45. KOLDUS — morzsák (1978.)

Erre a gyakorlatra is igaz lehet, ahány ember, annyi féle vélemény. Fiatalemberként a Felszabadulás tér környékén járva gyakran találkoztam az árkádsor alatt egy láb nélküli férfivel. Alsó része vastag bőrzsákba bújtatva, mindkét kezében egy-egy fogantyúval ellátott téglatest alakú fémtömb támaszkodásra, melynek segítségével közlekedett. Ettől az embertől senki nem sajnálta az adományt.

Napjainkban a Népstadion metróállomás kijáratánál egy mankós ember üldögél a flaszteron, naphosszat. Előtte egy műanyag tálka, abba várja a jólelkű emberek százasait. Mikor letelik a koldulás szakmunka ideje, a maga alá húzott lábát kirángatja hátsója alól, feltápászkodik és a mankót a hóna alá csapva eltűnik az egyes villamos megállója felé. Ismeretem szerint, az Örs Vezér téren is gyakran megfordul ilyen céllal.

De létezik egy másféle koldus, másféle koldulási technikával, mely szintén erősen megosztó lehet. Hármasban tértünk be a horányi rév közelében lévő halsütödébe. Ketten az asztal körül foglaltunk helyet, a csapat harmadik tagja az asztaltól egy olyan helyen vágta hasra magát, ahonnét szemmel tarthatott engem. Hozzáláttunk a sült hal elfogyasztásához. A mi gyomrunk nem korgott már, de a vakvezetőé egyre inkább. Felállt és az asztalunkat kihagyva a következőhöz sétált. Elővette legbájosabb tekintetét, a képére odaszínészkedte az éhező etióp kutya motívumot. Szuggerálva nézte a lakomázó asztaltársaságot, örömmel nyelte le a falatot. Egy asztallal tovább állt. Ott leült a hátsójára és folytatódott a monodráma. Eltelt egy perc, nem érkezett falat, csendben tovább állt. A következő asztalnál újított, kuncsorgó hangon kért. Ez így folytatódott mindaddig, amíg megint a mi asztalunk következett volna, melyet ezúttal is kihagyott. Újra ott hasalt a magának kiválasztott helyen, megelégedetten.