Látnoki fény — így kell ezt csinálni

Vajon hogyan is volt a belesétálunk a tájba buszos sztori előzménye? A városközpont tengerparti Finiqoudes buszmegállótól a légikikötő irányába, a tengerparttal párhuzamosan indultunk el. A sétány végében a vár, közelében a müezzin tornya. Utcára nyíló egyterű házak következtek. Modern, emeletes épületek váltották. Azt hittük, hogy lakótelep, de nem. Meglátásunk szerint, többsége apartmanház. A tengerpart hosszasan homokos. Szélében vendéglők muzsikálnak. A strand végét a repülőtér kerítése keresztben lezárja. Még a víz felőli részét is tilos átlépni. Aki strandolási szándékkal érkezik Ciprusra, azoknak érdemes ebben a helyben gondolkodniuk. Egy hátránya van. Csak kisebb markettel lehet számolni, szerény áruválasztékkal. A szupermarket a város túlsó végében, minimum négy kilométerre. Térjünk vissza a kiránduláshoz. Lárnaka szélében a Hala Tekke mellett sóstó-rendszer. Tavasszal és ősszel a vándorló flamingók pihenőhelye. Tavaly hűlt helyüket találtuk. Oda, a sós tavak felé tartottunk Katival. Külső ívén kerültük. A legnagyobb vízfelületű tónak mindkét vége orrfacsaróan büdös. Ezúttal százával napoztak a tollasok benne. Legtöbbjük a közepén, kevesebbjük a szélében. Eljutottunk a Mohamed próféta nevelőanyja tiszteletére emelt mecsethez. Vége az aszfaltburkolatnak. Tavaly több teherautót is láttunk távozni innen a földek felé. Járjunk utána. Jól látható a nyomvonal. Külföldi fotósok csapatát előztük. Kisebb-nagyobb sóstavak követték egymást. Útelágazáshoz érkeztünk. Logikától vezérelve jobbra vettük a kanyart. Már-már tapsikoltunk a közeli végcél elérése miatt, de korai volt az öröm. Zsákutcába tévedtünk. Vissza az elágazáshoz, aztán gyorsan bemenekültünk az egyetlen árnyékot adó fa oltalma alá. Jól esett a harapnivaló, és az éjszakán át behűtött víz hűse. Nemkülönben a pörkölő tavaszi nap időleges hiánya. A vizes élőhelytől eltekintve búzaföld uralta a tájat. Megfordult a fejünkben a hátraarc, mégis előre mentünk. A közeli domb tetejéről a távolban lakóházak sziluettje. Megint előre dörzsöltük a tenyerünket. A hozzájuk elvezetőnek gondolt utak a semmibe vesztek. Ekkor látnoki fény gyúlt a fejemben. Megjósoltam, hogy hol fogunk a végén kikötni. Bejött. Ehhez kellett a tavalyi lárnakai gyalogos útjaink emléke, és a látásvesztés következtében a fejemben kialakult térképszerkesztő bioprogram kettőse. Fél óra múlva az oszmán időkben megépített, kőoszlopokon nyugvó fedett vízvezetékrendszernél fellélegezhettünk. Nekivágtunk a gazosnak, fel a dombra. Aszfalton álltunk. Végre. De a megpróbáltatásoknak ezzel nem lett vége. Innen is körülményes volt a további út, sőt, a buszmegállóban a helyes irányt nem tudtuk belőni. Végül a közelben lévő körforgalom egyik útba igazító táblája lett a segítségünkre. Igen, a nekünk megfelelő megállóban történt, hogy az arra járó helyi erő beajánlott minket a sofőrnek, de ő csak azután volt hajlandó a fulljáratra felengedni minket, miután a kezemben meglátta a fehér botot. A leírásból rövidnek tűnő kirándulás kereken 6 órát vett igénybe.