11.
LÉLEKGYÓGYÍTÓ – lánctalpas ellen (1988)
Ebben az évtizedben szállóvendégnek
számítottam a szemklinikán, testközelből nyílt rálátásom a férfiosztály
életére. Magas, vékony testalkatú lány volt az új nővér, pergő, de inkább
kemény, parancsoló stílus jellemezte. Munkába, az emeleti folyosóra, olyan
miniszoknyában érkezett, hogy kivétel nélkül
ellenszenvvel viseltettek iránta a betegek. Munkaruhája, színétől
eltekintve, leginkább báli ruhához hasonlított.
Ezzel szintén jelentősen túllőtt a célon. Mindegy is, fiatalság,
bolondság. Az orrát nagyon magasan hordta. Úgy viselkedett, mintha rabkórházban
lennénk, és ő lenne a főparancsnok. Taszító hozzáállása engem is kiakasztott.
Szerencsére a
magamfajta embernek is van nyelve és humora. A vizsgálóban tartózkodtunk a
betegtársakkal, hogy az ügyeletes doktornő ránézhessen a szemünkre. Éppen a
szemnyomásom megméréséhez készülődött a férfiszem számára könnyen felejthető
harmincas doktornő. Lendületesen nyílt a folyosó ajtaja. Az egyre közeledő női
magas sarkú cipő kopogása felverte az osztály békebeli
csendjét. Mindezt meghallva, hangosan megjegyeztem:
– Megérkezett a
lánctalpas!
A doktornő
lelkének gyógyírként hathatott a megjegyzés, mert a szemnyomásmérés közben
erőteljes nevetés buggyant ki belőle, emiatt a mérést kénytelen volt
felfüggeszteni. Eközben a mindenki kedvence nővérke belibbent a vizsgálóba,
hogy az onnan nyíló ajtón át a nővérek öltözőjébe juthasson. Hálás szemmel rám nézett
a doktornő, és magában mosolyogva megmérte a szemnyomásomat.