Légkondi

Életem kenyerét megettem már. Tizennyolchoz közelítve öreg falusi csontnak számítok. Megszoktak. Kegyelemkenyéren tartanak. Nem lehet sok hátra. A „sosem késő” alapon belekezdtem emlékiratom körmölésébe. Hazudnék, ha enciklopédia terjedelmű irományról adhatnék számot, de egy alsó tagozatos, kockás iskolafüzetre való simán összejön belőle. Ebből fogok most egy emlékezetes részt kiemelni.

Kölyökként kerültem a parasztházhoz. A hátsó portán kialakított baromfiudvar őrzése lett a feladatom. Nem rögzítették a napi munkaidőt, a szabadnapokról nem is beszélve. Mindebből arra a következtetésre jutottam ifjonti hevülettel, hogy szabad mancsot kaptam az önálló munkavégzésre. Hiába köszöntött be a nyár, hogyan is gondolhattam volna vakációra? Helyettem megtette a falusi nyaralásra érkező kisfiú. Gyorsan összehaverkodtunk. Ez viszont nem jelentette azt, hogy néhanapján ne alakult ki volna közöttünk jelentős nézeteltérés.

A kutyaólban hasalva gyakran elámultam udvarfelforgató heppjein. Lett is faluvégéig elhangzó, hangzavarba torkolló haddelhadd az állatok körében! Kegyeltjei lettek a kis hápogósak: az árokparton laput tépett nekik, az istállóban kukoricát darált, táppal és vízzel összekeverte, majd a zöldet felaprítva a többi közé szórta. Az udvarban tálba kitett csemegét vigyázta, hogy a kiskacsákon kívül más tollas nehogy hozzáférhessen. Velem is kicseszett néha, de a javára írom: a kutyaól alá téglát tett önszántából, hogy a nyirkos talajtól ne rothadjon az alja. A lényeg azonban most következik.

Cingár, vagy ahogy népiesen mondani szokták mifelénk, egyszálbélű kölyökkel vágtam neki a világnak. Igen, a világnak, mert a háztól olyan messzire addig még sosem csalinkáztam el. A vályogháztól pár méterre, esős időben kacsaúsztatónak is kiváló vizesárok húzódott. Ezt követően egy kátyúktól hemzsegő, kánikulában süppedős bitumenút keresztezte utunkat. Azon túljutva egy konyhai hulladék és lom kidobására használt, sekély árok következett, aminek az alig-alig mélyéből, egy földhalom megmászása után várt ránk a határtalan szabadság.

A falu mezei virágoktól tarkálló legelőjén indultunk el. Orrommal minden négyzetcentiméternyi területet rögzítettem. Egy-két pocokszagú üregbe körmömmel féktelenül belekapartam, és lyuktágítás céljából számmal vadul téptem a földet. Ekkor ismertem fel, milyen is az igazi kutyaélet. Ősi ösztönömnek élhettem, nem az irántam táplált elvárásoknak. Szinte eszemet vesztettem boldogságomban. A továbbiakban feltűnt a kisfiú körültekintő óvatossága: az acsarkodó terelőkutyák miatt messzire elkerültük a falu legelésző marháit. Túljártunk a csordakút vonalán is. Felmásztunk a patak magas gátjára, majd lefutottunk a lekaszált ártérbe. A sekély és keskeny folyam vize nesztelenül áramlott a szőke folyó felé. Ekkor kisgazdámba váratlanul, páros lábbal beleugrott a patás ördög. Jobb lába mellé csalt, és egy hirtelen mozdulattal megpróbált beletaszítani a vízbe. Résen voltam. Kiábrándító volt az ilyen szeleburdisága: vagy barátok vagyunk, vagy nem. A direkt fürdőzést nem komálom, de magamtól szívesen gázolok az

árba. Egy kisebb nádas közelében meg is tettem, ahonnan hangos hápogással vadkacsa röppent fel. Mivel a kisfiú nem szerette volna, hogy a magas szálak rejtekében esetleg megbúvó fészekaljban kárt tegyek, magához parancsolt. Mivel napi feladatom a háziállatok felügyelete volt, eszembe sem jutott volna kacsalakmározásba fogni.

Elindultunk a gát magasabb része felé. Félúton járhattunk, amikor a töltés tetejéről egy érces férfihang ránk dörrent:

– Azonnal gyere fel a kutyáddal onnan, öcsi!

Nem értettem a hangoskodó kurafi logikáját, mert magunktól is arrafelé tartottunk – akkor meg mire fel ez a szájtépés? Kisgazdám velem együtt megszeppenve állt meg a vállán puskát hordó mezőőr előtt.

– Szóval vadat hajtasz fel a kutyával!

Bár nem volt beszédhibás kölyök, most csak hebegve-habogva volt képes megfelelni az amúgy szónoki kérdésre. Védelmére szerettem volna kelni, de lepisszentett. A mezőőr színpadias lassúsággal vette le válláról a flintát, és a puskacsövet rám irányította.

– Most pedig lelövöm a kutyádat! – mondta hihetően.

– Na ne már! – ugattam felháborodva a képébe.

A puskacső és közém ugrott a kisfiú – méltányolandó, bátor cselekedet volt tőle. Mindenre elszánt, gyermeki farkasszemet nézett a halált osztó acélcsövekkel és a több mint szívtelen gazemberrel. Gyors egymásutánban többször is megbizonyosodott róla, hogy csont és bőr testével takar-e engem, majd hirtelen rám kiáltott:

– Gyere! – és a gátról a falu felé eső oldalon lévő legelőre lóhalálában levágtázott.

Ezalatt tőle jobbra, fülemet-farkamat behúzva iszkoltam. Vágta közben hátranézett – követtem a példáját. A töltés tetején a mezőőr puskájával lövésre készen állt. Észbe kapott az öcskös, és már úgy szedte a lábát, hogy ismét a puskacső és köztem legyen – helyén volt a gógyija. Csak futni, futni, minél távolabbra futni! Ez zakatolhatott benne, meg bennem is. Már majdnem kiköpte a tüdejét, amikor ismét hátratekintett. Ugyanott állt a puskás ember, de a flintája már a vállán nyugodott. Megálltunk. A kimerítő rohanástól szinte megpusztult. A hasító fájdalom majdnem kiszúrta az oldalát – nekem persze meg sem kottyant a kocogás. Hiába, a négy láb az négy láb, nem kettő. Rám nézett, a mindig mosolygó szemű keverékre, és odahívott magához:

– De jó, hogy élsz! – és megsimogatta a buksimat. Így esett meg, hogy a duplacsövűtől nem lett légkondis a bundám.

A parasztház elé érve, jókedvünkben egy nagy dobbantást követően az udvarban találtuk

magunkat. Éppen csak hogy nem a krumplit hámozó gazdasszony nyakába pottyantunk. Szelességünk okára mindjárt rákérdezett, én pedig hajszálpontosan visszaadtam a velünk megesett galádságot.

– Hű, az anyja mindenségét! – kiáltott fel.

Látszott rajta, hogy méregbe gurult. Valamilyen nyomorult fajzatról zsémbelt az orra alatt. Otthonkájáról kezével lesöpörte a krumplihéjat, és az előtte

lévő vizes tálat felkapva beviharzott a konyhába. Magát rendbe szedve fordult ki onnan:

– Átmegyek a szomszédba megérdeklődni, hogy kicsoda, és hol lakik az a bitang fajzat! – és olyan lendülettel indult meg, hogy maga után nyitva felejtette a kiskaput.

Eredménnyel járt. Közölte velem, hogy ezt a napot emlékezetessé teszi a falusi legendárium számára, és tette a dolgát. Rákacsintottam a kisfiúra, majd

gazdám után eredtem. Nem kellett földnek szegeznem az orromat, mert csak úgy porzott utána a gyalogút. Megszaporáztam a lépteimet, hogy őt megelőzve, idejekorán megérkezhessek a mezőőr házához. Helyet foglaltam a hézagos léckerítés árnyékos oldalában. Meghegyeztem a fülemet.

Az udvarba vérszomjas anyatigrisként rontott be a gazdasszonyom. Villogó tekintettel nézett körbe. Mivel a portán magán kívül mást nem látott, a falusi nép ízes nyelvén elkiáltotta magát:

– Hol vagy, Jóska? Az anyád mindenségét! Bújj elő a házból!

Nyakát behúzva előkerült a mezőőr.

– De régen láttalak, szép mezei virágszál! – ám a próbálkozása elszállt a semmibe.

– Ma délelőtt te voltál szolgálatban, Jóska?!

Kezdett gyanút fogni a puskás ember.

– Gyere ide a hűvösbe, pirosló rózsaszál, megszomjazhattál a hosszú úton, freccsentek a pohárba szódavizet neked.

– Szóval mégiscsak te voltál az, Jóska! – és tüdejét teleszívta levegővel.

A falut betöltő „Jóska!” hallatán a népek szép lassan összeverődtek a léckerítés mellett. Közöttük volt a hírbe hozott mezőőr megkarikázott ujjú jegyese is. Ami ezután következett, az a perpatvarra kiéhezett paraszti koponyákban mementóként, élethosszig tartóan elraktározódott.

– Ide figyelj, Isten állatkertjének legnagyobb barma! Hogyan lehettél akkora ökör, hogy egy kisgyerekkel tartó kutyára puskát emelj? Ráadásul a védelmére kelt kisfiúra is ráfogtad, te tuskó! Ezen túlmenően pedig lelövéssel megfenyegetted őket, te mocsokláda! Valóban ilyen bátor fajankó lennél? Mindjárt kipróbálom rajtad!

Háta mögül előkapta a sodrófát, majd rohanvást megindult Jóska felé, aki előle a kertvégéig menekült. A falu népe tiszta lelkéből kívánta a tésztalapító mielőbbi munkába állását.

– Laposra igazítom a málé pofádat, utána kiszaggatlak varjak lakomájának! – És köténye zsebéből előkapta a tésztaszakítót.

A falu népe ekkor már kórusban hahotázott. Közülük többen is rám ismertek, és első kézből érdeklődtek a tarka rét eseményei felől. Mellém lépett az eljegyzett mátka is, és megsimogatta a kobakomat.

– Ide figyelj, te mezőőrök szégyene! Ha a szamárfüledet legközelebb meglátom a tágas határban, meggyúrlak füles tésztának, és megetetem veled! – Ezek után nevetve kifordult a kiskapun a gazdaasszonyom. Maga mögött úgy bevágta, hogy attól a lovas kocsik kapuja is bedőlt az udvarba. Ezen átlépve a portára megérkezett Jóska jegyese, aki ujjáról lehúzta a karikagyűrűt, és a volt vőlegényéhez vágta.