82. KUTYÁK — egymás
között (2003.)
Zsúfolt buszon
utaztunk, az ajtónál álltunk, ahonnan Kicsinek remek kilátása nyílt az utcára.
Egyszer csak vad ugatással verte fel a munkából hazafelé tartó utasok
nyugalmát. Sejtettem, hogy miről lehet szó. Jól hallhatóan felhívtam a
vakvezető figyelmét, hogy a füvön játszó kutyát kár ennyire megugatni. A
körülöttünk lévők érezhetően megnyugodtak. De előfordult az utcán, hogy a
gazdájával velünk szemből érkező kutya mellett úgy ment el a hámba fogott
vakvezető, mintha a másik ott sem lett volna. Harmadik idevaló eset, amikor az
engem hámban vezető szuka felnyikkant, mert a mellettünk gazdájával elhaladó
kutya beleharapott az orrába. Az eb gazdája egy szót sem szólt. Hazaérve a német
juhásznak vérzett az orra.
Túrázás. Hosszasan gyalogoltunk
a település utcájában. A német juhász póráz nélkül jöhetett. Az egyik porta
szintje az utcáénál magasabban helyezkedett el, alacsony kerítés határolta.
Mögötte egy tökmag kutya csapott hét falun túlra elhallatszó ugatást. Ez még
intenzívebbé vált a rajzos szuka láttán. Labda módjára pattogott a kerítés
magasában mindaddig, amíg az egyik ugrás után kint nem találta magát az utcán.
A törpe fajta annyira meglepődött újdonsült helyzetén,
hogy fülét farkát behúzva összeszedte magát és meg sem nyikkanva, akkorát
ugrott, hogy ismét az udvar biztonságában találta magát. Na, akkor újra
rázendített. Kicsit sem kellett félteni. Amikor a kismarosi rév felé önállóan
haladhatott, minden udvar kerítéséhez odarohant, hogy a bentről rá ugató
kutyákat hasonlóképpen üdvözölhesse. A Dél-Alföldön túráztunk. A falubeli
kutyák közül négyen is körbevettek minket, miközben a vakvezetővel tartottam.
Némelyik kutya elkezdett ingerkedni vele, aki a pofátlanságot csak jelzés
értékűen reagálhatta le. Két haverral jártuk az országot, megkérdeztem tőlük:
jön-e autó? A nemleges válasz után elengedtem a hámfogót, a póráz végét a
nyakörv karikájából kikapcsoltam, megpaskoltam a szuka hátsóját és már indult
is. Fél percbe sem telt bele, a falu főutcáján már csak egy négylábút lehetett
látni. Jókedvűen visszaügetett hozzám, rákerült a póráz, és folytatódott a túra.
Margitsziget. A távolban egy hatalmas testű kutya ácsorgott. A vakvezető
diadalugatással rohant feléje, ám, ahogy egyre jobban közeledett hozzá, úgy
lassúbbodott egyre inkább a futása. A másik kutyától tisztes távolságban
megállt, nézte egy darabig, majd sarkon fordult és komótosan visszaügetett
hozzám. Ismerősnél voltunk. Az udvarban egy dobermann, kint maradhattak
kettesben. Hogy mi történt odakint, azt csak jóval később tudtam meg a házi
gazdától. Kicsi talált egy csirkecsontot és elásta az udvarban. Ez a
tevékenység annyira felkeltette a házőrző érdeklődését, hogy azután ő is
elkaparta a gazdájától kapott élelem egy részét. Idővel úgy nézett ki az udvar,
mintha ekével felszántották volna. Nem maradt más teendő a háziak számára,
leaszfaltoztatták az udvart.
A kismarosi révtől a
vasútállomás felé iparkodott a vakvezető kutyás társaság. Hátulról érkezett a
rossz hír, ne siessünk annyira, mert fáj az egyik blöki lába. Sietnünk kell —
feleltem — az állomáson majd sínbe rakjuk a kutya lábát!