Vidám napot / kocsmaajtó...,

Egész nap ömlik az eső — miről is írjak?

Kora nyári a történet. Bár az ország középső részére csapadékot jósolt a meteorológia, a párommal mégis túrabakancsot húztunk. Nagykovácsiból vágtunk neki a jelzésnek. Mivel utunk elején említésre méltó esemény nem történt ezúttal, ezért egy régebbi kalandozásunk mosolyt fakasztó emlékét rajzolom ide a betűk segítségével: a kedvenc mókusunk!

Ahogy felfelé kapaszkodtunk a dombra, a csapás bal oldala mellett hosszasan húzódó kerítés tetején egyszer csak megjelent egy jól öltözött vörös mókus — és cinkosan ránk kacsinthatott.

Tempósan lépkedtünk ugyan, de a bundás jószág pár méterrel mindig előttünk szedte a lábát, másfél méter magasan. Vitathatatlan tény, ő nálunk jóval fürgébbnek bizonyult — több diót és mogyorót fogyaszthatott, mint mi ketten együtt összesen — ezért olykor-olykor megállt, visszanézett ránk türelmetlenül, majd uzsgyi tovább. Szánk széle a fülünkig szaladt erre: jókedvünk felhőtlennek bizonyult. Tíz percig vidítottuk ilyenképp egymást, amikor is, a mi mókuskánk egy a kerítéstől jobbra lévő ágra felszaladt, és a turistaút felett megállt rajta: onnan lesett le ránk. Áthaladtunk a faág-híd alatt, sűrűn visszatekintve lépkedtünk tovább, de a négylábú barátunk még sokáig ott integetett bozontos farkával utánunk, végül beszaladt a lombkorona oltalma alá.

De térjünk vissza az alaptörténethez. Félúton járhattunk az első településig tartó szakaszon, eközben egyre sűrűbb felhőpaplan birizgálta fejünk búbját: sötét színű huzatot öltött magára. Gyászos előjelnek nem tekintettük ugyan, még a tőlünk körbe-körbe felhangzó morajló mennydörgések intő jelének ellenére sem. Én kimondottan rajongok az égzengés páratlanul gazdag hangturbolenciájáért: számomra megunhatatlan muzsika ez is. Átléptük a lábunk előtt csendesen csörgedező csermelyt, és hamarosan kemény burkolat koptatta a bakancsok vásárláskor elnyűhetetlennek remélt masszívságát: innen még két kilométer a kocsma. Egyre mélyebb tónusra váltott a dörgés, de a koromfekete fellegek áldása továbbra is, mint a Szaharáé. Örömmel vettük a falu legszélső házának vonalát,de ekkorra elkelhetett volna egy fejlámpa, pedig ebédidő környékén járhatott az idő. Egy csepp eső nem esett ránk, és beléptünk az ivóba.

Odabent haladhattunk vagy fél hangyányit se, amikor egy kintről érkező erős zúgó zajra figyeltem fel: olyannyira leszakadt az ég, hogy a főutca túloldalán lévő házakat nem lehetett szemre venni. Lett olyan pokoli isten nyila és mennykő áldás — mégpedig épp a település fölött — hogy mindegyik égi dörgedelem után nyakamat a vállam közé erősen behúztam: nem vagyok ijedős fajta. Kimentünk a teraszra, ami fölött hosszasan és szélesen tető húzódott. A feltámadt orkán erejű szél a felhőszakadás tengernyi vizével elárasztotta a söntés teraszát: csak a tető mértani közepe alatt ülhettünk le a szárazon maradás igényével. Egy igazi, zsebkendőnyi területet érintő zárt ciklon tombolt fékeveszetten odakint, félórán keresztül: utána valamelyest csitult az intenzitása. Később tudtam meg, háromnegyed óra alatt közel száz milliméter eső zúdult le Perbálra.

Mi sem természetesebb annál, a kocsmaajtón kilépve utunkat nem a Zsámbékra vezető turistajelzés irányába vettük, hanem az onnan egy szöcskeugrásnyira lévő távolsági buszmegálló felé. Nem kellett sokat várni a járat megérkezésére. Útközben tavakból kinövő gabonatáblák mellett haladtunk el hosszasan — sok érdekes látnivaló van ebben a kis országban.