127. LENDÜLETBEN – fülbevaló (1993)

A látásvesztést követő második kapcsolatom elején nem egy eladásra szánt televízióval, hanem egy elgurult fülbevalóval akadt dolgom. Nem véletlenül került az ágy alá. Másnap locsolkodni mentem az újdonsült barátnőmhöz: tenyerébe nyomtam a klipszet, mire hamiskásan elnevettük magunkat. Távol laktunk egymástól, de mivel a munkahelye közel esett a lakásomhoz, így gyakran találkoztunk. Újfent minden olyan magától értetődőnek bizonyult: a beszélgetések, a jókedv, a hosszas séták, az önfeledt szeretkezések. Magas volt, jó alakú, és mások is helyesnek mondták. Nem váltunk otthonülőkké. Az utcán kézen fogva cikáztunk a járókelők között, és ha úgy adódott, futottunk a busz után. Egyik nap nem apukámmal, hanem vele mentem el seftelni, nem kis meglepetést okozva vele a kuncsaftoknak. A háziasszonyok csak néztek és pislogtak, a férfiak pedig roppantul előzékennyé váltak.

Minden szempontból összeszoktunk. Ahogy kitárgyaltuk életünk főbb eseményeit, sok hasonlóságot fedeztünk fel – így például a testet-lelket erősítő természetjárást is. Lelkesen meséltem a pilisi és börzsönyi kirándulások életpezsdítő emlékeiről – értő fülekre találtam.

– Lenne-e kedved kimenni a budai hegyekbe? – nem kellett kétszer kérdeznie.

A Hűvösvölgy, a Hármashatárhegy és Óbuda lettek kiindulópontjaink. Kéz a kézben sétáltunk turistautakon, jelzetlen csapásokon. Nyáron vittünk magunkkal szivacsot is, amire lepedőt terítettünk – így piknikeztünk nagy egyetértésben. Az izzasztó meleg egyre több ruhát csalt le rólunk. Saját, külön kis búvóhelyeket kutattunk fel magunknak. Csöppnyi tisztást alakítottunk ki a bokrok átláthatatlan dzsungelében. Ádámkosztümben elnyúlva hallgattuk, ahogyan három méterre mellettünk eltrappolnak a turisták. Nem törődtünk velük, csak ölelkeztünk önfeledten. Nem csak egymás testével játszottunk el hosszasan, de a betűkkel és a szavakkal is. A magyar nyelv rengeteg játékra alkalmas, és nekünk valahogy mindig ráállt a szánk. Amikor pedig átmenetileg ráuntunk a jóra, továbbálltunk egy dombbal.

Idővel összeálltak, megelevenedtek fejemben a nem látott Budai-hegység irányai, útvonalai. A vitorlázó repülőtér, a birkaakol környéke, a crossmotor pálya, a borókás, az általam csak egyórás útnak elnevezett panoráma út. Barátnőm megpróbálta élethűen láttatni velem a környezetet, pedig nekem egyáltalán nem hiányzott a látvány. Hogy miért? Annyira boldog voltam, hogy egyáltalán kint lehettem a megunhatatlan természetben. Az örömtől eszembe sem jutott a látvány után sóvárogni. Mert bolond ember az, aki nem a helyzet előnyös oldalát nézi, hanem a hátulütőket. Ott lehettem, ahová legmerészebb álmaimban sem mertem volna képzelni magam. Ráadásul egy nekem való nővel. Másoknak ez látva sem adatik meg, én meg nem látva szerelmeskedhettem – úgy még izgalmasabb is. Én bizony mindennek csak a pozitív oldalát nézem – lehet, hogy általában az a kevesebb, de az a hasznosabb, az előrébb vivő. Aki pedig ennek ellenére továbbra is sápítozik, örökké elégedetlenkedik, az tegye csak nyugodtan, ha az jó neki. Csak hát az a baj, hogy az ilyen ember a környezetét is pusztítja, gyilkolja.

Milyen a tél? Hideg és havas. Mit célszerű olyankor csinálni? Hógolyózni, hóembert gyúrni és szánkózni. Tettük mi is, nagy elánnal. Húsz centi vastagon tapadtak egymásba az állítólag szürke és vastag felhőpaplanból szakadatlanul hulló pelyhek. Fél lábszárig süppedtünk benne, egyre hangosabban kiáltott levegőért a tüdőnk. Egymás kezét erősen markolva bukdácsoltunk előre a szűz hóban. Ha végleg elfogyott a szufla, megálltunk, kilihegtük magunkat, aztán uccu neki, amíg bírtuk szusszal. Egy-két sífutó suhant tova mellettünk, mi pedig mély nyomokat hagyva magunk után, felcaplattunk egy nevesincs dombocskára. A tetőn minden előzmény nélkül elgáncsoltam a barátnőmet, utána huppantam a hóba, átöleltem a derekát és aláhengeredtünk a mélybe. Eleinte még nem értette, hogy miért a buktatás, de amikor leesett nála a hógolyó, visítva nevetett.

127. LENDÜLETBEN – fülbevaló (1993)

A látásvesztést követő második kapcsolatom elején nem egy eladásra szánt televízióval, hanem egy elgurult fülbevalóval akadt dolgom. Nem véletlenül került az ágy alá. Másnap locsolkodni mentem az újdonsült barátnőmhöz: tenyerébe nyomtam a klipszet, mire hamiskásan elnevettük magunkat. Távol laktunk egymástól, de mivel a munkahelye közel esett a lakásomhoz, így gyakran találkoztunk. Újfent minden olyan magától értetődőnek bizonyult: a beszélgetések, a jókedv, a hosszas séták, az önfeledt szeretkezések. Magas volt, jó alakú, és mások is helyesnek mondták. Nem váltunk otthonülőkké. Az utcán kézen fogva cikáztunk a járókelők között, és ha úgy adódott, futottunk a busz után. Egyik nap nem apukámmal, hanem vele mentem el seftelni, nem kis meglepetést okozva vele a kuncsaftoknak. A háziasszonyok csak néztek és pislogtak, a férfiak pedig roppantul előzékennyé váltak.

Minden szempontból összeszoktunk. Ahogy kitárgyaltuk életünk főbb eseményeit, sok hasonlóságot fedeztünk fel – így például a testet-lelket erősítő természetjárást is. Lelkesen meséltem a pilisi és börzsönyi kirándulások életpezsdítő emlékeiről – értő fülekre találtam.

– Lenne-e kedved kimenni a budai hegyekbe? – nem kellett kétszer kérdeznie.

A Hűvösvölgy, a Hármashatárhegy és Óbuda lettek kiindulópontjaink. Kéz a kézben sétáltunk turistautakon, jelzetlen csapásokon. Nyáron vittünk magunkkal szivacsot is, amire lepedőt terítettünk – így piknikeztünk nagy egyetértésben. Az izzasztó meleg egyre több ruhát csalt le rólunk. Saját, külön kis búvóhelyeket kutattunk fel magunknak. Csöppnyi tisztást alakítottunk ki a bokrok átláthatatlan dzsungelében. Ádámkosztümben elnyúlva hallgattuk, ahogyan három méterre mellettünk eltrappolnak a turisták. Nem törődtünk velük, csak ölelkeztünk önfeledten. Nem csak egymás testével játszottunk el hosszasan, de a betűkkel és a szavakkal is. A magyar nyelv rengeteg játékra alkalmas, és nekünk valahogy mindig ráállt a szánk. Amikor pedig átmenetileg ráuntunk a jóra, továbbálltunk egy dombbal.

Idővel összeálltak, megelevenedtek fejemben a nem látott Budai-hegység irányai, útvonalai. A vitorlázó repülőtér, a birkaakol környéke, a crossmotor pálya, a borókás, az általam csak egyórás útnak elnevezett panoráma út. Barátnőm megpróbálta élethűen láttatni velem a környezetet, pedig nekem egyáltalán nem hiányzott a látvány. Hogy miért? Annyira boldog voltam, hogy egyáltalán kint lehettem a megunhatatlan természetben. Az örömtől eszembe sem jutott a látvány után sóvárogni. Mert bolond ember az, aki nem a helyzet előnyös oldalát nézi, hanem a hátulütőket. Ott lehettem, ahová legmerészebb álmaimban sem mertem volna képzelni magam. Ráadásul egy nekem való nővel. Másoknak ez látva sem adatik meg, én meg nem látva szerelmeskedhettem – úgy még izgalmasabb is. Én bizony mindennek csak a pozitív oldalát nézem – lehet, hogy általában az a kevesebb, de az a hasznosabb, az előrébb vivő. Aki pedig ennek ellenére továbbra is sápítozik, örökké elégedetlenkedik, az tegye csak nyugodtan, ha az jó neki. Csak hát az a baj, hogy az ilyen ember a környezetét is pusztítja, gyilkolja.

Milyen a tél? Hideg és havas. Mit célszerű olyankor csinálni? Hógolyózni, hóembert gyúrni és szánkózni. Tettük mi is, nagy elánnal. Húsz centi vastagon tapadtak egymásba az állítólag szürke és vastag felhőpaplanból szakadatlanul hulló pelyhek. Fél lábszárig süppedtünk benne, egyre hangosabban kiáltott levegőért a tüdőnk. Egymás kezét erősen markolva bukdácsoltunk előre a szűz hóban. Ha végleg elfogyott a szufla, megálltunk, kilihegtük magunkat, aztán uccu neki, amíg bírtuk szusszal. Egy-két sífutó suhant tova mellettünk, mi pedig mély nyomokat hagyva magunk után, felcaplattunk egy nevesincs dombocskára. A tetőn minden előzmény nélkül elgáncsoltam a barátnőmet, utána huppantam a hóba, átöleltem a derekát és aláhengeredtünk a mélybe. Eleinte még nem értette, hogy miért a buktatás, de amikor leesett nála a hógolyó, visítva nevetett.