Kőszoborrá vált — ótestamentum korán és bikini

Petrát, a világ egyik leglátványosabb régészeti lelőhelyét a nabateusok alapították, feltehetően i. e. VI. században. A félig épített, félig sziklába vájt településre az ősi keleti hagyományok és a görög építészet stílusjegyeinek keveredése jellemző. A város fontos szerepet játszott az Arábia, Egyiptom és Fönícia közötti kereskedelemben. 106-ban a római birodalom része lett, a IV. században püspöki székhellyé vált, a VII. században arab uralom alá került, a XII. században erődöt építettek a keresztesek. A biztonságossá vált területen letelepedtek a helyi törzsek, de egészen a XIX. századig ismeretlen maradt a külvilág előtt.

Legjelentősebb emlékei a sziklába vájt síremlékek, mozgalmas homlokzatokkal, párkányokkal és oromzatokkal. Ezzel éles ellentétben áll a mögöttük kialakított sírkamrák egyszerűsége, amelyek négyszög alaprajzú díszítetlen termek. Petra leghíresebb síremléke a Kincsesház. Figyelemreméltó még a város bejáratánál és a település távolabbi részében kialakított „Kolostor”, a különböző neveken elnevezett sírok, a színház, valamint a városba bevezető szurdok előtt az obeliszkes síremlék is. A program szerint egész napos petrai látogatás várt volna ránk, de három és fél óra lett belőle. Ennek okai: előző napra nem Petrába, hanem Akabába foglalt szállást az utazási iroda; másrészt, az Ammanba késéssel megérkező járat miatt, a programokat az utasok számára előnytelenül szervezte át az idegenvezető. Lett is nagy felháborodás belőle, mivel Jordániába szerintem két fő látványosság miatt utaznak az emberek: Holt-tenger, Petra. Ezen az úton mindkét úti cél jelentős csorbát szenvedett.

Miután beléptünk a nemzeti parkba, a szurdok bejáratáig 800 méter séta következett. A tiszteletet parancsoló kanyont emlékeim segítségével megpróbáltam magam elé idézni. A sárgás homokkősziklák néhol 80-100 méter magasba törnek. Az út szélét a legszűkebb helyen leléptem, eredménye három méter. A régi talajszint a mostaninál két méterrel mélyebben vezetett, amely hepehupásan nyúlt a nabateusok fővárosáig. Ahol pár méterrel kiszélesedett a kanyon, ott megpihenhettek a karavánok. A homokkőfalak szélében, az alsó kerámia-vízvezetékben, állatoknak szánt ivóvíz csörgedezett, a fölötte lévő csatornában, az embereké: a szándékos mérgezés elkerülése miatt. A kiadós csapadék következtében kialakuló villámárvíz ellen a város felé lejtő utat elterelőkkel, gátakkal és árkokkal védték. Számos barlanglakást, és szenthelyet is szemügyre vettünk. A kőfalakat több helyen alig felismerhető kőfaragások díszítik. Az út végében felsejlett a homokkőfalba belefaragott Kincsesház. A csoport tagjai felszisszentek. Homlokzatát vörös kőből faragták. Szépségétől kőszoborrá vált Kati. Az épület előtt tevéikkel berberek várakoztak (teve taxi), vele megteremtve a hely korabeli hangulatát. Innentől kezdve órányi szabadidő maradt a további környezet magáncélú felfedezésére – petrai megszállás esetén öt óra lett volna.

Elindultunk a másfél kilométerre lévő, a romváros túlsó végében található Mózes-patakhoz, ahol véget ér a régi római út. A poros felületen elhaladtunk a színház mellett, a távolban nyolcszáz lépcsőt véve ott lehettünk volna a könyvtárnál. A Hadrianus-kapu boltíves teteje már a régmúlt emléke, viszont berberek római katonáknak beöltözve nevetgélve álltak előtte. A Mózes-patak kiszáradt medre felett átvezető egyszerű hídon átkelve, megérkeztünk a végcélnak kitűzött templom elé. A legenda úgy tartja számon, hogy miután a sziklából szomjúhozó népe számára vizet fakasztott Mózes, a kifolyó víz medret vájt magának, és lett belőle patak. Nos, ez a patak, az a patak lenne. Visszafelé porolva Kati mérgesen füstölgött, hogy csak nyúlfarknyi idő maradt a körbeszimatolásra – a sziklák tetején számosan mozogtak. Ránéztünk az órára. Negyedóra, esetleg 20 perc. Én maradtam, a feleségem pedig nekiindult. A lépcsőkön felviharzott a közeli, üresen tátongó templomba, amelynek alapterülete 60 négyzetméter lehetett, belmagassága 5 méter körül. Mélyreható átszellemülést követően megelégedetten tért vissza. A kincstárnál további öt percet adtunk magunknak bámészkodásra, és a hely varázsának magunkba szívására. Így akadhatott lencsevégre az oldalára dőlt tevecsikó. Mivel az idegenvezető egy órában adta meg az innen a parkolóig tartó utat erős tempóban, ezért ehhez az információhoz igazítottuk magunkat. A folyamatosan emelkedő úton kemény tempót diktálva, a távot 30 perc alatt letudtuk. Ezt előre tudva, a romterületen további félórát időzhettünk volna még – ezt is odaírhatjuk arra a bizonyos számlára. Egyébként, akinek rossz a lába vagy már idős, villanymeghajtású autóra vagy tevetaxira is befizethet. Jobb híján betértünk a Petra múzeumba, ahol japán filmesek látványos képekkel tárták elénk a város történetét. Hiányérzettel intett búcsút a romvárosnak Kati. Engem kevésbé bilincselt le. Ennek oka lehet, hogy ahol végigvándoroltunk, lényegében üres térség vett körül. Amennyiben lábon barlangról barlangra járhattunk volna, valószínűleg teljesen más lett volna a véleményem róla. A településen rengeteg megfizethető szálláshely várja a vendégeket. Többnyire közepes sétatávolságban a Nemzeti parktól. Bár Akabától Petra több mint egy nyúlugrásnyira található, de megoldható az odautazás.

Montréal keresztes erőd volt, a mai Sobak település szomszédságában. 1115-ben épült a vár, I. Balduin jeruzsálemi király parancsára. Az első nagyobb szentföldi keresztes erődítmény lett. Jeruzsálem 1187-ben bekövetkezett elesésekor a király leánya, Milly Stefánia megváltotta magát a muszlim rabságból. Fia fogságba került. Szaladin szultán Kerak és Montréal átadását kérte a fiú szabadon bocsájtásáért, de egyik erőd helyőrsége sem engedelmeskedett úrnője parancsának. Az egyiptomi seregek ezután ostrom alá vették az erődöket. Jeruzsálem elvesztésével a helyőrségek teljesen magukra maradtak. Védőik éheztek: oly sokáig kitartottak az ostromlókkal szemben, hogy a végén már a feleségüket és a gyermekeiket is eladták a szaracénoknak kenyérért cserébe. Nap, nap után arra vártak, hogy Isten megsegítse őket. Szaladin több alkalommal pénzt és keresztény területre való békés elvonulást ajánlott számukra, de ők visszautasították. Végül 1189-ben kétévnyi ostrom után került az ellenség kezére.

A csoport a buszparkolótól felért a várkapuhoz. Vártunk-vártunk a helyi idegenvezetőre, aki a saját ügyét intézhette valahol. Nagy sokára villanyautóval felhozatta magát. Arcán megelégedettségre utaló széles vigyorral került elénk, mi pedig „brávó sportman” gunyoros üdvözléssel és kétes értékű tapssal fogadtuk – ami fel sem tűnt a hiú, magáról kissé sokat tartó férfinak. Megváltotta a belépőket, beljebb kerültünk. Ez a várrom tényleg rom volt. Legépebben a négyszögletes sarokbástya maradt meg. A méter magas várfalak legfelső építőköveit csak a gravitáció tartotta a helyükön: a megemelt legfelső kő simán kivehető volt a többi közül. A távolban sivatagi róka szedte a lábát. A várból rejtett lejáró vezetett a távoli víznyerőhöz, amely hosszútávon kiszolgálta az erőd védőit.