Vidám napot / lépcsőházi romantika... ,

Bepillantás egy lakóközösség szemérmes csendjébe.

Bár a lift szinte sosem romlik el a házban — szerencsére — de én gyakran nélkülözöm az első és az utolsó szint megtételekor. Az eltelt évtizedek alatt alig-alig fordult elő számottevő emberi konfliktus errefelé. A házmesterné férje ugyan olykor öblös hangjával a földszintről talán az utolsó emeletig bezárólag beleordította fájdalmas férfi panaszát a lakótársak közös és osztatlan tulajdonába, ami által  ők egy rövid ideig jogfosztottá váltak, de ebből perpatvar nem lett soha sem. Mivel nem él egyikük sem,  feledkezzünk meg róluk.

Mostanában leginkább a kutyák szokták a szájukat tépni, ami szerény megítélésem szerint szintén nem jelent gondot, a mostanra már lassacskán fele-fele arányban itt lakó tulajdonosok és bérlők számára. A nagy váltás évekkel ezelőtt kezdődött el, amikor egy anyuka két lánygyermekével együtt ideköltöztek — előzetes hírük és személyes megtapasztalás miatt senki nem örült nekik. Tény és való, a harmincon túl lévő anyuka állítólag még egy nap munkával sem járult hozzá az ország nemzeti össztermékéhez,  igaz, idegrendszerileg egyáltalán nem topp kategória: sajnos, ez meglátszott a gyerekeken is. Apró jelek tanúsága szerint, az anyai kéz részéről a megsimogatás meleg érzését aligha ismerhették meg. Két emelettel laknak felettünk, de többször is élvezhettük a lakásból — nem nyáron — amint ordítva ráront a gyerekekre. De térjünk vissza a jótékony csendbe burkolódzott lépcsőházba. Fentről lefelé tartva egyszer csak hallom, amint a tíz év körüli nagyobb lányára imígyen ráordít az édesanyja: — Te sz.p.s k.rv.! Azóta eltelt négy év. A minap az utcán lévő kislány és az emeleti ablakon kinéző édesanya ekként beszélgettek négyszemközt: — Te köcsög, te ittál a tejből! Mire a kislány kedves hangon: — Igen, de elmostam a bögrét! A margóra pedig: eddig két lány és egy kutya vált idegronccsá, most már egy második kutyának is minden esélye meg van rá.

Betartva a fentről lefelé közlekedés logikáját, megérkezünk egy szinttel lejjebb: ez pedig teljesen friss élmény. A mostanra nagykorú fiú szülési nehézségek miatt kicsit sérülten érkezett meg közénk. Enyhe értelmi sérültnek lehetne nevesíteni az enyhén mozgássérültsége mellett. Barátja nincs, naphosszat egyedül cselleng az utcán vagy a játszótéren. Anyja dolgozik, nagyanyja gyakorol fölötte oltalmat. Bár a fiú alapból tisztelet tudó, de sokan bántják őt nem százas mivolta okán. A folytonos megalázottság érzése előbb-utóbb bajt eredményezhet. A lányok terén sem könyvelhet el fényes sikereket: ez is egy feszítő, orvosolandó probléma. De ezúttal is térjünk vissza a lépcsőházba. A nagymama vastagon szidja a fiút, aki meglepő higgadtsággal elmagyarázza, hogy az nem úgy volt. A nyolcvanas matróna hajthatatlan, mert mint egy cséphadaró, hajtja a magáét. A fiatalember türelme egyszer csak véget ér, és ráordít a nagyira: — Akkor sz.pd le a f.sz.m.t! — feltépi az ajtót, és felháborodva kirohan a lakásból.

Mivel én az eggyel lejjebb lévő emeleten lakom és oda hamar leérek, ott pedig ilyen ínyencségekről nem tudok számot adni, jobb híján, további olvasásra ajánlom, Boccaccio Pajzán históriák című megszívlelendő irodalmát.