Kutyaiskolából hazafelé — Kicsivel könnyebb...

Hét ágra sütött a nap az Alföld felett. Forró levegő ülte meg a hosszúkás, falusi portát. Az elülső udvarban játszottam: volt ott hinta, homokozó, és még macska is játszótársnak. Idővel mégis eluntam magam. Van-e még víz a lábasjószágok cserépitatójában? Kireteszeltem a drótkerítés favázas ajtaját, és máris a tágas hátsó udvarban voltam. Még el sem jutottam a nyári konyha előtt lévő, porlepte itatóig, már ott pipiskedett előttem két lábon az óljából előreszaladó barátom. Azért tudott olyan hosszasan ágaskodni, mert láncra kötötték. Mit sem törődtem már eredeti célommal: odasiettem az apró keverékkutyához, aki leginkább a német juhászra hasonlított. Megsimogattam buksiját. Nem is maradt el a hála: alig nedves nyelvével nyaldosni kezdte a kezemet. Gyakran vetődött fel bennem tízévesen: milyen remek dolgom van nekem, pesti srácnak, hogy a nyári szünidőből egy egész hónapot falun tölthetek, és aközben szabad vagyok.

Ha engem ennyire boldoggá tesz a kötetlenség, akkor így lehet ezzel a csak esténként szabadjára engedett Pici is. Hirtelen merészet gondoltam. Miután friss vízzel teletöltöttem a kukorékoló, káráló és hápogó társaság itatóját, leoldottam a láncot a haverom nyakörvéről. Boldogan szaladt körbe-körbe az udvarban, rémült menekülésre késztetve az árnyékban pihegő tollasokat. Az ebadta szuka bohémsága felvidított. Örömét látva még merészebb gondolat ütött tanyát a fejemben…

Gyere ide, Pici! — Mire kimondtam, már ott állt vigyázzban a lábam mellett. Mielőtt kitártam volna az elülső udvarba nyíló kaput, szétnéztem: van-e macska a láthatáron? Aztán füttyentettem, és a mellettem várakozó pára szélvészként rontott előre. Utánaloholtam, közben kézbe kaptam a tornacsukámat. Bekiáltottam a nyitott konyhaajtón, és kikéredzkedtem az utcára, kutyástól.

Most sem tudtam betelni a táj szem- és léleknyugtató szépségével. Merre induljunk, kiskomám? — Ugyanis, szerettem volna jó messzire elcsatangolni. — Hová? Hát persze, hogy a világ végére!

A hatalmas rét felé tekintettem.— Naná, hogy arra megyünk! — kurjantottam a még mit sem sejtő szimatmester fülébe.

A házak előtt az apró víztározókat betoncső kötötte össze. A csontszárazzá szikkadt vizesárok földátjárójához hívtam Picit. Megragadtam nyakörvét. Az úton óránként csak öt-tíz autó, traktor, lovas kocsi haladt el — mégis alaposan szétnéztem, mielőtt átrohantunk volna a melegtől süppedővé vált bitumenen. A túloldalt gazzal dúsan benőtt árokba ereszkedtünk alá. Volt ott tűzhelysalak, lyukas lavór, kivénhedt és éppen ezért koromrágta sparherdcső, meg effajta haszontalanságok. Felhágtunk a töltésnek alig nevezhető földhalomra, majd aláereszkedtünk a túlfelén, a hepehupás legelőre.

A falu népes csordája tőlünk balra nyírta a füvet. Tudtam, hogy a terelőkutyák egyben kiváló őrzők is, ezért nyílegyenesen haladtam Picivel. Szaglóhámja leginkább a sárgálló kutyatej illatát érzékelhette, de itt-ott más, apró virágocskák is tarkállottak. Szedhettem volna szerencsét hozó, négylevelű lóherét is, de úgy voltam vele: itt vagyunk mi ketten. Rutinosan lépkedtem a bokaficamító talajon. Bogarak zsongtak fülembe. Szemtelenebbjüket kénytelen voltam lecsapni. A nagy csapkodás közben majdnem megbotlottam egy lyukban. Leguggoltam, félrehajtottam a száraz növényzetet, és szemügyre vettem a buktatót. Ez bizony egy rágcsáló ürege — állapítottam meg. Harsányan kiáltottam a távolban csalinkázó ebnek. Kedvetlenül kocogott felém. Megállt előttem, és kérdőn rám nézett. Ide nézz, pontosabban: ide szagolj, pajtikám! — nyomtam orrát a nyíláshoz.

Keresd, keresd! — biztattam lelkesen. Néhány másodpercig értetlenül állt a lyuk és a történés előtt, majd villámgyorsan kaparni kezdte az üreg szélét. Két hátsó lába között úgy repült ki a porhanyós anyaföld, mintha felgyorsított futószalag hányná a rögöket a világba. Elképedtem fergeteges igyekezetét látván. Na nézd csak: mit nem művel ez a kis vacak! Kisvártatva még az óbégatóm is tátva maradt. A csőpucoló szájával kezdte tépni a földet. Addigi, eseménytelen élete mélyen eltemette benne az ősi ösztönt, de most végre utat törhetett magának, és Pici máris úgy viselkedett, mint egy igazi kotorékeb. Lenyűgözve álltam: erre aztán végképp nem számítottam. Néha valóságos fuldoklási roham kapta el a vadászó haveromat, mivel a száját minduntalan eltömte a tépett fű és a kiharapott föld. Arrébb mentem egy kőhajításnyit, és kerestem egy másik lyukat, hogy legalább addig pihenjen, amíg odaér. Odacsaltam, és ő ugyanolyan vehemenciával fogott az ürge kiköltöztetéséhez, mint az előbb.

Pár perc múltán meggondoltam magam, és továbbindultunk a világ vége felé. Bepillantottam a dögkútba: semmi érdekes. A görbelábú tőlem tíz-húsz méterre bóklászott. Sűrűn vett szagmintát a különböző korú tehénlepényekből. Azokat már jól ismertem, hiszen nemegyszer léptem ilyesmibe mezítláb.

— Hé, hé, hová rohansz, hékás! — kaptam fel fejem a mélázásból.

Mintha megkergült volna, úgy rohant jobbra, a Nagyútra vezető országút felé Pici. Csak nem azt a békésen karikázó férfit vette célba ez a némber? Lábamat futásra kényszerítettem, de a két láb nem veheti fel a versenyt a duplaannyival. Egyre nőtt köztünk a távolság. Ijedten kiáltottam: Állj meg, te bolond, gyere vissza! Ám hiába kérleltem, rövid megtorpanás után újra nekieredt. Az addig mit sem sejtve tekerő parasztember — kapáját a bicaj oldalához kötötte — észrevette, hogy nemsokára kutya fog csüngeni nadrágszárán —; úgy meg ki szeret kerékpározni? Nagy elszántan taposott a pedálra az öreg, és gyorsított, de mi haszna? Teljesen kétségbeestem. Tüdőm vadul zihált, lábam meg-megbicsaklott a göröngyökön. Még egy perc, és ha addig nem jön közbe valami, akkor nagy baj lesz. De ugyan mi történhetne? Beláttam, hogy teljesen értelmetlen a kutya után vágtáznom — egyébként is, már alig kapok levegőt. Megálltam. Zakatoló szuszogással telt el néhány másodperc. A blöki alig ötven méterre volt a már módfelett iparkodó gazdától.

— Pici! — kiáltottam utolsó reményemmel. És ekkor a kutya végre pár másodpercre megállt, és visszanézett. Erre a pillanatra vártam! Sarkon fordultam, és ahogy csak bírtam, elkezdtem rohanni az ellenkező irányba — most én cselekedtem ösztönösen. Negyed perc után hátratekintettem, és — lássunk csodát! — vidáman futott utánam a keverék. Hatalmas kő esett le a szívemről; majd' lábamat törte. Pár másodperccel később elszáguldott mellettem a kis dög. Lefékeztem futásomat, megtöröltem verítékben úszó homlokomat. Gyere csak ide, te bitang! — és kezemmel mérgesen csapkodni kezdtem a lábam szárát. Odalihegte magát a közelembe, de nem mellém. Jó kis muri volt, mi, Lacika! — olvastam ki boldog tekintetéből.

Már túljutottunk a falu határát jelző, kopottas közlekedési tábla vonalán. Egyre egyenetlenebbé vált a talaj. Nem véletlenül: a csordakúthoz értünk. Többször is jártam már arra, mivel olykor felkerestem a deleltető pásztorokat. Egyszer még vizet is húzhattam, de vékonyka karomnak bitang nehéz volt a tele vödör.

A kútágas egy villámsújtotta fa törzse volt. Az egymással összekötött vályúk hosszasan sorakoztak; órákon át kellett önteni a vizet, hogy teleigya magát a sok száz, jóllakott szarvasmarha. Belekiáltottam a kút mélyébe, és üdvözlésem viszonzásra talált. Aztán szétnéztem. Vajon itt van a világ vége? — tettem fel magamnak a kérdést. Áh, dehogy is! — arrébb van még az! Füttyentettem egyet az időközben árnyékba húzódott blökinek, majd a nyomaték kedvéért előrelendítettem a kezem. Irány a Tarna gátja! — adtam ki a parancsot.

Nagyobb gödrökön és mélyebb árkokon kellett átküzdenem magam. Ahogy közeledtem a gáthoz, úgy egyre magasabbnak láttam halmát. Nagy nyögdécselve kaptattam fel a meredeken. Szia! — mondta szemével a töltés tetején unottan ásítozó Pici. — Örülök, hogy végre megérkeztél! — Szusszand ki magad!

Visszanéztem a falura. A házak pirinkónak, az úton a járművek miniatűrnek tűntek, az emberek pedig nem is látszottak. Hát igen, tudtam én, hogy messze van az a messze! — Tápászkodj már fel, te lebzselő vacak: irány előre! — És elindultam a gáton a végtelenbe, majd pár perc múlva úgy döntöttem: lemegyünk az ártérbe.

Vékonyan csörgedezett a Mátrából lefutó patak. Vize enyhén zavaros volt, de tiszta. Tényleg: milyen remek ötlet! Harsant a bevált füttyjel, hogy magam mellé csaljam Picit. Tudtam, hogy utálja a fürdőzést. — Nem baj, kiskomám, majd megszereted! — Jobb lábam mellé tereltem, és úgy haladtam tovább, hogy egyre közelebb kerüljünk a patakhoz. Amikor már csak úgy másfél méterre volt, megpróbáltam beletaszítani, de olyan ügyesen és fürgén védte ki az alantas támadást, hogy majdnem én pottyantam a vízbe. Hát ez nem sikerült: szaladj arra, amerre akarsz! — Tette magától, nem kellett biztatni.

Irtó izgis volt előretörni az ismeretlenbe. Ide aztán érdemes volt eljönni! Mit hallok? Tán agyamra ment a hőség? De nem! Apró lábak csobogtatják a sekély patakvizet. Megdörzsölöm glaukómás szememet, de nincs hiba a kukkerral: nem látomás az, hanem színtiszta valóság. Az eddig víziszonyban szenvedő barátom nagy iparkodással tapicskolja a vizet, és épp egy kis nádas felé tart. A sűrű szálak rejtekéből hápogva repül fel egy gácsér. Az eb meglepve bámulja a távolodó szárnyast. — Na, mi a szösz, újabb szakmát választasz magadnak? A kotorékeb mellé vadászkutya-vizsgát teszel? — Szélesen mosolygott lelkem a megpezsdült vérű kutya láttán. De jól tettem, hogy kihoztam a szabadságba! De nehogy rátaláljon, és kárt tegyen a nádasban fészkelő vadkacsa apróságaiban! Lábhoz rendeltem a lábát továbbra is áztató, egyre éberebb tekintetű blökit.— Gyere, pajtikám, felmegyünk a gátra!

Mennydörgő dörgedelem zendült a magasban. — Azonnal gyere fel onnan, öcskös! — rivallt egy érces férfihang. Megszeppenve behúztam a nyakam, és föltekintettem a magasba. Vadőr állt ott délcegen, kétcsövű puskával a vállán.

— Épp oda tartok, bácsi! — feleltem remegő hangon.

— Szóval, vadat hajtatsz fel a kutyáddal! — kezdett bele. — Ki fia-borja vagy, öcskös?

Becsületesen megmondtam, hogy melyik ház kapuján fordultam ki egy órával azelőtt. De a merevarcú mintha meg se hallotta volna ártatlan hangomat.

— Minden kutyát lelövök, ami erre csatangol!

Belém nyilallt valami addig nem ismert érzés. Mintha görcsbe rándult volna a gyomrom és a szívem is — kegyetlen volt.

— Mi csak sétálni jöttünk ide! Ne tessék bántani a kutyámat, bácsi!

Levette válláról a flintát.

— Menj innen mihamarabb, öcskös, a kutyát pedig lelövöm!

Tekintetemmel megkerestem a hűséges házőrzőt: alig négy méterre ült tőlünk, és békésen bámészkodott.

Gyere innen gyorsan, Pici! — rivalltam rá, és lefutottunk a töltésről. A legelő síkjára érve visszanéztem. A puskatus a vadőr vállán nyugodott, a fegyver csöve pedig a világ legboldogabb kutyájára irányult. Végtelenül tehetetlennek éreztem magam. Hogyan fogom innen hazacipelni Pici tetemét? Mit szólnak érte otthon? Annyira kétségbeestem, amennyire csak egy gyerek eshet ilyen szorult helyzetben. Lóhalálában futottam, a mit sem sejtő eb is szedte a lábát — csak épp távol tőlem. Egy felismerés villant át az agyamon. Újból hátranéztem, és már úgy futottam, hogy a flinta csöve és az eb közé kerüljek. Aközben hol előre pillantottam, hol meg hátra, hogy testemmel mindvégig oltalmazhassam a kutyát. — Az a nyomorult lelkű csak nem meri meghúzni azt a gyilkos ravaszt — bizakodtam. A sokáig tartó futás miatt szúrás hasított az oldalamba. Megálltam, és újra visszanéztem. Ott állt az aprónak látszó gát tetején a pöttömnyivé zsugorodott vadőr, a puskaszíj már újfent a vállán nyugodott. Picihez léptem. Lágyan tenyerem közé fogtam a fejét, és az arcom felé fordítottam. — Te mocskos disznó! De jó, hogy itt lehetsz mellettem — mondtam kedvesen, ő meg képen nyalt.

Felemeltem fejem, és belenéztem a már jól ismert, szürkés feketeségbe. A tudatomig lassan eljutó, sivító hang fokozatosan űzte ki fejemből a rét csendjét. Halványultak a múlt feledhetetlen emlékképei. Vajon hol tartunk? A metrószerelvény lassítani kezdett. Megszólalt a géphang. No, ideje minél gyorsabban fölkászálódni, mert leszállunk — mondtam félhangosan. Bal kezemmel megkerestem lábam mellett a táska fülét, majd kézre igazítottam a fehér botot. Gyere, Kicsi, leszállunk! Fürgén szökkent a hámban lévő német juhász, farkát lágyan meglendítette. Mintha egy izgalmas álom lenne a jelen. De nem az. Csattanva nyílik a metró ajtaja, és magabiztosan mondom: Előre!

Kicsi: Van egy új gazdám. Még alig ismerem. Elsőre nem látszik rossz fickónak, de egyszer már megjártam a hadak útját, úgyhogy inkább még nem mondok semmit. Az viszont biztos, hogy ismeretlen helyen járok. Vajon hová kerülök?

A metró kijáratánál találkoztunk édesanyámmal. Üdvözöltük egymást, majd egy virágcsokorral felköszöntöttem nőnap alkalmából. Utána meg Kicsit, mindketten.

Már a lakásom ajtaja előtt álltunk. Amióta nem látok, sokkal gyorsabban nyitom a zárat. Rájöttem, hogy sok mindenhez nincs szükség a látásra. Lekattintottam a pórázt a nyakörv karikájáról, és belöktem az ajtót. Mehetsz az új lakodba! — mondtam a rajzos bundájú szukának.

Kicsi: Ha a gazda azt mondja, hogy “mehetsz” — akkor megyek is! Gyorsan szétnéztem az előszobában, és arra indultam el, amerre tágasabb volt a tér. Végigszaladtam a hosszúkás folyosón, és egy nagyobb szobába jutottam. Szagmintát vettem: semmi különös. Uccu vissza! Körbeszimatoltam minden olyan helyiséget, aminek tárva volt az ajtaja. Közben fél szemmel rá-rásandítottam a bejárati ajtónál szobrozó gazdámra és a mamájára is. Észrevettem: van egy kuckószerű zug is a lakásban. Mivel roppant izgatott voltam, ezért hasra vágtam magam a kínálkozó helyen.

Megnyugtató érzés volt, hogy Kicsi oda telepedett le, ahova terveztem. Hozzá illő méretű teret kapott, úgy, hogy ne legyen láb alatt. Onnan kényelmesen beláthatta az egész lakást.

remlac