Vidám napot / látszat...,

Sosem megy ki a divatból.

A történet a második nagy világégés után kezdődhetett el valamikor: egymásra talált két eltérő nemű fiatal. A házaspár elkötelezett volt a vallás iránt. Buzgón jártak templomba egészen az életük végéig. Karácsonyi ebédre gyakran meghívták magukhoz a papot, ő pedig őszinte hálájának jeléül a férfit mindig elhívta a templomba vagy a paplakba, ha valamit meg kellett reparálni. Ez a felebaráti munkamegosztás odáig fajult, hogy a buzgó hívőnél egyszer csak betelt az a bizonyos pohár. De vele nem vétett a tízparancsolat ellen.

 Az asszonyság lakótelep szerte elhíresült lett a takarítás mániájáról. Hetente tisztította meg az ablakot, havonta ecettel átmosta az összes szőnyeget, és a lakásba csak levetett cipővel léptek be: ehhez senkinek semmi köze nincs, ez az ő dolguk. Szépen éldegéltek egymás mellett. Nem születhetett gyerekük. A férfi azért mégis csak férfi, voltak nem sikeres fehérnép kerítő  vadászkalandjai a lépcsőházban. De borítsunk szemérmes fátylat rá.

Az asszony minden hétköznap reggel másodperc pontossággal lépett ki az utcára. Adott magára, mert egy ügyvédi irodába sietett, ahol a szájhagyomány szerint gépírónőként dolgozott. Egyszer úgy adódott, hogy a mi családunknak szüksége lett egy géppel írt dokumentumra. Becsöngettünk a szomszédba és tisztelettel megkértük a jeles szakembert, hogy legyen szíves írja meg azt a fránya levelet. Kerekedett szokatlan nagy körítés hozzá, hogy hol is van a látó szemüveg, meg miért is éppen most fáj a feje annyira, de fél óra elteltével kínkeservvel csak leült az irat elkészítéséhez. Hogy mennyi időre volt szüksége hozzá, az maradjon a múlt mosolygós rejtélye. Az viszont egészen bizonyos, hogy a gépeléshez két-három ujjnál többet nem használt egyszerre.