29. KÜZDÉS — kihívás
(1973.)
Gyermekkor. A Váci
úti iskolával szemben — ahova felsőbe jártam — régi építésű házak sorakoztak —
helyükön ma irodaházak magasodnak. Valamelyik kapualjból előgurult egy
hajtókaros kerekesszék, korosabb fiú ült benne. Kicsit idegenkedtem tőle. Soha
nem beszéltem vele, de némileg hajlandó voltam belegondolni magam, sanyarú
helyzetébe. Teltek-múltak az évek, a mozgáskorlátozott fiú férfivá érett. Egyre
többször láttam alkoholmámorba torzult arccal, ahogyan a járdán a kocsijában
üldögélt, vagy az úttesten tovagurult. Férfipalántává váltam, utam másfelé
vezetett. Sok évvel később tudtam meg, hogy részegen egy ZIL teherautóval
karambolozott. Vajon hol veszíthette el élete fonalát? Miért nem éledt fel
benne a küzdeni akarás harcos szelleme?
Általános iskola,
felső tagozat, testnevelés óra: melyik kölyök nem szereti a kidobósdit? A mi
csapatunk egyre fogyatkozott és már csak ketten ugrottunk, vetődtünk el a labda
elől. Először ott, abban a tornateremben költözött belém az életre-halálra küzdés
szelleme. A labdával célzó osztálytársak vadászoknak tűntek számomra. Kezük
volt a messzehordó puska, az elszabaduló labda pedig a lövedék. Űzött vadként
menekültem a labda elől. Megdermedtem. Egyedüli célpont maradtam. Orrlyukam
kitágult, tekintetem riadttá vált. A végsőkig küzdés szellemének mágikus hatása
alá kerültem. Már nem csak a saját bőrömet mentettem, hanem a kidobott
csapattársak becsületéért is küzdöttem. Éber macska ügyességével ugrottam
félre, hirtelen mozdulattal fordultam ki. Igyekeztem olyan helyre húzódni, ahol
meg is kaparinthattam a rosszul célzott labdákat. Ritkítani kezdtem az öt főnyi ellencsapatot, és a siker lehetősége tovább
szította becsvágyamat. A sok futástól, vetődéstől, no meg a taktikázástól egyre
jobban kalimpált a szívem, zihált a tüdőm, kattogott az agyam. Már kétszer is
pontosan céloztam. A rám tüzelőket hirtelen bemozdulásokkal próbáltam
megtéveszteni. Az egyik dobásba mégis belefordultam. Az ellenfelek hatalmas
hurrával adtak hangot örömüknek — én meg lelkileg összetörve roskadtam magamba.
Mindez az óra végét jelző csengőszó előtt egy perccel — hogy a fene egye meg!