202. KÖRNYEZETVÁLTÁS — próbatételek (2009.)

A Tisza tavon kenuzási tudásunkat többször is kipróbálhattuk, a szemüveges barátommal. Ő rutinos volt, én meg az amatőrök lelkesedésével húztam a lapátot. Azzal álltam elő, hogy tartsunk Bajára: ugyanis, felkeltette érdeklődésemet a gemenci erdő nyújtotta környezet. A programra bejelentkezett a kajakozásban járatos ismerősünk is. Az indulásra kijelölt időpont előtt napokkal, erős áradás indult el a Duna teljes szakaszán: az addigi második legmagasabb vízállást prognosztizálták a vízügyi szakemberek. Szemüveges barátom rákérdezett a tervre, mondván: árvízben veszélyes vízre szállni. Következőt feleltem rá: nem mindegy, hogy öt vagy tíz méter mély víz van alattunk?

Telibe kaptuk az árvízi tetőfokot. A bajai hídtól délre szálltunk be a kenuba: gigászi méreteket öltött a folyam. A csatornából kiértünk a Dunára. A szemből folyó víz sebessége hat-hét kilométer óránkénti sebességű lehetett: amennyivel felülmúltuk ezt az értéket, annyival haladtunk. A bajai hídtól két kilométerre voltunk. Teljes erőbedobással gályáztunk, de még így is alig haladtunk. Veszélyes sarkantyúk mellett is ellapátoltunk: ezeket jó minél messzebbre elkerülni. Erőteljesebb húzásokra inspirált minket a barátom: én száz százalékon vagyok, feleltem. Az indulástól beletelhetett egy órába is, mire erőnkkel alaposan elkészülve, megérkeztünk a híd melletti Duna-ágba, ahol már csak kilométeres sebességgel áramlott a szembe víz. Turisták számára készült asztal padokkal konstrukciónál kötöttünk ki: a kenuból egyből a padra kellett fellépni: ez sem semmi. Valamit haraptunk, ezalatt kipihentük magunkat és indultunk. De ez még csak a kezdet volt. A gemenci kisvasút végállomására be kellett evezni. A sínszálak közé egy összehangolt fenékmozdulattal belöktük a kenut: ott előadtam a MÁV ismert szignálját, bemondtam az induló kenu vágányszámát, és vízbe merültek a lapátok — nagyot nevettünk. Amit ott és akkor látott a szem, ember nem feledi sosem. A beltengerből buja erdő nőtt ki. Egyik-másik fából a víz szintje fölé csak a lombozat emelkedett ki. Az ártérben épített víkendházakat viszont nem érte el az ár: magas cölöplábakon álltak. A házakig felvezető létrából egy-két lépcsőfok szárazon volt még. Az előttem és mögöttem ülő két kolléga tapasztalt vízi embereknek számítottak, de még az ő szájuk is tátva maradt a környezetre való rácsodálkozástól. Kisebb domb emelkedett ki szerényen az árból, kikötöttünk. A kézilabdapálya nagyságú területen hajótöröttként érezhettük volna magunkat, ellene ebédeléssel tettünk a javunkra. Eközben egyik társam szarvas nyomokat fedezett fel körülöttünk: vízben úszó vagy abba belefulladt állattal, emlékezetem szerint nem találkoztunk. Két kenuval és rendőrségi motorossal viszont, igen. A csekély sebességű szembe ár miatt nem feszültek meg az izmaink: bőven maradt idő az újabb látványra való figyelemfelhívásra. Gyönyörű napsütéses időt fogtunk ki az álomutazásra. Öt órányi idill után Véget ért a varázslatos gemenci szakasz. Ráfordultunk a Dunára, beálltunk a fősodorba. A lapátokat félretettük, hosszasan csurogtunk alá: harminckilenc kilométer után vetődtünk partra.

Több napot töltöttünk a Magas-Tátrában, a számomra legnagyobb kihívást jelentő túráról fogok mesélni. A régóta ismert hölgy túratárs mellett, egy fiatalember volt a harmadik: a vakvezető kutyák kiképzéséről érdeklődő E-mail volt a kapcsolatfelvétel kezdete. Sportos fickóról van szó. A Tarpataki vízeséstől a Théry Ödön menedékházig, majd onnan vissza volt az igazi próbatétel: ez a Vöröstorony túra felvezető szakasza. Az út hossza oda és vissza nem lehetett több, mint húsz kilométer. A szintkülönbség nem jelentett gondot. A problémát más okozta, mégpedig az útvonal teljes hosszában, a különböző nagyságú kövek egymást összevissza rendszertelenséggel követő sora.

A hölgy túratárssal mutatóujjunkat egymáséba kulcsolva haladtunk: ilyenképpen, finom kézmozdulatokkal meglepően pontosan lehet irányítani. Itt azonban ez kevésnek bizonyult, nagyon is elkélt a beszéden, párbeszéden alapuló kommunikáció. A jobb kezemben lévő túrabot végével, előbb a kötelezően ajánlott kőre rá kellett találni, és csak utána léphettem, hajszálpontosan. Ez volt a biztonságos közlekedés alapja. A Théry Ödön menedékházig útba esett egy köztes menedékház, ahol megpihentünk. Innentől a velünk tartó fiatalember egymagában indult tovább. Mi pedig kettesben folytattuk a vándorlást. Bár az út látássérült részére továbbra is, lényegében járhatatlannak bizonyult, de a környezet derekasan kitett magáért: mély szakadékok, magasba törő ormok, kövek között átfolyó patak, lépcsőzetes meredély. Az időjárás is a kegyeibe fogadott minket: sütött a nap, nem fújt a szél, se meleg se hideg. Időnként megállást javasoltam, mert éreztem, fejben fáradok. Erősebben emelkedett a terep. Szuszogva kaptattunk tovább. Elcsigázva léptünk be a tengerszint felett közel kétezer méter magasan fekvő menedékházba. Forró hagymalevest szürcsöltünk. Odabent felfigyeltünk egy házaspárra, egyéves gyerekkel voltak. Téma lett a hófúvások és más szélsőséges időjárások alkalmával lezárt út, és a mindezekkel nem törődő felelőtlen emberek sorsa. Visszafelé tartottunk: az út ismerős volt, vagy mégsem? Fordított irányból semmi sem ugyanaz. Ha nem sikerült hajszálpontosan a kijelölt helyre lépnem, a lábam a kőről háromszázhatvan fokban bármerre lecsúszhatott: számos esetben előfordult. Kínomban egyszer elnevettem magam: a bakancs orra két kő közé majdnem függőlegesen beékelődött, a lábszáram a térdem és a combom olyan kitekeredett pozitúrát mutatott ekkor, melyet addig elképzelhetetlennek tartottam volna. Szerencsére kiválóak a bokaszalagjaim, rugalmasak az inak és nem sérülékeny az izomzatom. Ahogy egyre jobban fáradtam agyilag, úgy váltam egyre ingerlékenyebbé: megpróbáltam visszafogni magam. Megálltunk pihenni: ekkor ért mellénk az a házaspár, akiket kisbabájuk társaságában láttunk a menedékházban. Lengyelek voltak. Amikor mellénk értek, egyikük kimeresztett szemekkel rám nézett, később a társa is hátratekintett: észrevették, hogy nem látok. Szinte forrt, füstölgött az agyam. Lépésről lépésre megfontoltan haladtunk. Lassacskán kezdett sötétedni. Százméterenként megálljt parancsoltam. A továbbinduláshoz már nagyon össze kellett szednem magam. A távolban autó zaját hallottam, ez valamicskével megdobta a nem létező kedvemet. Hullafáradtan léptem rá a műútra. Azt hittem, jártányi erőm sincs. Ekkor jött az igazi meglepetés: pár méter után fejemből elillant az agyi fáradtság, és mivel fizikailag nem fáradtam el — ez ekkor derült ki — legnagyobb meglepetésemre, frissen szedtem a lábamat.