11. LÉLEKGYÓGYÍTÓ —
lánctalpas ellen (1988.)
Ebben az évtizedben
szállóvendégnek számítottam a szemklinikán, testközelből nyílt rálátásom a
férfiosztály életére. Magas, vékony testalkatú lány volt az új nővér, pergő, de
inkább kemény, parancsoló stílus jellemezte. Munkába, az emeleti folyosóra,
olyan miniszoknyában érkezett, hogy kivétel nélkül ellenszenvvel viseltettek
iránta a betegek. A munkaruhája, színétől eltekintve, leginkább estélyi vagy
bálruhához hasonlított. Vele szintén jelentősen túllőtt a célon. Mindegy is,
fiatalság, bolondság. Az orrát nagyon magasan hordta. Úgy viselkedett, mintha
rabkórházban lennénk és ő lenne a főparancsnok. Taszító hozzáállása engem is
kiakasztott.
Szerencsére a
magamfajta embernek is van nyelve és humora. A vizsgálóban tartózkodtunk a
betegtársakkal, hogy az ügyeletes doktornő ránézhessen a szemünkre. Éppen a
szemnyomásom megméréséhez készülődött, a férfiszem számára könnyen felejthető
harmincas doktornő. Lendületesen nyílt a folyosó ajtaja. Az egyre közeledő női
magas sarkú cipő kopogása felverte az osztály békebeli
csendjét. Mindezt meghallva, hangosan megjegyeztem:
— megérkezett a
lánctalpas!
A doktornő lelkének
gyógyírként hathatott a megjegyzés, mert a szemnyomás mérés közben erőteljes
nevetés buggyant ki belőle, emiatt a mérést kénytelen volt felfüggeszteni.
Eközben a mindenki kedvence nővérke belibbent a vizsgálóba, hogy az onnan nyíló
ajtón át a nővérek öltözőjébe juthasson. Hálás szemekkel rám nézett a doktornő,
és magában mosolyogva megmérte a szemnyomásomat.