Vidám napot / kosár...,

A menny magaslatából alászálló felhőkarcoló öntudatú tótumfaktum.

Már a tartalomösszegzőben is jól megkapta a magáét — de folytatom. A helyszín a lakótelepi élelmiszer áruház, ahol éppen délutános műszakban dolgoztam. Bár, a forgalom után járó jutalék jelentősen megnövelte az alapbér összegét akkoriban, mégis, ritkán vágytuk a vásárlóktól hemzsegő eladóteret. Az nap egy kisebb rohammal kellett megbirkóznunk. Az eladótér hátsó traktusában ellenőrizhettem valamit, és onnan az utamba eső gondolasor között a pénztárak felé elindultam. Velem szembe jött egy férfi, de a kezében nem volt kosár. Mielőtt megszólíthattam volna őt, kérdezett: — Miért nincs friss kenyér? — A kenyeret ma szállították a lakótelepi kenyérgyárból, ilyen árut kaptunk! Utána én következtem. — A boltba csak kosárral szabad bejönni, fáradjon vissza a bejárathoz, és legyen szíves egy kosarat magához venni! A férfi megfordult, és szó nélkül elment a jelzett irányba.

Másnap felvettem a munkát. Behívott magához a főnök. — tegnap te küldted el kosárért a belkereskedelmi minisztert? — Egy férfit, igen, de, hogy ő lett volna-e a miniszter, én nem tudhattam — feleltem a magam természetes módján. — A környék boltvezetői azon röhögnek, hogy kiadtad az útját a miniszternek! — replikázott a főnök. —Honnan tudhattam volna a kilétét, máskülönben is, igazam volt, nem mellesleg, be sem mutatkozott! — tettem pontot a szószaporítás végére.

Persze, amennyiben lett volna otthon egy színes televízióm, és tágra meresztett szemmel bámultam volna naphosszat a belkereskedelmi miniszter elvtárs útjairól szóló híradásokat — leginkább a Videoton gyárban tett hivatalos látogatását — talán felismerhettem volna a fizimiskáját, de a nekem hiányzó televízió, talán éppen Székesfehérváron, az őt odaszállító miniszteri Mercedes csomagtartójában landolt, ajándéknak — erről sem én tehettem.