Vidám napot / koldus...,

Ki ne találkozott volna koldussal már?

Biztosan erre a témára is igaz: ahány ember, annyiféle vélemény. Fiatalemberként a Felszabadulás tér környékén járva gyakran találkoztam az árkádsor alatt egy láb nélküli emberrel: alsó része bőrzsákba volt bújtatva, mindkét kezében egy-egy fémből való súlyzóféle támaszkodásra,, aminek segítségével közlekedett. Ettől az embertől senki nem sajnált egy mallért. Pár évvel ezelőtt a Népstadion metrókijárónál egy mankós ember üldögélt a flaszteron, naphosszat. Előtte egy műanyag tálka, abba várta a jólelkű emberek százasait. Mikor letelt a koldulás szakmunka ideje, a maga alá húzott lábát kirángatta a hátsója alól, feltápászkodott, és a mankót a hóna alá csapva elillant az egyes villamos megállója felé: ismeretem szerint, az Örs Vezér téren is megfordult ilyen célból. Abban is biztos vagyok, hogy őt mindenki legszívesebben jól elagyabugyálná a segédeszközzel. De létezik egy másféle koldus másféle koldulási szokással, ami szintén erősen megosztó lehet.

Hármasban tértünk be a horányi rév közelében lévő halsütödébe. Ketten az asztal körül foglaltunk helyet, a csapat harmadik tagja pedig az asztaltol egy olyan helyen vágta magát hasra, ahonnét szemmel tarthatott engem. Hamarosan hozzáláttunk a sült hal elfogyasztásának: a mi gyomrunk nem korgott már, de a német juhászé egyre inkább.

Négy lábra emelkedett a vakvezető, és asztalunkat kihagyva a következő mellé lépett. Elővette legbájosabb tekintetét, a képére pedig odaszínészkedte az éhező etióp kutya motívumot. Szuggerálva nézte a lakomázó asztaltársaságot, és örömmel nyelte le a kapott falatot: utána pedig egy asztallal arrébb állt. Ott leült a hátsójára, és folytatódott a monodráma. Eltelt egy perc, semmi nem érkezett a konyhára, szó nélkül tovább állt. A soron következő asztalnál újított, és kuncsorgó hanggal kifejezte epekedő vágyát — és ez így folytatódott mindaddig, amíg a mi asztalunk következett volna, amit kihagyott.

Újra ott hasalt a magának önként kiválasztott helyen, boldogan. Remélem, a népes asztaltársaságok is jó szívvel emlékeznek vissza erre a kulturált koldulásra.