82. KUTYÁK – egymás között (2003)

Zsúfolt buszon utaztunk, az ajtónál álltunk, ahonnan Kicsinek remek kilátása nyílt az utcára. Egyszer csak vad ugatással verte fel a munkából hazafelé tartó utasok nyugalmát. Sejtettem, hogy miről lehet szó. Jól hallhatóan felhívtam a vakvezető figyelmét, hogy a füvön játszó kutyát kár ennyire megugatni. A körülöttünk lévők érezhetően megnyugodtak. De előfordult az utcán, hogy a gazdájával velünk szemből érkező kutya mellett úgy ment el a hámba fogott vakvezető, mintha a másik ott sem lett volna. Harmadik idevaló eset, amikor az engem hámban vezető szuka felnyikkant, mert a mellettünk gazdájával elhaladó kutya beleharapott az orrába. Az eb gazdája egy szót sem szólt. Hazaérve a német juhásznak vérzett az orra.

Túrázás. Hosszasan gyalogoltunk a település utcájában. A német juhász póráz nélkül jöhetett. Az egyik porta szintje az utcáénál magasabban helyezkedett el, alacsony kerítés határolta. Mögötte egy tökmag kutya csapott hét falun túlra elhallatszó ugatást. Ez még intenzívebbé vált a rajzos szuka láttán. Labda módjára pattogott a kerítés magasában mindaddig, amíg az egyik ugrás után kint nem találta magát az utcán. A törpefajta annyira meglepődött újdonsült helyzetén, hogy fülét farkát behúzva összeszedte magát, és meg sem nyikkanva akkorát ugrott, hogy ismét az udvar biztonságában találta magát. Na, akkor újra rázendített.

Kicsit sem kellett félteni. Amikor a kismarosi rév felé önállóan haladhatott, minden udvar kerítéséhez odarohant, hogy a bentről rá ugató kutyákat hasonlóképpen üdvözölhesse.

A Dél-Alföldön túráztunk. A falubeli kutyák közül négyen is körbevettek minket, miközben a vakvezetővel tartottam. Némelyik kutya elkezdett ingerkedni vele, aki a pofátlanságot csak jelzés értékűen reagálhatta le. Két haverral jártuk az országot, megkérdeztem tőlük: jön-e autó? A nemleges válasz után elengedtem a hámfogót, a póráz végét a nyakörv karikájából kikapcsoltam, megpaskoltam a szuka hátsóját, és már indult is. Fél percbe sem telt bele, a falu főutcáján már csak egy négylábút lehetett látni. Jókedvűen visszaügetett hozzám, rákerült a póráz, és folytatódott a túra.

Margitsziget. A távolban egy hatalmas testű kutya ácsorgott. A vakvezető diadalugatással rohant feléje, ám ahogy egyre jobban közeledett hozzá, úgy lassúbbodott a futása. A másik kutyától tisztes távolságban megállt, nézte egy darabig, majd sarkon fordult, és komótosan visszaügetett hozzám.

Ismerősnél voltunk. Az udvarban egy dobermann, kint maradhattak kettesben. Hogy mi történt odakint, azt csak jóval később tudtam meg a házi gazdától. Kicsi talált egy csirkecsontot és elásta az udvarban. Ez a tevékenység annyira felkeltette a házőrző érdeklődését, hogy azután ő is elkaparta a gazdájától kapott élelem egy részét. Idővel úgy nézett ki az udvar, mintha ekével felszántották volna. Nem maradt más teendő a háziak számára, leaszfaltoztatták az udvart.

A kismarosi révtől a vasútállomás felé iparkodott a vakvezető kutyás társaság. Hátulról érkezett a rossz hír, ne siessünk annyira, mert fáj az egyik blöki lába. Sietnünk kell – feleltem – az állomáson majd sínbe rakjuk a kutya lábát!