleimre.

Hitelt érdemlően meg szerettem volna bizonyosodni róla, hogy ismeri-e a tükör játékát a vakvezető. Újból ott hasalt a szőnyegen, vele szemben a tükör. Elmentem a háta mögé, és leültem. Bal mutatóujjamat kissé begörbítettem, és a mindenki által ismert mozdulattal hívtam őt magamhoz: erre a jelzésre nem tanították meg őkelmét. Abban a pillanatban talpra pattant, száznyolcvan fokban megfordult, odajött hozzám: a dicséret mellé buksi simogatás is járt neki.