29. KÜZDÉS – kihívás (1973)

Gyermekkor. A váci úti iskolával szemben – ahova felsőbe jártam – régi építésű házak sorakoztak, helyükön ma irodaházak magasodnak. Valamelyik kapualjból előgurult egy hajtókaros kerekesszék, korosabb fiú ült benne. Kicsit idegenkedtem tőle. Soha nem beszéltem vele, de némileg hajlandó voltam belegondolni magam, sanyarú helyzetébe. Teltek-múltak az évek, a mozgáskorlátozott fiú férfivá érett. Egyre többször láttam alkoholmámorba torzult arccal, ahogyan a járdán a kocsijában üldögélt, vagy az úttesten tovagurult. Férfipalántává váltam, utam másfelé vezetett. Sok évvel később tudtam meg, hogy részegen egy ZIL teherautóval karambolozott. Vajon hol veszíthette el élete fonalát? Miért nem éledt fel benne a küzdeni akarás harcos szelleme?

Általános iskola, felső tagozat, testnevelés óra: melyik kölyök nem szereti a kidobósdit? A mi csapatunk egyre fogyatkozott és már csak ketten ugrottunk, vetődtünk el a labda elől. Először ott, abban a tornateremben költözött belém az életre-halálra küzdés szelleme. A labdával célzó osztálytársak vadászoknak tűntek számomra. Kezük volt a messze hordó puska, az elszabaduló labda pedig a lövedék. Űzött vadként menekültem a labda elől. Megdermedtem. Egyedüli célpont maradtam. Orrlyukam kitágult, tekintetem riadttá vált. A végsőkig küzdés szellemének mágikus hatása alá kerültem. Már nem csak a saját bőrömet mentettem, hanem a kidobott csapattársak becsületéért is küzdöttem. Éber macska ügyességével ugrottam félre, hirtelen mozdulattal fordultam ki. Igyekeztem olyan helyre húzódni, ahol meg is kaparinthattam a rosszul célzott labdákat. Ritkítani kezdtem az ötfőnyi ellencsapatot, és a siker lehetősége tovább szította becsvágyamat. A sok futástól, vetődéstől, no meg a taktikázástól egyre jobban kalimpált a szívem, zihált a tüdőm, kattogott az agyam. Már kétszer is pontosan céloztam. A rám tüzelőket hirtelen bemozdulásokkal próbáltam megtéveszteni. Az egyik dobásba mégis belefordultam. Az ellenfelek hatalmas hurrával adtak hangot örömüknek – én meg lelkileg összetörve roskadtam magamba. Mindez az óra végét jelző csengőszó előtt egy perccel – hogy a fene egye meg!