Krédó

– Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy koromfekete kontinens. Vulkanikus ölében termékeny bölcső ringott. Született abban sok minden, egyebek között egy százegy lábú is, aki alomtársaitól eltérően afféle széllelbélelt figurává nőtte ki magát. Nevetségesen cigánykerekezett a dzsungel mélyén, amíg hasra nem vágódott egy banánhéjon. Olyan részlet gazdagon tanyázott el, hogy az összes lába tőből kitörött. Ott mantrázott nagy hitetlenkedve, mi lesz most vele!

Az ébenfekete bölcs felkapta fejét a hetvenhét mérföldre elhallatszó óbégatásra. Kissé hebehurgya rendeletére rögvest egy seregestől termő fa teremtődött az egykori százegy lábú hátsója alatt. Roskadozó ágairól kalóriadúsabbnál kalóriadúsabb égi manna hullott alá, egyenest a még moccanni sem képes sehány lábú szájába. Girhes teste csuklónyira hízott és méternél is hosszabbra merészkedett. Szuszra kapott. Szabócenti hosszúságú testével riszáló mozdulatokat tett, és újra megtanulta a helyváltoztatás módszertanát. Így lett belőle kégyó, és eszeveszetten csúszott-mászott a mozgást korlátozó liánok között, de tériszonya ellenére még a fák koronájában is. Ismét élethorizontra kapott – de visszaigazolta régi önmagát, és a monitorból kilógó fejű celeb maradt.

Egyik nap felpáternoszterezett az őserdő legmagasabb fájának tetejébe. Hulahoppkarikába szenvedte testét, és melldöngető majomként hintázni kezdett az egyik ágon. Addig-addig verte szőrös mellét, amíg egója alatt ketté nem reccsent az ág. Könnyen papírvékonyságú hétköznapi figurává másolódhatott volna, ha hirtelenjében nem kerekedik viharos sebességgel légnyomáskülönbség, és fel nem cuppantja. Majd a világ egyik végére elfuvarozza, hogy egy pihe-puha lankán felejtse – nem máshol, mint a Szaharában!

– Milyen hiánymentesen lágy ez a homoktenger. Mintha madártejben-vajban lubickolna a fizikumom – epésen.

Valóban, az álmos szemét dörzsölgető nap még alig vette kezelésbe a finom szemcséket. A mi aláhulló hüllőnk gyorsan körbesandított tágas egyterű életterében: hová is zuttyantam? Vertikálisan betekeregte a dűnéket, míg csak a hosszas csavargástól le nem lohadt, és meg nem üdült ejtőzve egy magasabb homokfodor napernyője alatt. Amikor kinyitotta csipáját, a sütőkorong már fehéren izzott.

– Hű, a kemencelapátját! – szisszent fel villás nyelvű mérges kégyóként. – Még leolvad a bőr a pofámról! – arrébb mászott lajhárként, és ismét elégedetlenkedett. – A gulyáságyúját, a pocakom alatt érinthetetlenül tüzes a homok!

Az önsorsrontó kégyó ellamentált egyre sorstalanabb sorsán: élni mégiscsak krédó, tehát mire ez a sok felspirálozott kivagyiság? Át kellene lapozni a szitukat! Addig-addig szerencsétlenkedett próbálkozásaival, amíg fel nem tudta emelni testét, így mászott ki a slamasztikából.

Azóta észveszejtő leleményességgel rodeózik le és fel a homokdűnék járhatatlannak tűnő világában. Albérletet is talált magának: ha túl bika a nap heve odakint, befúrja magát a homokba. És azóta egyszer sem vette félvállról a krédót.