45. KOLDUS — morzsák
(1978.)
Erre a gyakorlatra
is igaz lehet, ahány ember, annyi féle vélemény. Fiatalemberként a Felszabadulás
tér környékén járva gyakran találkoztam az árkádsor alatt egy láb nélküli
férfivel. Alsó része vastag bőrzsákba bújtatva, mindkét kezében egy-egy
fogantyúval ellátott téglatest alakú fémtömb támaszkodásra, melynek
segítségével közlekedett. Ettől az embertől senki nem sajnálta az adományt.
Napjainkban a
Népstadion metróállomás kijáratánál egy mankós ember üldögél a flaszteron,
naphosszat. Előtte egy műanyag tálka, abba várja a jólelkű emberek százasait.
Mikor letelik a koldulás szakmunka ideje, a maga alá húzott lábát kirángatja
hátsója alól, feltápászkodik és a mankót a hóna alá csapva eltűnik az egyes
villamos megállója felé. Ismeretem szerint, az Örs Vezér téren is gyakran
megfordul ilyen céllal.
De létezik egy
másféle koldus, másféle koldulási technikával, mely szintén erősen megosztó
lehet. Hármasban tértünk be a horányi rév közelében lévő halsütödébe. Ketten az
asztal körül foglaltunk helyet, a csapat harmadik tagja az asztaltól egy olyan
helyen vágta hasra magát, ahonnét szemmel tarthatott engem. Hozzáláttunk a sült
hal elfogyasztásához. A mi gyomrunk nem korgott már, de a vakvezetőé egyre
inkább. Felállt és az asztalunkat kihagyva a következőhöz sétált. Elővette
legbájosabb tekintetét, a képére odaszínészkedte az éhező etióp kutya
motívumot. Szuggerálva nézte a lakomázó asztaltársaságot, örömmel nyelte le a
falatot. Egy asztallal tovább állt. Ott leült a hátsójára és folytatódott a
monodráma. Eltelt egy perc, nem érkezett falat, csendben tovább állt. A
következő asztalnál újított, kuncsorgó hangon kért. Ez így folytatódott
mindaddig, amíg megint a mi asztalunk következett volna, melyet ezúttal is
kihagyott. Újra ott hasalt a magának kiválasztott helyen, megelégedetten.