50. KUTYAHŰSÉG — az
örök vadászmezők távolából érkezve (2002.)
Álmomban tudtam,
hogy álmodom. Ott állt előttem a vakvezető, Kicsi. Nem értettem a helyzetet,
hiszen ő évekkel ezelőtt az örök vadászmezőkre távozott. Gondoltam megérintem,
ezzel bizonyságot szerezhetek. Megtettem, elkezdtem kételkedni. Szőrének
érintése ékes bizonyítékává vált valós létezésének. Valamennyi kétely mégis
csak maradt bennem, de egyre jobban megörültem a testet öltött német juhásznak.
Akkor mégis csak az volt az álom, hogy ő már nem él. Ebben maradtam magammal.
A reggeli ébredés
után, az álomból való eszmélés lelkileg agyoncsapott. Piszkosul átverve éreztem
magam és minő ostobaság, ezért Kicsire haragudtam. Fokozatosan kitisztultak a
gondolataim. Elkezdtem az álom értelmén gondolkodni. Valószínűleg az
téveszthetett meg, hogy az álom kutyasimogatós fázisában kezemmel az ágy
mellett, a falon lévő gyapjú faliszőnyeget megérinthettem, ez az érzés csalt
meg. Hamar rájöttem, ez tiszta hülyeség, mert a vakvezetővel eltöltött tíz év
alatt számtalanszor megsimogattam, tehát ez az érzés azóta
elvitathatatlan részemmé vált: az agy a kutya érintésének érzetét, szagát és hangját
bármikor képes élethűen felidézni. Eszembe jutott, hogy milyen boldog voltam
álmomban, amikor az álmot valóságnak hittem. Igen, ez az érzés volt az álom
igazi értelme, mely a tízéves gazdag és színes közös múlt összegződéseként,
jelképes glóriát kanyarított Kicsi feje fölé.