Körbeforgó

Zöld az ősz színe — ki ne tudná,

dugóhúzóban ejtőző falevelek táncmulatsága.

Pereg a levél, sárba hull a nyár,

játszótéren hinta, ki emlékszik rá.

Nem fúj a szél, de zörög a haraszt,

hosszúkás orr bújja, négy láb szaladja.

Emlékezetében szenzoros kút varázsa,

víz helyett kiszáradt torokága.

Mi történt? — körbenéz és nem érti,

a kopasz ősz édes búsan nevetgéli.

 Makk hull fehér lepel terítékére,

tálcán kínálja magát eleségnek.

Csíkot hagy maga után egy szántalp,

csúszkáló lábnyomot maga alá beszántva.

Hátán hám leng, munka nélkül teng,

négy láb előz, hómenő lett.

Feladat helyett ez csupán játék neki,

épp ráér, hát megteszi.

Nyakában pajkosan csilingel a pergő,

gyermekkacaj neveti, ez aztán menő.

 Piros már a meggy, de a mókus nem eheti,

gondol egyet és a tölgyről aláereszkedik.

Fák aljában zörgeti az áttelelt avart

fürge lába nagy zajt kavar.

Juhászkutya füle égnek mered,

inal a négy láb, fókuszban a mókusgyerek.

A kis betyár is éber errefelé,

fatörzsön fut az ég felé.

Öreg makknak kérgét kutyaköröm kaparja,

de a hátsó lábak marasztalnak.

 A kártyaasztalt vén rókák ülik körbe,

esztendők óta verik a blattot öregségükben.

Magyar pakli rojtosra keverve,

a megkopott lapok színüket feledve.

Nem lapozzák a zsugát, oka mi lehet,

a figurák arcképe is elveszett.

Ez lenne az ulti vége és nem egy rebetli,

de azt csak egy megfáradt elme feledheti.

Széttárt karok, gondterhelt arcok,

szarka oszt hamiskás lapot.

 Tök jó, itt a nyár — mondom, de bánom már,

ócska szöveg, felejtem hát.

Háromkerekű pedálját szöszke tapossa,

fején rózsaszín bukósisak, augusztus mosolyogja.

Vízsugarat szór a kerti körbeforgó,

harsogó zöldet ölt a kifakult növénytakaró.

Szandálban, szoknyácskában és pólóban várakozik a gyermek,

remegve izgulja az áhítva kiokoskodott tervet.

Három, kettő, egy és csuromvizesen ragyog:

Jaj, vizes lettem!