63. KULLANCS — tél
(2006.)
Túracsapattal jártuk
a Buda környéki hegyeket. Bár tél volt, az időjárás erre csak félig-meddig erősített
rá. A közel nulla Celsius fokban eső ömlött a nyakunkba. Érdemes tudni, hogy a
bakancsosok között volt két fiatalember, akik az unicumos üveg meg-meghúzását a
kullancsveszélyre hivatkozással tették. Emiatt a vakvezetővel együtt öten, szép
lassan lemaradtunk a többiektől. Az esőt vad zápor váltotta fel. Kereket oldott
a kullancsveszély. A távolság csökkentése érdekében alaposan belehúztunk. Az
arcomba csúszó teljesen átázott kötött sapkát percenként kellet feltolni.
Negyedóránként két deci vizet borítottam ki a kabát zsebéből. Hiába vágtáztunk,
a Remete-szurdok lejáratáig nem sikerült utolérni a többieket. Lenézve a
völgybe, ott nem láttunk senkit sem. Belefogtunk az ereszkedésbe.
Aki ismeri a
Remete-szurdokba levezető köves szakaszt — párosulva a felhőszakadás áldásos
környezeti hatásával — tudja, hogy miről beszélek. Centiről centire
bukdácsoltunk le a mélybe. Itt még az addigiaknál is jobban elkelt a túratársi
segítség. A vakvezető szabadon mehetett. A lényeg, hogy az egyik unicumos haver
áttért a jobb oldalra és ott megpróbálkozott a fától fáig taktika
alkalmazásával. Hogy csak az átázott talaj következtében mozgott-e
bizonytalanul — és csúszott meg folyamatosan — nem tudhatom, de a német juhász hamarosan
átment hozzá, és láb mellett követte. Bámulatos, hogy miután a kutya a
bizonytalan mozgást észlelte, önmaga szuverén döntése alapján csatlakozott
hozzá. A láb mellé helyezkedéssel felajánlotta a segítségét: a hám rajta volt
Történt, hogy az
egyedül próbálkozó túratárs alaposan elcsúszott, a kutyát csak a gyors reflex
mentette meg a száz kilós ember terhétől. Miután minderről értesültem,
átszóltam a havernak:
— Ha befedezed a
szukát, kölyöktartásért beperellek!