86. KULCS —
szemtelenül (1998.)
A délutáni nap langya
erőteljesen melengette az arcomat. Hangos könyvet hallgattam. Az ablak egyik
szárnyát sarkig kitártam, így az üde levegő mellett a csicsergő madarak is
egyre jobban elvonták figyelmemet az irodalomtól. Kikapcsoltam a magnót,
felálltam, és elindultam az előszoba felé.
— Lemegyünk egyet járni!
— szóltam oda Kicsinek.
A váratlan
felbuzdulásból elkövetett séta végén nem mentünk fel a lakásba, hanem
lecövekeltünk a járdán, a hátsó kapu előtt. Kicsinek azt mondtam: éljünk a
tavasz adta lehetőséggel! Arra gondoltam, “elnézelődöm” még egy kicsit, hátha
történik valami. Jöttek-mentek az iskolából hazatérő gyerekek, a munkából
érkező felnőttek. Néhány autó is elberregett előttünk.
Női cipő kopogására
lettem figyelmes. Orrcimpámat kitágítottam, hogy megérezzem a remélhetően
izgató parfümillatot. Igenám, de a lábak a hátam mögé, mégpedig a kapu felé
vették az irányt. Csalódott, de illedelmes lakó lévén hangos “Csókolommal”
köszöntem az érkezőnek, amire “Jó napot kívánok” volt a válasz — a hang
teljesen ismeretlen volt. A nő kezében megcsörrent a kulcs, majd fordította
volna, de a zár kérlelhetetlennek bizonyult. A második próbálkozás közben
eszembe jutott, hogy a zárnyitásnak megvan a trükkje, és a lépcsőházba csak az
tud bejutni, aki ismeri annak fifikáját. Hirtelen átvillant a fejemen, hogy
akár egy film abszurd jelenete is lehetne: a látó küszködik a zárral, odalép
mellé a szemtelenül kiváró “vak”, és hanyag eleganciával szélesre tárja az
ajtót. Kaján vigyorba futott az arcom. Most már feszülten figyeltem, hogyan
kínlódik, és magam elé képzeltem egyre kétségbeesettebb, dühös arcát. Tetszett
a pikáns helyzet. Még nem megyek oda — gondoltam — hadd szenvedjen még! Arra
viszont vigyáznom kell — jutott eszembe — nehogy túl hamar felhagyjon a
próbálkozással, mert akkor oda a vissza nem térő mulatság! Nadrágzsebembe
süllyesztettem a kezem, megkerestem a kulcscsomót, és kiválasztottam a
megfelelő példányt. — Ideje a cselekvésnek! — határoztam el. A hátsó kapu
kulcsa már előremeredő mutatóujjamhoz lapult. Tudtam: elsőre be kell találnom a
kulcslyukba, mert különben oda a felhőtlen dicsőség. Kicsit egy finom
pórázrántással talpra állítottam, és: Fordulj!
Kicsi ekként
lehetett vele: Olyan jó volt a langymeleg járdán heverészni, hogy
elbóbiskoltam. Mit sem sejtettem a fodrozódó eseményről. Álmos szemeket
meresztve tápászkodtam fel.
Kutyám kíséretében
ruganyosan léptem a zárral egyre reménytelenebbül küzdő hölgyhöz. Nyájasan
köszöntem, és felkínáltam a segítségemet, amire egy zavart “igen” volt a
felelet. Mutatóujjam készenlétben álló vége azonnal rátalált a lyukra, és
gyorsan becsúsztattam a kulcsot. Ha láttam volna, sem tehettem volna ügyesebben
— és jöhetett a nagy trükk: a kulcsot kissé visszahúztam, mielőtt elfordítottam
volna. Szélesre tárult az engedetlenkedő ajtó, és nem árult el semmit titkából.
Halkan elhebegett “köszönöm” volt a hála, amit egy lágyan ejtett “szívesen”
nyugtázott. Hamarosan becsukódott a kapu. Visszaálltunk eredeti posztunkra, és
mit mondjak: hízott a májam!
Talán bő hét
telhetett el a nem mindennapi eset óta. Újfent “hátul” csatangoltunk a német
juhásszal. Ahogy befordultunk a kapualjhoz vezető rövid járdára, megálló autó
hangjára figyeltem fel, majd valaki gyorsan, erőteljesen becsapta annak
ajtaját. Már léptem volna be a hűs lépcsőházba, amikor sietős léptek zaja
akasztotta meg lendületemet. Mintha valaki szélsebesen iparkodna a nyitott ajtó
felé.
— Jó napot kívánok!
— mondta egy kedves női hang. Tudja, én vagyok az a kétbalkezes, akit a múltkor
beengedett. No, nézd csak — gondoltam —, milyen örömtelinek tűnik!
— Hát persze, hogy
emlékszem, azt a napot feledni…?
Úgy vettem ki a
meginduló beszélgetésből, hogy nem vagyok érdektelen számára. Ha ezt jól mértem
fel, akkor viszont ideje megbizonyosodnom róla.
— Nemsokára újból
lejövünk sétálni Kicsivel. Nem lenne kedve velünk tartani?
Kicsi morgolódik:
Újra hármasban voltunk, és bekanyarodtunk az iparvágányok felé. Alig pár méter
után, éppenhogy összetegeződtek, Laci máris azzal hozakodott elő:
biztonságosabban érezném magam ezeken a francos
töltéskavicsokon, ha a válladat, esetleg a kezedet foghatnám… — és a nő simán
bevette az átlátszó dumát. De hogy nekem micsoda szégyen volt ez a képtelen
állítás! Még hogy velem nem közlekedik biztonságosan a hepehupás talajon? De
hát elérte a célját… Amint megszabadultam a most már utálatos rabszíjtól,
elrohantam a gazosba.
Szó ami szó: szimpatikus nő kezét fogtam.
Andalgásunkat többször is megakasztottam: hadd menjen az idő, van belőle bőven.
A Rákos-patakkal párhuzamos út előtt visszafordultunk, és nem sokkal később
leültünk az egyik rozsdásodó sínszálra. A lebukó nap narancssárga korongja már
réges rég a horizont alatt nyugodott. Ékesszólóan ciripeltek a tücskök,
zsongtak a bogarak a gazosban. Közelünkben letelepedett a német juhász, szemét
lágyan ránk emelte, majd békésen az oldalára dőlt.