63. KULLANCS – tél (2006)

Túracsapattal jártuk a Buda környéki hegyeket. Bár tél volt, az időjárás erre csak félig-meddig erősített rá. A közel nulla Celsius fokban eső ömlött a nyakunkba. Érdemes tudni, hogy a bakancsosok között volt két fiatalember, akik az unicumos üveg meg-meghúzását a kullancsveszélyre hivatkozással tették. Emiatt a vakvezetővel együtt öten, szép lassan lemaradtunk a többiektől. Az esőt vad zápor váltotta fel. Kereket oldott a kullancsveszély. A távolság csökkentése érdekében alaposan belehúztunk. Az arcomba csúszó teljesen átázott kötött sapkát percenként kellett feltolni. Negyedóránként két deci vizet borítottam ki a kabát zsebéből. Hiába vágtáztunk, a Remete-szurdok lejáratáig nem sikerült utolérni a többieket. Lenézve a völgybe, ott nem láttunk senkit sem. Belefogtunk az ereszkedésbe.

Aki ismeri a Remete-szurdokba levezető köves szakaszt – párosulva a felhőszakadás áldásos környezeti hatásával –, tudja, miről beszélek. Centiről centire bukdácsoltunk le a mélybe. Itt még az addigiaknál is jobban elkelt a túratársi segítség. A vakvezető szabadon mehetett. A lényeg, hogy az egyik unicumos haver áttért a jobb oldalra, és ott megpróbálkozott a fától fáig taktika alkalmazásával. Hogy csak az átázott talaj következtében mozgott-e bizonytalanul – és csúszott meg folyamatosan –, nem tudhatom, de a német juhász hamarosan átment hozzá, és láb mellett követte. Bámulatos, hogy miután a kutya a bizonytalan mozgást észlelte, önmaga szuverén döntése alapján csatlakozott hozzá. A láb mellé helyezkedéssel felajánlotta a segítségét: a hám rajta volt.

Az egyedül próbálkozó túratárs alaposan elcsúszott, a kutyát csak a gyors reflex mentette meg a százkilós ember terhétől. Miután minderről értesültem, átszóltam a havernak: – Ha befedezed a szukát, kölyöktartásért beperellek!