Vidám napot / lélekgyógyító...,

A lánctalpas ellen is akadhat bevethető gyógyír.

A helyszín az egyik hazai szemklinika, mégpedig az 1980-as évek közepe táján. Akkoriban nem jellemezte nővérhiány a kórházakat. Ebben az évtizedben szállóvendégnek számítottam errefelé, ezért testközelből nyílt rálátásom a nővérkérdésre. Egyikük — egy középkorú hölgy — egy csendes hétvégi délutánon a folyosón több beteg előtt is megjegyezte velem kapcsolatban, hogy: — Tudom, magától nem fogok jattot kapni! A meglepően nyílt véleménynyilvánítás hidegen hagyott, és még rossz néven sem vettem tőle. Hamarosan egy fiatal nővértitán is munkát kapott az osztályon. Magas, vékony testalkatú lány volt, pergő, de inkább kemény, parancsoló stílus jellemezte őt. Munkába egy olyan miniszoknyában érkezett meg az emeleti folyosóra, hogy még a leg-szexorientáltabb férfi betegek is ellenszenvvel viseltettek iránta. A munkaruhája pedig — a színétől elvonatkoztatva — egy estélyi vagy egy bálruhához hasonlított leginkább. Vele szintén jelentősen túllőtt a célon. Mindegy is, fiatalság, bolondság. Az orrát nagyon magasan hordta, és úgy viselkedett a betegekkel, mintha a rabkórházban ő lett volna a főparancsnok: taszító viselkedése néhányszor engem is kiakasztott.

A férfiembernek is van nyelve és humora. A vizsgálóban voltunk a betegtársakkal, hogy a doktornő ránézhessen a szemünkre. Éppen szemnyomás-méréshez készülődött a férfi szem számára könnyen felejthető kinézetű fiatalabb korosztályba tartozó doktornő. Lendületesen nyílt a folyosóajtó, és a kövezeten egy vészjósló és egyre közeledő női magas sarkú cipő kopogása vastagon felverte az osztály békebeli csendjét. Mindezt meghallván, hangosan megjegyeztem a hátam mögött várakozó férfi betegtársaknak címezve: — Megérkezett a lánctalpas! — mire sokatmondóan felnevettek.

A doktornő lelkének is gyógyírként hathatott ez a kompenzáló megjegyzés, mert a szemnyomás-mérés közben egy erőteljes nevetés buggyant ki belőle, méghozzá annyira, hogy a műveletet kénytelen volt félbeszakítani. Eközben a „mindenki kedvence” nővérke belibbent a vizsgálóba, hogy az onnan nyíló ajtón át a nővérek öltözőjébe juthasson. Ezek után mosolyogva és hálás szemekkel rám nézett a doktornő, és megmérte a szemnyomásomat.