Kutyakomédia

Az erdő fái között lomha emelkedéssel egyre magasabbra kanyargott a kátyús országút. Oldalában mély vízelvezető árok fut. Jól jött az alsó falu népe számára, ha a tőlük feljebb lévő terület felett a jó isten, úgy igazából megnyitotta az égi csapokat. Mostanában egyre kevésbé tette — talán belefáradt az imába foglalt, véget nem érő kérések teljesítésébe. Mi mást is tehettek volna a csontszáraz árok partján élő, megkeseredett békák, minthogy a hátukra kötött batyuba beleterelték porontyaikat és elindultak szerencsét próbálni. Talpalhattak naphosszat, talán kettőt is, míg az utolsó elrugaszkodást követően egy nagyot toccsanva megérkeztek, az édenkertnek számító folyóba — sorsukat így rendezték el önállóan.

Az úton felfelé bakancsos turisták igyekeztek. A fák sűrű lombkoronája szinte teljesen összeért a fejük fölött. Madaraktól zengett a tavaszi rengeteg: a fészekalj éhes fiókáihoz csőrükben eledellel tértek vissza, a szülőpárok. Egyre ívesebbé vált az emelkedő. Az erdőjárók homlokán izzadtságcseppek gyöngyöztek. A sokadik kanyart követően a fejük felett feltűntek a zsáktelepülés szélső házai. Mély levegőt vettek és nekirugaszkodtak az utolsó szakasznak. Tetejében zihálva megálltak és körbenéztek: mindenfelé lakatlan parasztház, de emberfia egy szál se. Az egyik düledező léckerítésen észrevették a kopottas turistajelzést és folytatták útjukat.

A falu túlsó végében parókia. Öreg pap népesítette be, egymaga. Felesége régóta kiköltözött a fejfák árnyékába. A gyerekek négylevelű lóherét kerestek a nagyvilágban. A lakot rajta kívül egy tacskóféle keverék és porcicák lakták még. A kutyát a porcicák nem zavarták különösebben. Bár, ha közéjük hasalva, szokásától eltérően hosszasabban időzött a házban, az alsó településig is elhangzott egyik-másik prüszkölése. A jótét lelken kívül további hét őszhajú ember népesítette be a szebb napokat látott falut. Mindannyian itt születtek. Ha ez így alakult a teremtő jóvoltából, hátralévő sorsuk is közös. Ők lennének a pásztorukat követő nyáj. Szemtől szemben mindig bárányként viseltettek egymás iránt. Néhanapján közülük ketten betértek a lelkipásztorhoz. Ilyenkor előkerült az ördög bibliája és napestig lapozgatták. Ez persze nem tetszett a falu négy, ebben az egyben mindig egyetértő matrónájának. Mindezzel legkevésbé a keverék törődött. Ő leginkább az orrára hagyatkozott és időnként elkódorgott a háztól. Ezt olykor magában szelíden sérelmezte, a gazdája.

Amíg az egyik parasztház még elég jól bírta, addig a másiknak hosszában végigrepedt a fala, a harmadikról az idő foga végleg lerágta a zsindelyt. Számos helyen már csak az összeroskadt ház romja. A kútkáva falappal fedve, rozsdás dróttal odakötve a betongyűrűt átfogó vasabroncshoz. Hűlt helye, az ágasnak. Az egyik ablakban muskátli mosolygott, a ház ajtaja szélesre tárva. Odabent a fiókos hokedlin idős asszony ücsörgött. Nem tett-vett semmit sem, csak nézett ki a bárányfelhős kék ég alá. Tenyérnyi nagyságú tér. Közepén szerény egyszerűségében kápolna. Ajtaján lakat. Évente háromszor, húsvétkor és karácsonykor került le róla, meg a falunapon. Mellette harangláb — jó lenne meghúzni, gondolta a házaspár férfi tagja, de végül letett róla.

A parókia ajtajában ráérősen henyélt, a keverék. Füle hirtelenjében égnek meredt. Tekintete megélénkült: ilyenkor errefelé nincs dolga falubelinek. Felállt, a lépcsőn lement az udvarba és várakozással leült. Tekintetét a hallott nesz irányába fordította. Jó nagyot szippantott a levegőbe, de a kerti virágok illatán kívül semmi más. Jól látta, hogy a kápolnához két ismeretlen igyekszik. Figyelmét elterelte róluk a szomszédos ház teraszának fakorlátján nyújtózó macska. Vele kezdett szemezni. Kettejük régóta tartó játéka volt ez, kőbevésett szabályokkal. Arra kapta fel a fejét a kutya, hogy a két hátizsákos turista a faluból kivezető csapás felé tart és a hepehupás lejtőn elindulnak, a ligetes rét felé. Visszanézett a vele továbbra is kekeckedő egérűzőre, számot vetett a további lehetőségekkel, majd döntött.

A fényességes nap telibe kapta a természetet. Madarak trillái, rovarok döngicsélése és zümmögése, valamint az aljnövényzet tengerében ciripelő rovarok hangosították meg, a tájat. A fülbemászó zenebonába könnyen bele lehet feledkezni. A széles kerekű mezőgazdasági járművek által kijárt földút felülete, a legutóbbi sár felszáradása óta, csak nagy odafigyeléssel volt vehető ficammentesen. Óvatosan lépkedtek göröngyről göröngyre, a hátizsákosok. Megszomjazott az asszony. Hátáról a hátizsákot lekapta a férj és hűs vízzel kínálta. Miközben kortyolt a legszebb virágszál, észrevette a nyomukban szaglászva érkező blökit.

— Ez meg honnan kerül ide? — kérdezte.

— Mintha a kápolna mellett lévő ház udvarában láttam volna.

Kissé aggodalmaskodó típus lévén attól tartott az asszony, hogy utánuk eredve olyan messzire csatangol el, hogy nem fog hazatalálni. A kutya szaglóhámjára utaló megjegyzést követően megnyugodott.

Hármasban várakoztak a földút szélében. Nagy barna szemével a természetjárókat leste, a keverék. Felfigyelt egy mezei hörcsögre, utánaeredt, de fürgébb volt a rágcsáló. Útra kelt, a házaspár is. A két vándor előtt szedte a lábát, a szimatmester. A lefelé tartó, de még így is lankás táj meseszép volt. A természetnél látványosabbat aligha lehet elképzelni. A megművelt földek szélében karcsú fasorok, a szél szárító hatásának mérséklésére. Távolabb összedőlés határán egyensúlyozó vadles. A csapás másik oldalában az út szélében felrakott farakások. Az ember természetátalakító lábnyoma mellett, vaddisznófürdető kiszáradt földteknője. A távolban kakas rikkantott, majd feltűnt a falu előtt lévő kőkereszt.

A tányérból az utolsó falatokat kanalazta, az öreg pap. Elfogyott az utolsó harapnivaló is. Szája szélét ingujjával megtörölte. Szeme rátalált az üvegkancsóra. Poharát teletöltötte vízzel és bele-belekortyolva, kiitta. Nagyot sóhajtott. Felnézett a falon függő keresztre és annak rendje és módja szerint, megköszönte a betevő falatot. Elindult a kijárat felé. Körbelesett az udvaron. Talán keresett valakit, talán csak úgy megszokásból tette. Lement a lépcsőn. A mindig nyitva lévő kerítéskapunál megállt. Egyre gyakrabban tört rá a magány nyomasztó érzése. Ellene az ő korában és helyzetében, nem lehet sok mindent tenni. Visszaballagott a konyhába. Megállt a falon függő kereszt előtt és szép szóval kérte a mindenhatótól, hogy a hazafelé kanyargó útról minél előbb teremtsen világosságot, a kutya fejében. Halk áment mondott utána.

A kavicsosra váltó földúton, a nagyobbacska faluhoz egyre közelebb került a házaspár. A település előtti rét jelentős részét villanypásztor őrizte. A négylábú hosszúkás orra egyvégtében a szagokat analizálta. Váratlan esemény zavarta meg kedvtellése közben. A nagy semmiből, a villanypásztor által őrzött terület innenső szélébe, egy combos mezei nyúl ugrott elő. Fülével fityiszt mutatott a kutyának. Aközben szájában sárgarépával pipázott. A szemkápráztató jelenéstől megkövült keverék előbb mindkét szemét megdörzsölte, majd az ábránd, a villanypásztor felé inalt. Orra nekiütközött az árammal teli drótoknak. A csípő fájdalomtól hangosan felnyikkant. Ugyanabban a pillanatban szeme elől eltűnt a sokat ígérő csalfa látomás. Kobakjában ekkor Fény gyúlt a követendő helyes útról, a paplakhoz vezetőről. Uccu neki és már porolt is, hazafelé.

Az öreg pap a verandán, a karosszékben szunyókált. Ebéd után jól jött az ilyesmi. Füle körül darázs zsongott, orra hegyére légy szállt. Nem csoda, felébredt. Szeme lassan nyílt. Az álom után hosszasan kereste a kapcsolatot a valósággal. Fokozatosan kitisztult a tudata. Az udvarban vele szemben hason feküdt a kutya. Bánatos pofával leste gazdáját. Orrát még erősen csavarta a kisülés okozta pörkölődés. Mosolyba szaladt az öreg arca: lám-lám, kérésemet mégis csak meghallgatta, a jó isten, és a maga szent bölcsességével elrendezte.