Légkondi

Életem kenyerét megettem már. Tizennyolchoz közelítve öreg falusi csontnak számítok. Megszoktak. Kegyelemkenyéren tartanak. Nem lehet sok hátra. Sosem késő alapon, belekezdtem emlékiratom körmölésébe. Hazudnék, ha enciklopédia terjedelmű irományról adhatnék számot, de egy alsó tagozatos kockás iskolafüzetre való simán összejön belőle. Ebből fogok egy emlékezetes részt kiemelni:

Kölyökként kerültem a parasztházhoz. A hátsó portán kialakított baromfi udvar őrzése lett a feladatom. Nem lett rögzítve a napi munkaidő. A szabadnapokról nem is beszélve. Mindebből arra a következtetésre jutottam ifjonti hevülettel, hogy szabad mancsot kaptam az önálló munkavégzésre. Hiába köszöntött be a nyár. Hogyan is gondolhattam volna vakációra. Helyettem megtette a falusi nyaralásra érkező kisfiú. Gyorsan összehaverkodtunk. Ez viszont nem jelentette azt, hogy néhanapján ne alakuljon ki közöttünk jelentős nézeteltérés.

A kutyaólban hasalva gyakran elámultam udvarfelforgató heppjein. Lett faluvégéig elhangzó, hangzavarba torkolló hadd el hadd, az állatok körében. Kegyeltjei lettek a kis hápogósak. Az árokparton laput tépett nekik. Az istállóban kukoricát darált, táppal és vízzel összekeverte, majd a zöldet felaprítva a többi közé beleszórta. Az udvarba tálba kitett csemegét vigyázta, hogy a kiskacsákon kívül más tollas nehogy hozzáférhessen. Velem is kicseszett néha, de javára körmölöm, a kutyaól alá téglát tett önszántából, hogy a nyirkos talajtól ne rothadjon az alja. A lényeg most következik.

Cingár, vagy ahogy népiesen szokták mondani mifelénk, egyszálbélű kölyökkel vágtam neki a világnak. Igen, a világnak, mert a háztól olyan messzire nem csalinkáztam el még addig. A vályogháztól pár méterre, esős időben, kacsaúsztatónak is kiváló vizesárok húzódott. Ezt követően egy kátyúktól hemzsegő, kánikulában süppedős bitumenút keresztezte utunkat. Azon túljutva egy konyhai hulladék és lomkidobásra használt sekély árok következett, aminek alig mélyéből, földhalom megmászása után várt ránk a határtalan szabadság.

A falu mezei virágoktól tarkálló legelőjén indultunk neki. Orrommal minden négyzet centiméternyi területet rögzítettem. Egy-két pocokszagú üregbe körmömmel féktelenül belekapartam és lyuktágítás céljából számmal vadul téptem a földet. Ekkor ismertem fel, hogy milyen is az igazi kutyaélet. Ősi ösztönömnek élhettem, nem az irántam táplált elvárásnak. Szinte eszemet vesztettem boldogságomban. A továbbiakban feltűnt a kisfiú körültekintő óvatossága, hogy az acsarkodó terelőkutyák miatt messzire elkerüljük a falu legelésző marháit. Túljártunk a csordakút vonalán is. Felmásztunk a patak magas gátjára, majd lefutottunk a lekaszált ártérbe. A sekély és keskeny folyam vize nesztelenül áramlott a szőke folyó felé. Ekkor kisgazdámba váratlanul páros lábbal beleugrott a patás ördög. Jobb lába mellé csalt és egy hirtelen mozdulattal megpróbált beletaszítani, a vízbe. Résen voltam. Kiábrándító volt az ilyen szeleburdisága: vagy barátok vagyunk, vagy nem. A direkt fürdőzést nem komálom, de magamtól szívesen gázolok az árba. Egy kisebb nádas közelében meg is tettem, ahonnét hangos hápogással vadkacsa röppent fel. Mivel a kisfiú nem szerette volna, hogy a magas szálak rejtekében esetleg megbúvó fészekaljban kárt tegyek, magához parancsolt. Mivel napi feladatom a háziállatok felügyelete volt, ezért eszembe nem jutott volna kacsalakmározásba fogni.

Elindultunk a gát magasába. Félúton járhattunk, amikor a töltés tetejéről egy érces férfihang ránk dörrent:

– Azonnal gyere fel a kutyáddal onnan, öcsi!

Nem értettem a hangoskodó kurafi logikáját, mert magunktól tartottunk arrafelé: akkor mire fel ez a szájtépés? Kisgazdám velem együtt megszeppenve állt meg, a vállán puskát hordó mezőőr előtt.

– Szóval vadat hajtasz fel a kutyával!

Bár nem volt beszédhibás kölyök, de csak hebegve-habogva volt képes megfelelni az amúgy szónoki kérdést. Védelmére szerettem volna kelni, de lepisszentett.

A mezőőr színpadias lassúsággal válláról levette a flintát és a puskacsövet rám irányította.

– Most pedig lelövöm, a kutyádat! – mondta hihetően.

— Na ne már! — ugattam felháborodva a képébe.

A puskacső és közém ugrott, a kisfiú — méltánylandó, bátor cselekedet volt tőle. Mindenre elszánt gyermeki farkasszemet nézett a halált osztó acélcsövekkel és a több mint szívtelen gazemberrel. Gyors egymásutánban többször is megbizonyosodott róla, hogy csont-bőr testével takar-e engem, majd hirtelen rám kiáltott:

– Gyere! – és a gátról a falu felé eső oldalon lévő legelőre lóhalálában levágtázott. Ezalatt tőle jobbra fülemet farkamat behúzva iszkoltam. Vágta közben hátranézett — követtem példáját. A töltés tetején a mezőőr puskájával lövésre készen állt. Észbe kapott az öcskös és már úgy szedte a lábát, hogy ismét a puskacső és közöttem legyen — helyén volt a gógyija. Csak futni, futni, minél távolabbra futni! Ez zakatolhatott benne, meg bennem is. Már majdnem kiköpte a tüdejét, amikor ismét hátratekintett. Ugyanott állt a puskás ember, de a flintája már a vállán nyugodott. Megálltunk. Az erőfeszítő rohanástól szinte megpusztult. A hasító fájdalom majdnem kiszúrta az oldalát — nekem persze meg sem kottyant a kocogás. Hiába, a négy láb az négy láb, nem kettő. Rám nézett, a mindig mosolygó szemű keverékre, és odahívott magához:

– De jó, hogy élsz! – és megsimogatta a buksimat.

Így esett meg, hogy a dupla csövűtől nem lett légkondis a bundám.

A parasztház elé érve jókedvünkben egy nagy dobbantást követően az udvarban találtuk magunkat. Éppen csak, hogy nem a krumplit hámozó gazdasszony nyakába pottyantunk. Szelességünk okára mindjárt rákérdezett, én pedig hajszálpontosan visszaadtam a velünk megesett galádságot.

— Hű az anyja mindenét! — kiáltott fel.

Látszott rajta, méregbe gurult. Valamilyen nyomorult fajzatról is zsémbelt az orra alatt. Otthonkájáról kezével lesöpörte a rajta lévő krumpli héjat és az előtte lévő vizes tállal együtt beviharzott a konyhába. Magát rendbe szedve fordult ki onnan:

— Átmegyek a szomszédba megérdeklődni, hogy kicsoda és hol lakik, az a bitang fajzat — és olyan lendülettel indult meg, hogy maga után nyitva felejtette a személyi kaput.

Eredménnyel járt. Közölte velem, hogy ezt a napot emlékezetessé teszi a falusi legendárium számára és tette a dolgát. Rákacsintottam a kisfiúra, majd gazdám után eredtem.

Nem kellett földnek szegeznem az orromat, mert csak úgy porzott utána a gyalogút. Megszaporáztam, hogy őt megelőzve idejekorán megérkezhessek a mezőőr házához. Helyet foglaltam a hézagos léckerítés árnyékos oldalában. Meghegyeztem a fülemet.

Az udvarban vérszomjas anyatigrisként teremtődött, a gazdaasszonyom. Villogó tekintettel körbenézet. Mivel a portán magán kívül mást nem tapasztalhatott, a falusi nép ízes nyelvén elkiáltotta magát:

— Hol vagy, Jóska! Az anyád mindenét! Bújj elő, a házból!

Nyakát behúzva előkerült a mezőőr.

— De régen láttalak, szép mezei virágszál! — de próbálkozása elszállt a semmibe.

— Ma délelőtt te voltál szolgálatban, Jóska?!

Kezdett gyanút fogni a puskás ember.

— Gyere ide a hívösbe pirosló rózsaszál, megszomjazhattál a hosszú úton, freccsentek pohárba szódavizet neked.

— Szóval mégis csak te voltál az, Jóska! — és tüdejét teleszívta levegővel.

A falut betöltő Jóska hallatán, a népek szép lassan összeverődtek a léckerítés mellett. Közöttük volt a hírbe hozott mezőőr megkarikázott ujjú jegyese is. Ami ezután következett, az a perpatvarra kiéhezett paraszti koponyákban mementónak élethosszig tartóan elraktározódott.

— Ide figyelj, isten állatkertjének legnagyobb barma! Hogyan lehettél akkora ökör, hogy egy kisgyerekkel tartó kutyára puskát emelj? Ráadásul, a védelmére kelt kisfiúra is ráfogtad, te tuskó! Ezen túlmenően pedig lelövéssel Megfenyegetted őket, te mocsokláda! Valóban ilyen bátor fajankó lennél? Mindjárt kipróbálom, rajtad!

Háta mögül előkapta a sodrófát, majd rohanvást megindult Jóska felé, aki előle a kertvégéig menekült.

A falu népe tiszta lelkéből kívánta a tésztalapító mielőbbi munkába állását.

— Laposra igazítom a málé pofádat, utána kiszaggatom varjak lakomájának — és köténye zsebéből előkapta a tésztaszakítót.

A falu népe ekkor már kórusban hahotázott. Közülük többen is rám ismertek és első kézből érdeklődtek a tarka rét eseménye felől. Mellém lépett az eljegyzett mátka is és megsimogatta a kobakomat.

— Ide figyelj, te mezőőrök szégyene. Ha szamárfüledet legközelebb meglátom a tágas határban, meggyúrom füles tésztának és megetetem veled! — ezek után nevetve kifordult a kiskapun, a gazdaasszonyom. Maga után úgy bevágta, hogy attól a lovas kocsik kapuja bedőlt az udvarba. Ezen átlépve a portára megérkezett Jóska jegyese, aki ujjáról lehúzta a karikagyűrűt és a volt vőlegényéhez vágta.