11. LÉLEKGYÓGYÍTÓ – lánctalpas ellen (1988)

Ebben az évtizedben szállóvendégnek számítottam a szemklinikán, testközelből nyílt rálátásom a férfiosztály életére. Magas, vékony testalkatú lány volt az új nővér, pergő, de inkább kemény, parancsoló stílus jellemezte. Munkába, az emeleti folyosóra, olyan miniszoknyában érkezett, hogy kivétel nélkül ellenszenvvel viseltettek iránta a betegek. Munkaruhája, színétől eltekintve, leginkább báli ruhához hasonlított. Ezzel szintén jelentősen túllőtt a célon. Mindegy is, fiatalság, bolondság. Az orrát nagyon magasan hordta. Úgy viselkedett, mintha rabkórházban lennénk, és ő lenne a főparancsnok. Taszító hozzáállása engem is kiakasztott.

Szerencsére a magamfajta embernek is van nyelve és humora. A vizsgálóban tartózkodtunk a betegtársakkal, hogy az ügyeletes doktornő ránézhessen a szemünkre. Éppen a szemnyomásom megméréséhez készülődött a férfiszem számára könnyen felejthető harmincas doktornő. Lendületesen nyílt a folyosó ajtaja. Az egyre közeledő női magas sarkú cipő kopogása felverte az osztály békebeli csendjét. Mindezt meghallva, hangosan megjegyeztem:

– Megérkezett a lánctalpas!

A doktornő lelkének gyógyírként hathatott a megjegyzés, mert a szemnyomásmérés közben erőteljes nevetés buggyant ki belőle, emiatt a mérést kénytelen volt felfüggeszteni. Eközben a mindenki kedvence nővérke belibbent a vizsgálóba, hogy az onnan nyíló ajtón át a nővérek öltözőjébe juthasson. Hálás szemmel rám nézett a doktornő, és magában mosolyogva megmérte a szemnyomásomat.