() KÖRBENÉZTÜNK — utólag (2022.)

Utazásaink során eddig Alicantéban laktunk a legromantikusabb helyen. A várdomb oldalában, az óváros szívében, a parányi Carmen tér közvetlen közelében. Innen indultunk el, hogy körbenézzünk Cervantes országának keleti partvidékének közepén.

Kezdetnek házikónk végében ötven lépcsőfok után felértünk a sétányra, ahonnét már ráláthattunk a párába burkolózott, fehértarajos tengerre. A viharos szelet zápor tetézte. A kanyargós sétányon továbbhaladva kellemes, édeskés illatot árasztó, virágzó narancs vagy mandarinfához érkeztünk. Élmény volt beleszimatolni. A tengerszint felett százhatvan méter magasan elterülő hatalmas alapterületű vár együttes három épülete három különböző korszak látványos emléke. Az ítéletidő ellen gyorsan beszaladtunk a legközelebbi épületbe. Hosszú folyosókon vándoroltunk, az egyik közepén egy lift. Ami megragadott itt, a néha orkán erejű szél magasból hallható hátborzongató süvítése. A vár területének további bebarangolására nem vállalkoztunk, visszacsúszkáltunk az 1925-ben emelt egyszerű, de komfortos szállásra. Másnap szembesültünk vele, hogy a megszáradt ruhánk foltos maradt az esővel párosuló szaharai homoktól.

A bikaviadalok egykori arénája, napjainkban kulturális és zenei események színtere. Bejárata előtt fémből készült bikák ácsorognak. A múzeum egyik érdekessége, hogy a tárlók fekete és színes fényképei mellett nevek és évszámok nem olvashatók. Legemlékezetesebb az a fotó, amelyen az egyik harci bika a közönség soraiban látható, így utólag is gratulálok ügyességéért és remélem, aznap nem került mészárszékre.

A Santa Maria templom közelében beugrottunk a Kortárs Művészetek múzeumába. Ötven műalkotás mustrájáig bírtuk türelemmel, utána feladtuk. Egyetlen egy tárgyban véltünk pozitívumot felfedezni, a csírázó burgonyába egy periszkópot idéző csövet szúrt bele az alkotó. Azóta ez a darab etalonná vált számunkra.

Santa Cruz. Innen a váron át rálátni a tengerre, de nyugat felé is szabad a kilátás. Az óvárosban minden apró üres területet parkká fejlesztenek, egy-két lóca, melléjük pálmafát ültetnek, és kész. Aki járt már klasszikus görög településen, vagy hazánkban Beloiannisz községben, az már képben van. Utcáról nyíló lakásajtók, belül máris a szoba, oldalra szűk konyha, meg amire jut hely még. A szerencséseknél van emelet is. Középen az egysávos utca, mely folyamatosan emelkedik. A házak mellett a falak tövét cserepes virágok díszítik, a házfalakat rácsos tartókba helyezett növények ékítik. Jobbra és balra egy-egy mellékutca nyílik, lépcsők fel vagy le. Aki teheti, háza tetején parányi teraszt alakít ki. Ahol van terasz, ott zárható vasszekrénybe száműzik a mosógépet, a szétnyitható ruhaszárítót. Ahol még ennél is több szabad hely akad, oda pad és pálmafa kerül, dézsában. Igazi romantika ez a magunkfajta nagyvárosi turistának, de másokat egy életre szólóan ide köt a koncentrált lét. Közelben a Carmen tér. Két vendéglő, melyben hangoskodnak. Este hétkor a pirinkó téren húsz kiskorú zsibongott, vagy beszélgetett megpihenve, ezalatt napi élményeiket egymással megosztották a szülők.

A Szent Miklós templomban megcsíptünk egy misét. Beültünk az utolsó padsorok egyikébe. A pap meleg orgánuma nagyon kellemesen hatott rám. Figyeltem-figyeltem és rácsodálkoztam, hogy milyen kiváló akusztikájú ez a templom.

Murciában a város szélétől visszafelé ballagva az egyik mellékutcában nyüzsgő piacra találtunk. Volt itt mindenféle: illatozó Laci konyha, egy eurós turi , zöldség-gyümölcs kánaán, konyhatündérek elmaradhatatlan kellékei, fúró-faragó eszközök szekciója, meg némi lim-lom. A háziasszonyok előszeretettel vásároltak zöld paradicsomot. Na, ebből már mi sem maradhattunk ki, kissé savanykás, de kellemes aromájú zöldség. Ezt még itt a piacon megtapasztalhattam, a fél grillcsirke mellé harapva belőle, a padon. A figyelmes parkőr egy nejlonzsákot adott terítéknek — ő az én emberarcú emberem volt. Egyébként ezen a környéken sok fekete lakott, melyről az iskolaudvar visongó közönsége is színt vallott.

Benidorm. A Luceros térről mégpedig a föld alól indul az L1-es tramjárat a népszerű üdülővárosba. A tram külső végállomásától a város főútvonalán haladva másfél kilométer után érkeztünk meg a partra. Alicantétől eltérően itt makulátlanul tiszta a víz. A parti sétány hat kilométer hosszan fut végig a fehérhomokos parton. Ahol leértünk a plázsra, jobbra felhőkarcoló magasságú szállodák és lakóházak váltogatták egymást. Volt min elcsodálkozni. Két tizenkétemeletes lakóház egy két emelet magasságú sziklatömböt fogott közre. Másutt, a székében békésen szunyókáló szalmakalapos kínai árus láttán elnevettük magunkat, vevő az ablakban. Aki rászánta magát egy fél grillcsirkére, mindösszesen egy euróval kellett többet fizetnie érte, mint Murciában, a város peremén. A mobil mosdó, melyben pelenkázásra is volt lehetőség, tisztának bizonyult. Nem mentünk el spanyolföld legmagasabb szállodájáig, mely szintén itt található. Tartsunk inkább az óváros felé. Ahol leértünk a partra, irány balra. Eltéveszteni ismeretlenül sem lehet az irányt, mert a közelben magasodó öreg templomocska kérés nélkül is útbaigazít. Ez egy olyan üdülőváros óvárosa, melyben nyaranta millióan megfordulnak, ezért csakis elegáns lehet. Az is volt. Ez volt utazásunk első napsütéses napja. Az óváros mögött tizenkétemeletes házak láncolata húzódott, csakúgy, mint Alicantében. Lesétáltunk a partra. Szellő hajtotta a fodros tajtékot. A fülemet szerencsére mindig magammal viszem. Észrevettem, amit mások meg sem hallanak. Jobb felé tovairamlott a soron lévő hullám, utána rövid csend állt be, és csak azután futott be a következő. Mi történt a csend néhány másodpercében? Az enyhén magasodó homokdombról az apró kavicsokon át neszezve alácsurgott a felcsapódott ár, és én milyen régóta vártam egy ilyen külső zajtól mentes pillanatra. Kaptam le a hátizsákot, elő a felvevőt. Raktam is volna össze a rendszert, mikor kiderült, hogy otthon maradt a két mikrofonkengyelt rögzítő csavar. Itt igen, de otthon nem néztem körbe.