. KOLDUS – morzsák (1978)

Erre a gyakorlatra is igaz lehet, ahány ember, annyi féle vélemény. Fiatalemberként a Felszabadulás tér környékén járva gyakran találkoztam az árkádsor alatt egy láb nélküli férfivel. Alsó része vastag bőrzsákba bújtatva, mindkét kezében egy-egy fogantyúval ellátott téglatest alakú fémtömb támaszkodásra, melynek segítségével közlekedett. Ettől az embertől senki nem sajnálta az adományt.

Napjainkban a Népstadion metróállomás kijáratánál egy mankós ember üldögél a flaszteron, naphosszat. Előtte egy műanyag tálka, abba várja a jólelkű emberek százasait. Mikor letelik a koldulás szakmunka ideje, a maga alá húzott lábát kirángatja hátsója alól, feltápászkodik és a mankót a hóna alá csapva eltűnik az 1-es villamos megállója felé. Ismeretem szerint az Örs Vezér téren is gyakran megfordul ilyen céllal.

De létezik másféle koldus, másféle koldulási technikával, amely szintén erősen megosztó lehet. Hármasban tértünk be a horányi rév közelében lévő halsütödébe. Ketten az asztal körül foglaltunk helyet, a csapat harmadik tagja az asztaltól egy olyan helyen vágta hasra magát, ahonnét szemmel tarthatott engem. Hozzáláttunk a sült hal elfogyasztásához. A mi gyomrunk nem korgott már, de a vakvezetőé egyre inkább. Felállt, és az asztalunkat kihagyva a következőhöz sétált. Elővette legbájosabb tekintetét, a képére odaszínészkedte az éhező etióp kutya motívumot. Szuggerálva nézte a lakomázó asztaltársaságot, örömmel nyelte le a falatot. Egy asztallal tovább állt. Ott leült a hátsójára, és folytatódott a monodráma. Eltelt egy perc, nem érkezett falat, csendben tovább állt. A következő asztalnál újított, kuncsorgó hangon kért. Ez így folytatódott mindaddig, amíg megint a mi asztalunk következett volna, amelyet ezúttal is kihagyott. Újra ott hasalt a magának kiválasztott helyen, elégedetten.