Lecuppantotta a csukát — Kicsivel könnyebb...

Nem a felnőttvadászat maradt az egyetlen, késő estébe nyúló program.

— Kedves fiatalok! — reccsent egyik délelőtt Ubul öblös hangja. — Kisebb barangolásra indulunk a közeli lankákra. Útközben érdemes lesz figyelnetek minden fűszálra, de leginkább arra, amit mondani fogok. Egy nagyjából nyolc kilométer hosszúságú kört teszünk meg; méghozzá azért, mert este tíz órakor indulva önállóan is végig kell mennetek rajta. A leggyorsabbak méltó ajándékot kapnak. Lehet kérdezni! — fejezte be a szónoklatot.

Amikor elfogytak a kérdések, útnak indultunk. E kirándulás célja a tájékozódóképesség javítása volt. Út közben túravezetőnk részletesen elmagyarázta, mit kellene megjegyezni az egyes tereptárgyakról. Volt, aki figyelt rá — mások önfeledten csevegtek. Megpróbáltam hasznára lenni az éjszakai versenytúra résztvevőinek: tanácsoltam nekik, hogy mérjék az egyes útszakaszok idejét. Már lefelé jöttünk a dombról, amikor az előttünk vagy ötven méterre haladó gyermekek egyszeriben ordítani kezdtek, és futásnak eredtek. Agyolvasztó meleg volt, és a szám is igencsak kiszáradt már — lelki szemeim előtt egy színültig teli söröskorsó jelent meg, meg egy hangulatos kiskocsma. Beszámoltam a látomásról, mire a körülöttem lévők elnevették magukat. De hamar visszazökkentem a valóság mezejére — főként azon mérges darazsak jóvoltából, amik fészkét felrúgta az előttünk járók egyike. Ritkás hajú fejtetőm és fedetlen karom, de még a lábszáram is tele lett gyorsan növő puklikkal. A kék égbolt csak úgy zsongott a fullánkos nép harcos vitézeitől. Mi is futásnak eredtünk a lejtőn: szedtem a lábam, ahogy csak bírtam. A mögöttünk lévők hatalmas félkört téve követtek bennünket. Mikor újra összegyűlt a csapat, versenyt hirdettünk: ki büszkélkedhet a legtöbb darázscsípéssel? Nem lettem dobogós a nemes versengésben, pedig jóval tíz fölött volt a dudoraim száma. A táborba visszaérve részletesen beszámoltam Kicsinek a balesetről, és mindnyájan izgatottan vártuk az éjszakai verseny rajtját.

Mi Kicsivel az indítás megtisztelő feladatát kaptuk — ehhez kapóra jött a kilóra kapható, németül beszélő karórám. A gyerkőcök önkezűleg regisztrálták magukat a versenylistán. Este tíz óra negyvenkor indult az első bátor kölyök, de később voltak, akik csak kettesével-hármasával mertek nekivágni. Magunkra maradtunk a táborban Kicsivel, mivel a másik négy felnőtt őrposzton ült az útvonal mentén. Már a tücskök sem ciripeltek, a síri csendet csak néha verte fel egy-egy házőrző eb. Peregtek a percek, a félórák. Loholó gyermeklábak neszére kaptuk fel a fejünket Süsüvel. A túrázók többsége kisebb-nagyobb csapatokba verődve érkezett vissza.

— Milyen volt? — tudakoltam tőlük.

A gyerekek igazából nem találták nehéznek a feladatot, és nagyon érdekesnek mondták a holdvilágban fürdő tájat.

— Rém izgis volt az utunk az erdőben: néhol akkora tócsába botlottunk, hogy majd’ belefúltunk!

A verseny győztese egy mokány lány lett: nyolcvanhárom perc alatt tette meg a nyolc kilométert. Annyira szedte a lábát — mesélte nevetve —, hogy nem vett észre egy óriási pocsolyát a földúton. Olyan mély volt a sár, hogy az egyik lábáról lecuppantotta a csukát. Öt percbe is beletelt, mire megtalálta a dagonyába ragadt sportcipőt, és újra felhúzta a lábára. A leglassabb százhárom perc alatt ért be. Éjjel egy órára a legtöbb gyerek és felnőtt visszaért a táborba. De nem mindenki.

Mint reggel megtudtam, az egyik, posztjáról lefelé igyekvő felnőtt — néhány hozzá csapódó gyerek társaságában — elvétette a visszautat. A domb túloldalán lévő faluba ereszkedtek le. Bekopogtak az első, útjukba eső ház ajtaján — és minő véletlen, túravezetőnk neve ismerősen csengett a háziak fülében. Vendégül látták a fáradt túrázókat, és útbaigazították őket — ők pedig hazabandukoltak a hegyen át. Másnap színültig megtelt a falusi kiskocsma: mindegyik bátor lámpást vendégül láttam egy üdítőre.