Vidám napot / közmondás...,

Most egy olyan történettel hozakodnék elő, ami mindenki számára meggyőzően fogja bizonyítani, hogy a gyermekben a páni félelmet másodperceken belül fel lehet oldani, ha az adódó alkalmat jól megragadjuk:

éppen végeztünk a szakorvosi rendelőben. A német juhász vakvezetővel, Kicsivel lefelé tartottunk a valahányadik emeletről. A lépcsősorok száznyolcvan fokban törtek meg az emeleteken, és persze a lépcsőfordulók szintjén is. Az egyik ilyen félemeleti kanyar felé tartottunk. Egy anyuka iparkodott felfelé a kisgyermekével, és éppen a szűk kanyarban futottunk össze velük. Az anyuka és az óvodáskorú gyermek közé ékelődtünk be. – Gyere, simogasd meg a kutyust – szóltam a kisfiúhoz. Ám ő ahelyett, hogy tutujgatni kezdte volna Kicsit, behúzódott a sarokba és remegni kezdett. A gyermek mamája észbe kapott és gyorsan felvilágosított: a fia rettenetesen fél a kutyáktól, mert egy már megharapta őt. – Ez a kutya nagyon szeret téged! – fordultam a sarokban reszkető gyermekhez. – Be is bizonyítom neked! És meg sem várva a fiúcska válaszát, azt mondtam a német juhásznak: ha szereted ezt a kisfiút, akkor: ülj le! És mivel köztudott Kicsiről, hogy imádja a gyerekeket, azon mód leült. Tovább folytattam: – Kicsi, ha szeretnéd, hogy megsimogasson téged ez az aranyos kisfiú, akkor: feküdj le! És persze, hogy a kutya akarta a simit. Ekkor biztatóan szóltam a hátam mögött lévő kisfiúnak: nyugodtan simogasd meg Kicsit, hiszen ő azt nagyon szeretné. – Nem kell biztatni a fiamat, már jó ideje azt teszi – mondta elhűlt hangon a meglepett édesanya.

Mit is mond a közmondás? Kutyaharapást a szőrivel gyógyítják. Remélem, hogy a jól nevelt, kiképzett vakvezető örökre kiűzte a rettegést a kedves, megszeppent kisfiúból, és talán egyszer neki is lesz egy kutyusa, akit nagyon fog szeretni.