Vidám napot / közmondás...,
Most egy olyan történettel hozakodnék elő, ami
mindenki számára meggyőzően fogja bizonyítani, hogy a gyermekben a páni
félelmet másodperceken belül fel lehet oldani, ha az adódó alkalmat jól
megragadjuk:
éppen végeztünk a szakorvosi rendelőben. A német
juhász vakvezetővel, Kicsivel lefelé tartottunk a valahányadik emeletről. A
lépcsősorok száznyolcvan fokban törtek meg az emeleteken, és persze a
lépcsőfordulók szintjén is. Az egyik ilyen félemeleti kanyar felé tartottunk.
Egy anyuka iparkodott felfelé a kisgyermekével, és éppen a szűk kanyarban
futottunk össze velük. Az anyuka és az óvodáskorú gyermek közé ékelődtünk be. –
Gyere, simogasd meg a kutyust – szóltam a kisfiúhoz. Ám ő ahelyett, hogy
tutujgatni kezdte volna Kicsit, behúzódott a sarokba és remegni kezdett. A
gyermek mamája észbe kapott és gyorsan felvilágosított: a fia rettenetesen fél
a kutyáktól, mert egy már megharapta őt. – Ez a kutya nagyon szeret téged! –
fordultam a sarokban reszkető gyermekhez. – Be is bizonyítom neked! És meg sem
várva a fiúcska válaszát, azt mondtam a német juhásznak: ha szereted ezt a
kisfiút, akkor: ülj le! És mivel köztudott Kicsiről, hogy imádja a gyerekeket,
azon mód leült. Tovább folytattam: – Kicsi, ha szeretnéd, hogy megsimogasson
téged ez az aranyos kisfiú, akkor: feküdj le! És persze, hogy a kutya akarta a
simit. Ekkor biztatóan szóltam a hátam mögött lévő kisfiúnak: nyugodtan
simogasd meg Kicsit, hiszen ő azt nagyon szeretné. – Nem kell biztatni a
fiamat, már jó ideje azt teszi – mondta elhűlt hangon a meglepett édesanya.
Mit
is mond a közmondás? Kutyaharapást a szőrivel gyógyítják. Remélem, hogy a jól
nevelt, kiképzett vakvezető örökre kiűzte a rettegést a kedves, megszeppent kisfiúból,
és talán egyszer neki is lesz egy kutyusa, akit nagyon fog szeretni.